Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-17 / 3. szám
KESZI IMRE Félsz, kisfiam? Helvey Feri nem fél! Ezt mondja apám, és erősen fogja a kezemet. De én félek. Éjszaka nem féltem. De most félek. Éjszaka sötét volt, meleg volt és lárma volt. Lakodalomból jövünk. Amíg az utcára ki nem léptünk, muzsika zsongott a fejemben és fél pohár bor. A hajnal félelmetesebb, mint az éjszaka. Belekapaszkodom apám kezébe. Másik kezét a húgom fogja, ő még nem fél. Túlságosan is elfoglalja az, hogy járjon, lábait felemelje, és megint elhelyezze, hogy lélegzetet vegyen, hogy éljen. Egész éjjel jól aludt egy távoli szobában. Helvey Ágó-Bágó. Fekete hajú, szürke szemű, a szeme nagyobb, mint a szája. Az arca rózsás, betegen csillogó. (Négyéves korában halt meg. A tüdeje, persze.) A hajnal: világvégi sivatag. A hajnal: az elmúlt idők emlékezetének lassú, kínos vánszorgása. A hajnal a nagyvárosban: Babilon romjai. Az éles fényű, meztelen égen mindenütt sötét tornyok párkányzata. Az utcák elvesztek, az emeletek kigyulladnak, és lobogó, anyagtalan fényben lángolnak, de nem égnek el. A kemény tündöklésben minden körvonallá tömörül, árnyékká létanulnak. Most a hajnalt tanulják. A szoba is be különös! A szél ide is befurakodott. Széttolta a falakat, és bejött az egész csoda rózsaszínűség. Óriási, tágas és levegős a szoba. Az erkélyajtó tárva-nyitva áll, és a függönyöket is hatalmassá lebegteti a rózsaszínű szél. De a lebegés sajátosan megmerevedik. Nagy, fagyos, domború, rózsaszín kőfelületek a függönyök. Kimegyünk az erkélyre mind a hárman. Nyakunkat hátraszegjük, és bámuljuk odafenn az egyre égőbb pirosságot. Egy szót se szólunk. Az ég sarkában, a fénnyel szemben, apró, fémes csillogású felhők gyülekeznek. Nem is felhők. Kicsinyek, kemény kontúrúak, szabályos alakúak, lassan, vontatottan mozdulók. De ha nem felhők, vajon mik lehetnek? Hallod? berregnek, mint a’ repülőgép. És Ágó-Bágó megragadja apám kezét. Nem csodálkozik, gyerekek sohasem csodálkoznak. De fél. Most már fél, mert most már itthon van. A berregéstől fél, mert azt itthon még sohasem hallotta. Különben is: kislány. A kislányok félősek. Milyen gyönge és remegő, és milyen hajnali! Ne félj, Ágó-Bágó! Látod, én nem félek. Ezt mondom, és közben félek én is. Mi lehet ez a zúgó-búgó, lassan közeledő, egyre növekvő felhősereg? Belebámulunk az ég világvégi sivatagába. Nézzük a felhőket: nagyon határozott, kemény, fémes csillogású és domborodású, mégis megnevezhetetlen formák ezek. Testiek és valóságosak, az ember szinte érzi őket ujjai hegyén, árnyékuk előre, a földre, és mögéjük, az égboltra vetődik. Van olyan, amely játékosan emberi formát mímel, mulatságos és torz ólomkatona, viliódzó, tarka színekkel. Van, amelyik kerekeivel, állva nyzatával kékesrózsaszí n ben csillogó pajzsával valami sajátos, ismeretlen rendeltetésű gépre emlékeztet. Még jellegzetes zaja is a gépé. Egy másik, gyöngyházszínekben játszván, tengeri kagyló, halk, mély tengerzúgással közeledik. Aztán furcsa, groteszk. bizonytalan, mégis félreérthetetlenül állati formák, soha nem látott lények, soha nem tapasztalt teste, csattogva és mulatságosan állati, mégis mechanikus lármával. És ahogyan az ég hidegsárgából rózsaszínűvé melegszik, majd pirossá izzik, úgy válik lassú, gyötrő, távoli vánszorgásuk a látóhatár szélén közelgő, eleven nyüzsgéssé. A világvége bejön a szobába és egyszerre világközepe lesz. A rózsaszín égen felhők: fémemberek, kagylók, furcsa gépek, tréfás állatkák, torz, és mégis szigorú formák gomolyognak. Egyre közelebb húzódnak a haj-: nali, piros égen. A végtelenben szétterült óriási város házai fölött repülnek, árnyékuk átbillen a háztetőkön. Már egészen közel érnek erkélyünkhöz. És most is közeledik egy. Zúgása az arcunk előtt dörren el, hogy szinte kézzel is meg lehetne fogni. És mind a többi is. És egyik mintha egyenesen lábunk elé akarna esni. Megtántorodunk. Az először látott hajnal Gyermekálmaimból nyegesül, hideg, távoli és elhagyatott. Először látom a hajnalt, fázom és félek. De nem csodálkozom semmin. Azon sem, hogy a szél egyszerre beszakadt az utcába, és nem is fúj, de mozdulatlan erejével széttolta a házfalakat. Először látom a hajnalt, azt hiszem, hogy ennek így kell lennie, és teljesen rendjén van, hogy az utca sokkal szélesebb, mint máskor, és inkább sivatag, mint város. Ágó is először látja. És semmin sem csodálkozik. Ö még kicsi: élvezi a sárga virágzást a levegőben, amely később lassan rózsaszínbe megy át. A gyerekek semmin sem csodálkoznak. Ök mindent mégis "2 'G ■fj N w 3 M < к Q Z < < tó w w о £> tó De hiszen ez egy hintaló! Fémből van, és más, mint amilyeneket látni szoktunk, ijesztőbb, de meghittebb is, mindamellett felismerhetően rendes, szabályos hintaló. Talán még a boltokban is lehet ilyet kapni. Ugye, Ágó-Bágó, hintaló ez? Te is látod? És látod te is, apa? Hintaló. Csak a hátán az a különös, berregő masina! Nézd csak! Bizonyára repülőgépmotor! Igen! Az szállítja ide a levegőben Mi lehet ez? Tudomásul veszem. Tanulok, és nem csodálkozom. Először látom a hajnalt, és bizonyára így van ez rendjén. Gondolkodom. És apám is gondolkodik. (Agó-Bágó nem gondolkodik, mert ő még nem tud. Kicsi hozzá, ö még nem gondolkodik, csak tapasztal: fél és örül.) Apám gondolkodik. Látom, ahogy a gondolatok cikáznak nagy, fehér áttetsző homloka mögött. Látom tisztán a gondolatait, de csak látom, és nem értem őket. Én még kisgyerek vagyok. Látom, de nem értem a nagyok gondolatait. És most lehajol hozzánk apánk. — Tudom már! — kiáltja, és felemeli Ágó-Bágót, a csicsergőt. — Most repülnek a hajnali álmok a jó kisgyerekekhez — mondja. Hisz olyan egyszerű mindez. És apa kislányával együtt nevet. Ö, édes, csattogó, hajnali madárkám, eltávozott kis húgom, te milyen piros hajnalban, milyen fémesen csillogó gép hátán fogsz hozzánk visszatérni? Mondom, először láttuk a hajnalt. Nem csodálkoztunk. Csak tanultunk. És Örvendeztünk a ragyogó, piros, könnyű hajnali ég alatt, a végtelenbe növekedett város oromfalai fölött.
