Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-06-22 / 25. szám

GÉPPISZTOLYOS fttí Min**** Újsághír, 1978. május 28.: „Egy fegyveres terrorista osztag szombat reggel kiszabadította Nyugat-Berlin Moabit negyedében levő börtönéből Till Meyert, a je­lenleg is folyó „Lorenz-per“ hat vádlottjának egyikét, akiket Peter Lorenznek, a Nyugat-berlini Keresztény­­demokrata Párt elnökének 1975-ben történt elrablásán kívül Günter von Drenkmann bíró meggyilkolásával és bankrablásokkal vádolnak." Ez a fegyveres terrorista osztag A gazdasági válsággal szinte egyidőben jelentkezett a tő­kés országokban a terroriz­mus. Az eltelt néhány év alatt a témának valóságos irodalma szüle­tett, amely leggyakrabban leszűkíti a problémát a társadalomtól elszi­getelt egyének lázadozásaira. A do­log sajátosságaihoz tartozik, hogy a terrorista csoportok tagjai között majdnem egyenlő arányban van­nak a férfiakkal a nők. S főleg ők azok, akiknek felsőbb rétegekből való származása a legtöbb témát adja a nyugati terrorizmus-szakér­tőknek. Kezdjük talán a legismertebb egyéniséggel. A Baader-Meinhof csoport alapító tagjaként volt is­mert Ulrike Meinhof, akinek az életfogytiglani börtönbüntetés köz­ben elkövetett gyilkossága ma is vita tárgya a nyugatnémet politikai körökben. A rendőrséget gyanúsít­ják, hogy segédkezett az elköveté­sénél. Ulrike Meinhof életútja megcáfol minden érvet és dicsőítő szózatot, amely a polgári társada­lom védelmében elhangzik. Korán elhalt szülei történészek voltak, ő maga pedig tanulmányai befeje­zése után jónevű publicistává és tévéfilm-készítővé nőtte ki magát. Olyan személyiség volt, aki a fenn­álló társadalom realitásait figye­lembe véve „harcolt a nagyobb szociális igazságosság" érvényesíté­séért. Hat, majd később hatvan terrorista nevében hadat üzent a „hatvanmilliónak", vagyis az NSZK polgárainak. 1970-től a csoport tag­jai öt gyilkosságot követtek el, het­venegy embert sebesítettek meg és 11 millió márkát raboltak. Több öt nőből állt. tonna robbanóanyagot, vegyszere­ket, géppisztolyokat szereztek. Az 1972-ben indított hajtóvadászat so­rán elfogták, és a rendőrség a ter­roristák „lefejezéséről" beszélt. Hogy mégsem így történt, azt az ezt követő események bizonyítják. A Baader-Meinhof-féle csoport­hoz tartozott Gabriele Kröcher- Tiedemann, akit a stockholmi nyu­gatnémet nagykövetség ellen elkö­vetett gyilkos támadásért elítéltek. Később 1975-ben Peter Lorenz nyu­gat-berlini kereszténydemokrata ve­zetőt elrabló csoport Lorenzért ki­cserélte. Aztán egy ideig nyoma veszett, majd a bécsi OPEC érte­kezlet ellen elkövetett merényletnél tűnt fel ismét, amely három ember életébe került. Szemtanúk szerint Gabriele Kröcher-Tiedemann hideg­vérrel közvetlen közelről végzett a szolgálatos rendőrrel. A 28 éves Friederike Krabbe, egy textilgyáros lánya is kivette részét ezekből a bűncselekményekből. Csakúgy mint a 29 esztendős Sig­rid Sternebeck, a nyugatnémet hadsereg fontos beosztásban levő ezredesének lánya, aki Hollandiá­ban elkövetett véres merényletek­hez is segédkezet nyújtott. A szin­tén 29 éves Brigitte Mohnhaupt pe­dig egy nyomdatulajdonos lánya — fegyveresen részt vett Buback fő­ügyész meggyilkolásában és a hol­landiai merényletekben. Valamennyiüknek szerepe volt a Hanns-Martin Schleyer, a Gyár­iparosok Szövetsége elnökének el­rablásában és meggyilkolásában. Jellemző egyébként a nők magas számarányára a terroristák „máso­dik generációjában", hogy a leg­veszélyesebb 16 körözött személy listáján 6 férfi és 10 nő található. A bevezetőben szó volt a téma irodalmáról. Néhányon azt állítják, hogy a szülői ház, az iskola, vagy a baráti kör termelte ki bennük ezt a hajlamot. Azaz, hogy a pubertás éveiben és később is környezetük­ben olyan káros pszichikai hatások érték őket, amelyek következtében „lázadásuk korlátlan, mindent el akar söpörni és szentesíti a gyil­kosságokat". A polgári szakírók legtöbbje a környezet, a nevelés Andreas Bernd Baader, 2. Ulrike Marie Meinhof, 3. Brigitte Mohnhaupt, Sigrid Sternebeck, 5. Friederike Krabbe EGY PANASZLEVÉL NYOMÁBAN Nem nagy ügy(?) Ez a panaszlevél még a múlt év júniusában érkezett szerkesztőségünkbe. Miért kerül hát csak most a lap hasábjaira? Hiszen szokásunkhoz híven a helyszínen rögtön utánanéztünk. Mert hit­tünk az ígéretnek, amelyet a Tornaváraljai (Tur­­nianske Podhradie) Helyi Nemzeti Bizottság elnöke és titkára, valamint panaszosunk szomszédja tett. Türelmesen vártunk, hogy rendeződik az ügy anél­kül, hogy lapunk hasábjain szóvá tennénk. Sajnos, a nemzeti bizottság mostanáig nem értesített, hogyan intézték a két szomszéd évek óta húzódó vitáját. Pedig telefonon és levélben is sürgettük. . . Mivel a mi türelmünknek is van határa, ismét a helyszínre mentünk, hogy meg­tudjuk, történt-e valami, mióta ott jártunk? Miről is van szó tulajdonképpen? Idézek Hor­váth Józsefné leveléből: „Amikor ide jöttünk lakni, akkor építkezett a szomszéd. Kért, engedjük az utcáról kibontani a kőfalat, hogy könnyebb legyen neki a házhoz A jutni. ígérte, mihelyt felhúzzák a falat, rögtön visszarakják a kőkerítést. Ennek mór 14 éve, de a kőfal még mindig berakatlanul áll. Még az eresz alól is mi hordtuk ki a férjemmel a szemetet, mely a vakolás után ott maradt, hogy tudjunk a kertbe ültetni. Később az oldalsó kerítés dőlt be a kertünkbe, kitörte a két legszebb almafánkat. Nem szóltunk érte, gondoltuk, legalább rendes kerítést csinálnak. De nem így lett. Aztán az új házra emeletet építettek, minket meg sem kérdez­tek, mit szólunk hozzá, pedig tudomásom szerint ilyen esetben a szomszédok beleegyezését is kell kérni. Nem tettem szóvá, nem szeretem a vesze­kedést, csak emésztettem magam miatta . . . Az emeleten még mindig nincs csatorna. A le­zúduló esővíz tönkreteszi a kertet, pincét. Szegény uram, csak ülteti azt a pár tőke szőlőt, de az eső­víz mindig kimossa alóla a földet. Mire teremnie kellene, tönkremegy.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom