Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-22 / 25. szám
NAGY LÁSZLÓ Szólítlak, hattyú Énekes Budai Ilonának ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon, ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betűknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat. Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, berront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat nyír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók bársony, s néma, nem szólít, » nem serkent föl, aki itt sújtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzók, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon? Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? de ha te megsegítesz, biztos elérem. Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat írtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivei! A Mikor teremtődött meg a világ, mikor teremtődött meg a teljes emberi univerzum? A bibliai teremtésmítosz szerint a hetedik napon. Szerintem: azon a bizonyos nyolcadik napon, amikor az anyagi univerzum mellett kialakult a szellem univerzumának mindmáig csodálatra méltó formája és terémtője, a könyvnyomtatás, amikor létrejött a Gutenberg-galaxis, a csillagfényű könyvek birodalma; órizője és továbbadója az évezredek alatt felgyülemlett emberi tudásnak és tapasztalatnak, alakítója a gondolatnak és érzelemnek, formálója az ember vágyainak és álmainak és szépbe szőtt hitének. Voltak — és vannak —, akik korunkban, hol aggodalommal, hol meg kárörömmel szemlélve a film, a hangosfilm, a rádió, majd a televízió térhódítását, azt jósolták és jósolják, hogy a Gutenberg-galaxis sorsa: a felbomlás, a megsemmisülés. A könyvcsillagok sorsa: sorsa a hullócsillagokénak; szép ragyogásuk, egyre halványabb fénycsíkot húzva a szellem égboltján, eltűnik, a semmibe vész. És mégis: a kőtáblába vésett üzenetek, a papirusztekercsek utóda, a könyv, dacol az idővel, dacol a baljóslatokkal. Sót mi több: a világszerte megfigyelhető demokratizálódási folyamatokkal és nemzeti felszabadító harcokkal párhuzamosan, újabb és újabb területeket hódít meg a maga számára. Statisztikák százai bizonyíthatják, hogy a szocialista országok is évről évre gazdagabb könyvtermést mondhatnak a magukénak; egyre növekszik azoknak a száma, akik életüket el sem tudják képzelni a kisebb-nagyobb magánkönyvtár nélkül. A könyv iránti kereslet fokozódását láthattuk az idei budapesti ünnepi Könyvhéten is. melyre május 26. és június 3-a között került sor. A magyar könyvkiadók rekorddal dicsekedhettek: 135 új mű került a kirakatokba, a fővárosszerte sorakozó könyvsátrakba, melyek 2 millió 750 000 példányban kínálták a csábítóbbnál csábítóbb kiadványokat a könyvheti lázban égő érdeklődők könyvsátor-ostromra kész seregének. A már hagyományos, közkedvelt könyvheti antológiák mellett (Irószemmel 1977, Körkép ’78, Rivalda 76—77, Szép versek 1977) számtalan önálló kötet is napvilágot látott. Csorba SÜTŐ ANDRÄS ПадцепцесИ fügeuinág (részlet) Lelke, nyelve — akár szeme színe — kinek-kinek a maga tulajdona; minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Lehetséges, hogy Kegyelmed a szárhegyi fenyveserdők madarainak változatos énekét hallgatva fogta föl példásan a különbözőségek és nyelvek értelmét; vagyis a bábeli mulatságot, miszerint a látszólagos zűrzavarral kezdődött a Harmónia magzat moccanása. Az ég felé makacskodó viaszarcok helyén így jelent meg az élő és egyszeri arcok változatossága. Korbács és keresztrefeszítés ezt már meg nem szüntethette. Ily meggondolással dicsérjük Kegyelmedet azért, hogy a cuius regio, illius lingua híveinek horpasza közé ütve, a Bibliának román nyelvre való lefordítását szorgalmazta, fölmentvén ugyanakkor a Fogaras menti román papságot is a tizedfizetés kötelezettsége alól; még ezen kívül is hatvan-hetven’prédikátort — az idő tájt tehát népnevelőt — szenteltetett melléjük; tudós embereket, akik az Igét az 6 magok saját érthető nyelvekre transferráltatták. Redmeczi János okosan szólt, mondván, hogy mind ez Kegyelmed szent és üdvösséges gondolata volt. A szenvedő gondolaté. Az ember felcipeli a maga kőszikladarabját a hatalom piramisaira, és meghal békében vagy fogát csikorgatva; ha reménysége el is fordul tőle: a halottkém segítségére van, hogy élve el ne temettessék. Az eszmét, a nemeset, amilyen Kegyelmedé is volt a tolerancia dolgában, gyakorta élve temetik el; majd azután, a lélekvándorlás sorsára jutva, a meggyaláztatás valamennyi lehetséges formájában senyved, jobb napokra s bátor férfiakra várva, kik az átok alól fölszabadítanák. Most, hogy az Ürnak 1940-ik esztendejében engem ide begyűjtötték, legjobb igyekezetem szerint az ilyen férfiak közé szeretnék felcseperedni. Nagyságos uram. Töredelmesen bevallom: nem hiszek az eleve elrendeltetés tanában, miszerint akármit is cselekednénk, sorsunk, jövőnk megpecséltetett az isten markában. A bizonytalanságnak e bizonyosságát maga Kálvin uram sem volt képes elhihetően megmagyarázni. Annyi baj legyen! A jót nem önmagáért: önmagunkért óhajtanám cselekedni. Ugyanbizony mit ér az a jóság — a céltalan —, amelyben végül is elveszítjük magunk. S épp mostan, hogy a faji mítosz hóhérai — a népirtás szándékával — koponyákat mérnek, vért, nevet, származást elemeznek. A szülői kar közelében polipkarokkal les reánk a Statisztika; a négykézlábra taszító kényszerűségek számtalan és naponként más formában felbukkanó változata. Még nevünk megválasztásában is. A világban való mozgásom eddigelé csak ketrecnyi, tehát a példa is apróságnak mutatkozik, gyönge hangúnak. De sokezemyi csekélység sírása nem égbe kiáltó-e? Olyasféle folyamatosságról szólok, amely csak meg sem fordulhatott Kegyelmed gondolatában. Szempillantásnyi létünket tekintve csak a minapában, vagyis 1814-ben panaszolták némely jobbágyok a Borossebesi Uraság Kegyes Széke előtt alábbi gyaláztatásukat: „Most, ezen folyó esztendőben, amely temetőben a holtak szoktanak temetni, annak előtte két esztendővel azon temetőből többnyire faragott kőből kereszteket — Horhy ispány úr — mind kihúzattatta, az holt emberek csontokat az vermekből kihántatta, és oda szőlőt plántáltatott, holott pedig azon dolgot megtenni semmi módon szabad nem lett volna.” ILLÉS ENDRE Éjjeli les Szunyogh Ákos történetét apámtól hallottam. Azon az őszön is meghívtak egy ajándékbikára. A sárosvölgyi vadászkunyhót Szunyogh már két nappal előbb elfoglalta, ő volt a másik vendég. Azzal fogadott: errefelé négy hete nem esett, a mozdulatlan forróságban még az erdei tisztások füve is fakóra sült, a vadőr látott ugyan néhány' bikát, de csak éjszaka, holdfénynél, rendes váltójuk sincs, hol itt, hol amott tűnnek fel. — És hallgatnak, mint tetű a var alatt. De hajnalban megeredt az eső, zuhogott délig, s másnap egyszeriben megváltozott minden. Először csak tehenek nélkül csatangoló fiatal bikákkal kerültünk össze, ezek türelmetlenül, fájdalmasan bőgtek. És estére a Cigány patak völgyéből felharsant egy mély basszus is — mintha fazékból szólt volna fel a hangja. A Cigány patak a Málnással az én területem volt, a Sarlós hegy Szunyoghé. Hajnalban kétfelé mentünk. Juharfák álltak a patakhoz ereszkedő lejtőn, az előző hetek őrjítő fényeitől kénsárgává váltak a juhar levelei, s most puhán, mint aki álmából ébred s alig hallhatóan ásít, leszálltak a fák alá terített vastag avarra. Az erdő halk sustorgással nyújtózott. Jól ismertem a Málnást, remek figyelőhelyeket találtam itt az előző években. Túlnan egyszerre megszólalt egy bika. Belenéztem hatos messzelátómba, végigpásztáztam a meredek hegyol-
