Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-22 / 25. szám
ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1»7« V.2(»-V1.3. Korkép Győző, Szécsi Margit, Weöres Sándor, Vihar Béla, Somlyó György, Váci Mihály, Tandori Dezső kötetei a verskedvelők táborához szólnak. Az ünnepi Könyvhét valódi verseskőnyv-sikere azonban kétségtelenül a nemrég elhunyt Nagy László Jönnek a harangok értem című gyűjteménye volt; e sorok írójának a hatodik könyvsátorban sikerült megszereznie, némi aggodalommal figyelve az előtte álló vásárlót, aki az említett könyvből egyszerre 8 azaz nyolc példányt süllyesztett feneketlen gyomrú táskájába. Bereményi Géza Legendáriuma, Galgóczi Erzsébet Közös bűnje, Illés Endre Dilaudidja, Rákóczi Ferenc összes művei, Táncsics Mihály Életpályám-ja, Sütő András Nagyenyedi fügevirágja, Garcia Marquez A pátriárka alkonya című regénye ugyancsak gyorsan gazdára talált. Nem kísértem a lehetetlent. Valamennyi könyvvel nem foglalkozhatom, hadd szóljak hát csupán arról, hogy a budapesti ünnepi Könyvhéten a Madách Könyvkiadó sátra körül is népes — és vásárlásra kész — tömeg hullámzott. Mintegy negyven tétel között válogathattak azok, akik nemzetiségi kiadónk könyveire „vadásztak". Legsikeresebb, legkeresettebb műveink — melyeket ez úton ajánlok a szlovákiai magyar olvasók figyelmébe — az alábbiak voltak: Zs. Nagy Lajos: Isapur dalai; Fábry Zoltán: Ady igaza és Tanú és tanulság voltam; Varga Imre: A medve alászáll; Simkó Tibor: Tilcirikitakarak; Gál Sándor: Folyó; valamint A Csallóköztől a Bodrogközig című antológia. A szlovák és a cseh fordításirodalomból a leginkább Comenius műve, A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Karel Capek két könyve, a Barangolások Európában s a Kulisszatitkok, Bednár Alfonz: Egy marék aprópénz a szerencsekutyában és Ladislav Fuks Boldogultak bálja című regénye talált gazdára. A Madách által megjelentetett, Budapesten is sikert aratott művek könyvesboltjainkban még beszerezhetők. A magyarországi kiadók művei közül nem egy a csehszlovák—magyar közös könyvkiadás keretében hozzánk is eljut majd. Az ünnepi Könyvhét Gutenberg-galaxisának fényéből tehát a szlovákiai magyar olvasókra is hullhat egy szerényebb, de nem kevésbé ragyogó kévére való. Az oldalt összeállította: ZALABAI ZSIGMOND — Én?... Képzelődöm?... Én? Hát nézd! Kis noteszt rántott ki zekéje zsebéből. Az övé! Fellapozta, inkább tépte. — Nézd!... Nyolc nevet olvashatsz itt, nyolc íérfi nevét... Te is köztük vagy! Kivettem kezéből a noteszt. A nyolc között ott volt az én nevem is. Figyelte, rezzen-e az arcom. — Megmagyaráznád, hogyan kerülsz a feleségem noteszébe? Visszaadtam neki a kis vörösből könyvecskét. — A neveket te Írtad be. Ismerem az írásodat Mint egy vizsgálóbíró, nekem ugrott: — Honnan? ... Honnan ismered te az írásomat? — Tegnap levelet írtál a feleségednek. Láttam a megcímzett borítékot Az üvegből kifogyott a konyak. Leült, szomorúan, nagyon halkan mondta: — Nem ugrottál be ... Nincs valamilyen pálinkád? dalt — de akkor már mögöttem is ágreccsenést, gallysuhogást hallottam. Megnyálaztam az ujjam, feltartottam — jó szelem volt. A közeledő ismeretlen irányába lopóztam: fiatal tizenkettes lépdelt ki a közeli rétre, tehenek nélkül. Szép agancsa volt, de én mást, erősebbet kívántam, ez még nagyon fiatal volt. A bika néhány lépés után megállt, lehajolt, majd tehenei után szaglászva lassan továbbvonult a sűrűbe. Ártatlan kis mellékbika, de a nyomában talán megtalálom az öreget is. Csalogatómra három felelet is jött, távolról. Később egy jó tizennégyest láttam a vágásban, ez megállított, fel is emeltem a Schönaueremet, de reménytelenül messze volt. Megkerestem a nagy cserfát is, melynek makkjára rájárnak a tehenek — a makkfa környékét ezúttal elhagyottan találtam. Már egészen lent, a Cigány pataknál, egy fűvel benőtt ösvényen hatalmas vadmacska szeme villant rám váratlanul. Néhány pillanatig meredten nézett, nem mozdult. Ráfoghattam volna a puskámat — de minek? A kilenc és felesem golyója csak szétszaggatná a bundáját, s 6 is mintha csak tudta volna, hogy biztonságban van: nem ugrott el — alattomosan elhúzódott. Így telt el a délelőtt. Alkonyaira orgonáit a völgy, a Sarlós hegy teknóteteje is, de hamarosan ismét eleredt az eső, be kellett húzódni a vadászkunyhóba. Szunyoghot már ott találtam. Konzervet nyitottunk, ettünk, ittunk. Szunyogh később a Schönaueremet nézegette, neki kilences Mausere volt. Én mindig gondosan kiszedtem puskáimból a töltényt, 6 most játszadozva telerakta a Schönauert. Nem szerettem ezt a Szunyoghot, az erő torz megjelenése volt, hordómellkas, bikafizikum, bőre alatt vastag izomkötegek. Különben nem ismertem jól, bár ugyanabban a városban éltünk, de inkább csak így ősszel, vadászatokon kerültünk közelébb egymáshoz. Konyakot ivott, vizespohárba töltögette. — Azt, ugye, tudod — mondta váratlanul —, hogy a feleségem kurva. Nem is akármilyen. Mint a fehérkői szakadék. Csak néztem rá, mit akar ezzel? már? Mondd, te is megcökörgetted Sokat ittál. Magamhoz húztam a konyakosüveget. Hagyta. De neki is volt egy mozdulata: egyetlen billentéssel rám fogta a Schönauert. — Megcökögetted, mi? Nyugodtan bevallhatod, mások is megtették. Nem érdekel. Csinálja, ha jólesik neki... Oppardon!... Rád fogtam a Schönauert, pedig puskacső előtt nem szívesen valljuk be, amivel máskülönben eldicsekednénk. Miért hallgatsz? Megijedtél? csa, hogy csak most láttam meg. Pedig tegnap is ilyen galambfeje volt, tavaly is. A feleségének köszönhette ezt a rángatózást? Lehunytam a szemem — hiába, nem sikerült elaludnom. Még ha a kezem ügyében volna a Schönauerem, akkor is ott az 6 Mausere. Csak nem fogunk lövöldözni egymásra kisvárosi pletykák miatt? Megpróbáltam magam elé idézni az asszonyt: de mintha hegyi patak vizében látnám, az egyik pillanatban megnyúlt, a másikban kigömbölyödött, minduntalan jött egy hullám, elsodorta, ami már élt. Talán félóra is eltelt. nul. Szóval nem! — mondta váratla-Nem feleltem. Űjabb félóra. ölébe eresztette a fegyvert. — így már barátságosabb, ugye? No, most bevallhatod ... Meghempergetted ? Ingerült lettem. — Nézd, Szunyogh ... Téged is alig ismerlek, a feleségedet jóformán csak látásból. Tulajdonképpen mit akarsz? — Tudnod kell, megengedtem neki. — Felhajtotta a konyakját, s rögtön újabb adagot loccsantott a poharába. Közben ingott a feje. — Megengedtem, mert nagyon akar egy gyereket, s tőlem nem lehet. Orvosok mondták, ő is tudja. Hat éve vagyunk házasok, és semmi. Tavaly megbeszéltük, hogy próbálja meg mással... a gyerekért! Felugrott. Megint rám fogta a Schönauert. — Ne tagadd!... Te is meghempergetted, tudom. Felálltam. — Add ide a Schönauert ö is felállt, hátrált. tóm Engedelmeddel magamnál tar— Mit nézel rám ilyen hülyén? Hát nem érted ? Csak egyszer... Hogy meglegyen, amit annyira kíván!... De azt mondta: nem! Így nem kell neki... Hát jó, mondtam. De ha egyszer majd akarod, szólj. Mert azért mégis tudni szeretném. Már ordított, Hát tartsd! És levágtam magam a priccsre. Szunyogh előbb tétovázott, majd a sarokba állította a fegyvert, kétujjnyi konyakot töltött magának, belebámult a poharába. — És tudom!... Fűvel-fával megteszi, tudom! De a gyerekig nem akar eljutni... Fél tőlem!... És talán már a gyerektől is fél... talán már nem is akarja... A gyereket nem, csak azt!... Ekkor vettem észre, a feje inog. Mintha áramütés érné, minden mozdulatához biccent egyet. A lépegető galambok billegetik így a fejüket. Fur-Rohangált a szűk kunyhóban, nekiment a deszkának, végre én is felálltam. Nem képzelődsz? Megállt, rám meredt, a meglőtt állat kitágult szemével nézett. Megsajnáltam. Ha lett volna, most teletöltöm a poharát. Nincs. Kínjában elővette a széles, nehéz, másfél araszos vadászkést, a Standhauert, a kecskelábú asztalka deszkáját kezdte farigcsálni. — Nem ugrottál be, pajtás, és én hazudtam neked... Egészen más a baj... Ha már idáig jutottunk, azt is elmondom... Én tehetetlen vagyok érted?... tehetetlen... nyomorék Tudod te, mi az? Hat éve vagyunk házasok, és az ujjaimon megszámolhatom, hányszor sikerült... Hát le kell feküdnie mással, kell, kell!... Ha velem nem lehet, hát mással... Ez törvény!... Pajtás, engem ki kell lőni, mint egy visszafejlődött agancsú bikát Megint a zsebébe nyúlt, de most a zekéje belső zsebébe — egy bepiszkolódott borítékot húzott elő, a borítékból egy kemény kartonra ragasztott, törött fényképet. — Látod a száját? — Elém tartotta a felesége fényképét. — Látod a ferdén, gúnyosan elhúzott ajkát? Még itt is elhúzza, még a fényképész lencséje előtt is!... Mindig így néz rám ... fitymálva, lesajnálva ... Hát persze!... Jó oka van rá. A ferde ajka árulja el, hogy fűvel-fával megteszi ! De mielőtt jobban megnézhettem volna a jelentéktelen porcelánbabaarcot, a szemét, a ferdén elhúzott ajkát, Szunyogh rám pillantott, s féltékenyen visszacsúsztatta a bűnjelet a gyűrött sarkú borítékba, majd a borítékot a zekéjébe. A feje szaporán billegett. Később talán aludt is valamelyest Arra ébredtünk, hogy elkéstük a hajnali cserkészést. Odakint már bőgtek a bikák, lent a Cigány patak völgyében s a Málnásban, és fent a Sarlós hegy lábaserdejében is, a sűrű bokrosban. Szunyogh kiállt az ajtóba. — Ezeknek jó! — mondta sápadtan, gyűrötten. 7
