Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-25 / 21. szám

— Róla kell írni, Virágh Dezsőről ... Ö emlékezik legjobban a kezdetre, mert ott volt végig, egészen 1921-től. A többiek . . . már kevesen élnek közülük. És ő mindig okosan meg is tudta mondani, azért tiszteli mindenki, azért van olyan tekintélye — ilyen érvekkel indítottak el a történelemmé nőtt életek nyomába.

De én útközben máshol is megálltam. Mert tudom, milyen véges az emberi emlékezet, és ismerem Virágh Dezső bácsit, csendes szerénységét. Pintérékhez mentem, mint ahogyan régen, gyerekkoromban is annyiszor.

Emlékezetemben fölvillant a régi kép, libaőrző lányka voltam, bokámat a tarló karcolta, a libák már rég a keresztesben lopták a kalászt, én meg álltam fejem felett a vakító nyári éggel. Bódultán, döbbenten a szavak erejétől. És csak olvastam, újra meg újra, szóról szóra, mondatról mondatra a Kommunista Kiáltványt, amit Pintér Zsiga bácsi adott a kezembe ... Nem hiszem, hogy sokat értettem belőle, de magával ragadott valami erő, kitárult a távlata, a lehetősége minden elérhetőnek. Az Eszme fogott kézen, hogy azután már sose eresszen el.

Számomra azóta sem csak fogalom a küzdelem, a sztrájk, a tüntetés, az ünnep, a példa. Őket látom ott, akiket mindig ismertem, de csak akkor tanultam meg látni ... Az esti utca sötétjében a Virághékhoz, Kajosékhoz, Sesztákékhoz sietőket, a Vígheket, Varga Józsefet, Takács Zsigmondot, Kozmér Istvánt, Szapével a szívükben, de visszaültek a kocsira a hegyek alól aratni érkezők, nem vették el a munkát, a kenyeret. De a sztrájktörőkkel is számolni kellett.

— Nézd csak, én most is pártbizottsági tag vagyok, de csak azt mondhatom, Virágh Dezső bácsiról kellene írni — fogadott Pintér elvtárs. — Erről beszélgettünk Szabó Lőrinccel is (Lőrinc bácsi évtizedeken keresztül a hnb elnöke volt, már nyugdíjas).

— Én csak 1936-tól tudom pontosan — töpreng Pintér Zsiga bácsi. — De hiszen elmondtam már többször is, tudjátok ti is. írásbeli följegyzést hiába kerestek, annyi van, amennyit Virágh Dezső megőrzött, nem is megőrzött, már most, a fölszabadulás után följegyzett. Hiszen nem őrizgethettünk papírokat. Mi lett volna, ha őrzünk?

Tudom, már elmesélték. Kozméréknél a gyerek bölcsőjébe rejtették őket, Pónyicz Mária néni a zászlót rejtegette a legképtelenebb helyeken, hogy fölszabadulás utón a régi lobogó szárnyat bonthasson a szabad szélben

— A falu, Alsószeli (Dőlné Saliby) mint a többi is itt a járásban mezőgazdasági jellegű volt, a lakosság ötven százaléka földnélküli. Többen voltak a faluban, akik a Tanácsköztársaság idején Kun Béla katonái voltak. Pukkai Ferenc, Pethes Imre, Papp Kálmán, Vígh Sándor, Virág Dezső. Hazajöttek, amikor leverték a Tanácsköztársaságot. Ök voltak az elsők... És Szaller Jenő nevét nem szabad kifelejteni. Orosz hadifogolyként maradt

szonkettőben kapcsolódtam be, akkor voltam huszonöt éves .. . Akkor is nősültem. Ott volt a kezdet kezdetén Virágh Dezső, Vígh Sándor, aztán Borma József, Kajos Sándor, Takács Dezső, Varga József. Lehet, hogy már valakit el is felejtek.

Mire vagy kíváncsi? Azt úgyis tudod, hogy Kosúton hogy s mi volt. A Juci nénéd meg a Maris nénéd vittek aztán virágot a sortűz áldozatainak a sírjára, őrizetbe is vették őket érte. Vagy tán többen is voltak?

A tornóci manifesztáción is ott volt a faluból mindenki, aki csak közénk tartozott. Pintér Zsigát küldték Érsekújvárba, hogy Pálenyík elvtársékkal beszéljék meg az előkészületeket. . . Harmincnyolc után igen nehéz volt. 1944- ben internáló táborba kerültem Kajos Sándorral, Varga Jozskóval meg még többekkel. Virágh Dezsőt munkaszolgálatra vitték. A fölszabadulás után, mikor hazakerültem, nekem kellett a beszolgáltatást biztosítani, ellenőrizni, hogy kontigensen felül beadták-e, amit kellett.

Idegen nem csinálhatta, mert nem tudta, kinek mennyije van, kitől kell elvenni, kinek adni. Szómon kellett tartani még a fákat is, a községházánál az akácfát, a pásztorhóznál a szilfát. Hát megtettük, amit kellett. Virágh Dezső, ő biztosan többet tud, többre emlékszik még.

Nézem a párttagsági könyvét, benne a dátumot: 1945.

— Seszták elvtárs azt mondja, 1922-től párttag.

— Az hát. Mindenki tudja. De el kellett volna mennem, hiva-De emlékező gondolata, mozdulata a régi, szépen formált mondatai hallatán megérti az ember, miért övezi olyan tisztelet, miért olyan nagy a tekintélye a faluban, kommunisták és pártonkívüliek előtt egyaránt.

Szemét, vonásait, magatartását, jellemének nemes összetevőit gyermekeiben, unokáiban őrzi, viszi tovább az élet, talán ezért nem érzem az öregség feletti szomorúság nyomasztó súlyát, amíg őt hallgatom.

— Jó volt, szép volt, hogy mi lehettünk az elsők. Akik a talajt előkészítettük, akik a magot elvetettük. De ha nem mi, más tette volna, mert megérett rá a történelem, a Kor. És mert mindenütt kell lenni és vannak is olyanok, akik által életre kel, testet ölt a Gondolat.

Milyen lehetett ő akkor, fiatalon, amikor a szegénység sivárságában tengődött a kis ablakú, kopár udvarú, földszagú szobák, nádtetős házak népe? Amikor nem volt könyv, újság, rádió, televízió, és nem volt kenyér. Mennyire éhes lehetett a bizakodásra, a reménykedésre, a szóra, az Igazságra. Milyen lángolva ragadhatta magával őt a csak mesékben sejtett, valóságként felködlő tény, hogy el lehet érni, meg lehet tenni. Kenyér, munka, igazság, jog és tudás ... minden elérhető. Csak akarni kell. Csak tenni kell érte.

Ismerem a lányait, fiát, unokáit. Láttam arcukon május elsejék meleg fényét, lépkedtem velük munkásindulók dallamára egy ütemre, olyan lehetett, de a harc törvényeibe szorítva fegyel-H. MÉSZÁROS ERZSÉBET

Ecfvoltam közülük

bó Lőrinc bácsit. Akik a besötétített ablakok mögött a lámpa fénykörébe hajolva olvasták ugyanezt a Kiáltványt és Lenin műveit meg Solohov ,,Új barázdát szánt az eké"-jét. Piros kötésű régi példányát őrzöm könyvszekrényemben, Kajos Sanyi bácsi nem sokkal halála előtt adta. Ez volt a kiáltvány után о második olvasmányom, amelyből érteni tanultam az Idő, a Kor szavát.

Én már csak úgy hallgattam, mint más gyerek a mesét, hogyan is volt, amikor a nagy földmunkássztrájk volt. A földes házakból, nyitott pitvarokból, üres udvarokból konok arccal sietők mentek, hogy őrt álljanak, senki se fogjon kaszát, hogy egy karéjjal több kenyér jusson télire... A bérlők, nagygazdák idegenből hoztok munkát óhító éheseket, hogy megmutassák, nincsenek rászorulva, csak hadd dögöljenek éhen, ha szervezkednek ezek a büszke és elszánt, vörössel mételyezett helybeliek.

Már akkor rájöttek, érteni kell egymás nyelvét, hogy szót válthassanak, hogy a nagy életdolgokban meg kell hogy értsék egymást. Szomorúan, az üres kamra, éhes gyerek otthoni kékint, tizennégyben, átélte, ott volt, amikor Szovjet-Oroszországgá vált a cári Oroszország ... Aztán hazajött, feleséget is onnan hozott, a Róza nénit. Tőle tanultak a mieink oroszul.

De Virágh Dezső bácsiról akartam még mondani: a fölszabadulós után, amikor én a járás minisztériumi megbízottja voltam, ő iskolázásokat, tanfolyamokat vezetett. A szövetkezetesítés éveiben az is igen nehéz volt, meg kellett tanítani az embereket a kimutatások készítésére. De akkor nemcsak ezt akarták tudni, ha már tanfolyamra mentek. Mikor mi volt időszerű, egyszer a potsdami konferencia, másszor a világ gazdasági helyzete vagy a kolhozok és a szovhozok közötti különbség, ő mindenről világosan, értelmesen tudott beszélni. Megmondhatja Seszták Sándor is, kérdezd meg őt is.

Sándor bácsi mosolygós pillantása szívesen nyugtázza a kérdést:

— Arról könnyebb lenne beszélni, hogy a fölszabadulás után mi, hogyan volt. Amikor bejöttek, ide értek a faluba a szovjet katonák. Mert én velük jártam. Élelmezési biztos lettem.

De a régebbi évek? .. . Hutalosan bejegyezni, hogy papíron is rajta legyen. Nemigen szeretek én utazgatni, időm se volt sok. De tudják rólam, ismernek. És ez a fontos. Meg hogy én tudom.

A hóz, amelyből kikísér, ugyanaz, amelyikben egykor a gyűléseket tartották. Hozzáépült valami, csinosították is, de szerény, utcától félősen kert felé húzódó, jellegzetes „szuglai” hóz. Azoknak a rokona, amelyektől már Petőfi félni tanította a palotákat.

Amíg Virágh Dezső bácsiékhoz érek, a nénikké törődött egykori lányokra, fiatalasszonyokra gondolok, akiknek a nevét nem őrzi majd semmiféle krónika, írás . .. Kommunista feleségek, akik vállalták férjük mellett az életharcot, nélkülözést, házkutatások izgalmát, a munkanélküliség fenyegetését, nyomorúságát.

Egymás elé vetülő arcok, amelyeknek mindegyike egy-egy vonásával bennem él, vajon hogyan őrizzük meg őket, hogyan adjuk, vigyük tovább?

Virágh Dezső bácsi vonásait finom vésőjével könyörtelenül szépre véste már az idő. Hallását, erejét fölemésztették az évek.

mezettebb, komolyabb, belülről hevülő, másokat hevítő ... talán olyan.

Tanult és tanított. Meg akarta érteni a dolgok összefüggéseit, és magyarázott. Égni akart, és másokat is gyújtott. . .

Figyelmeztetően megszólalt:

— Nem szabad csak egy-egy emberről szólni. Ki ne felejtsetek senkit, mert mindenkinek kell, hogy jusson az ünnepi köszönetből, aki velünk küzdött, aki végigjárta az utat. És azt se felejtsétek el, hogy hatvannyolcban is helytálltak a mieink. Hogy kommunista őrséget állított a pártszervezet, hogy éretlen eszű emberek se falragaszokon, se föliratokon ne piszkíthassák, bomlaszthassák, amit mi létrehoztunk.

írjatok föl minden nevet, Varga, Kajos, Seszták, Vígh, Takács ... de pontos lesz-e a névsor? Jegyezzétek föl, mert mi, a falunk, a pártszervezetünk — amit a munkásmozgalomban jelentettünk, amit tettünk, hiszen ha még élne Steiner, Major elvtárs, bizonyíthatná —, az megérdemli.

— És önmagáról, Virágh elvtárs?

Én is egy voltam közülük

3