Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-21 / 8. szám
CSONTOS VILMOS Sorsvállalás > *»-K VI 'ö О u. Elnézem napokon át az embert: Barázdát arcán már nem szánt a gond. Ki hinné, egykor itt szólni sem mert S hogy urai előtt földig hajolt. Látom naponként, s lángol az öröm Szívemben — hisz sorsát jól ismerem. Nyomába sodorva hajt ösztönöm, S érzem már, forrón szorítja kezem. Vállain szépülő sorsát tartja, Szemében új fényt tükröz az élet. Zsugorító múltját úgy tagadja: Hirdetője lett az új igéknek. Ereje erőmet megnöveszti, Bátorsága új bátorságot ad. Vezess — akarlak, s merlek követni, Vállalom sorsod, elhiszem szavad. Sok évek" telén s évek nyarán át Megyünk már együtt, felemelt fejjel. Mélyebben szántjuk meg a barázdát, Hogy a mag erős gyökeret verjen. Eggyé kovácsolt Február, s íme: Poharunkban már gyöngyözik a bor, Dús termést hozott minden venyige, Mit beoltottunk — termő lett a Kor! Kolenda art akarta mondani, hogy menjen haza. de aztán már ott is hagyta őket, észrevette, hogy ott áU az ajtóban a két nő. Az építésvezető — miután kikeveredett a városból — egyre nagyobb sebességre kapcsolt, majd nevetve jegyezte meg, egy pillanatra Kalendához fordulva: — Ez aztán a meglepetés... Hogy mi ketten, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról ... így összekerüljünk ... Barátnőknek udvarolunk ... — Azért van egy kis különbség szólt közbe Szak» Magda. — Mert ők Mártával szeretik egymást, én pedig csak a szeretőd vagyaik... Jó, ha mindenki mindent tud... — mondta tárgyilagosan. Az építésvezető a nőre nézett, aztán egészen addig, amíg Szalai Magda kis házához nem értek, hoHgatott. Lehetett már itt többször is, mert jól ismerte az utat A kis faház mögött — esteledett már — megfújta a szél a nádat Kalenda lement a vízpartra, a hajlongó nádast, majd a víztükröt bámulta. Márta állt meg mögötte. — Szép hely. Akarod, hogy nekünk is legyen ...? — kérdezte. .Kalenda nem válaszolt leült a partra. összébbhúzta magán a( zakóját. — Eső lesz — mondta a nő a háta mögött. — Gyere, menjünk be, megfázunk. Egyszer — kezdte Kalenda, — elmentem az apámmal nádat vágni. Na-SZERETŐK BALÁZS JÓZSEF XXV. SZERELMESEK gyón régen volt... Még gyerek voltam. Kellett a nád. Azt hiszem, hogy az ólat akarta befedni vele. Tehenünk is volt. kettő, én a szekér alatt vártam, amíg apám dolgozott. Aztán észrevettem, hogy a nádasban mindenféle madarak jöttekmentek, nem keNett sokáig gondolkodnom, hogy ott a fészkük. Elkezdtem keresni ... S nem találtam. Sokáig keresgélhettem. mert csak este találtak meg ... Parasztok kerestek, a rokonok is meg mások is ... Én meg — állítólag — aludtam a zsombékon ... Elaltatott a nád ... Meg a nehéz levegő. Ezt mondták. Egyszer már voltam a Balatonon is, pár éve. s akkor valahogyan eszembe jutott, azóta úgy vagyok ezzel... — Hogy? — kérdezte Márta. , — Ha hazamegyek, ültetni fogok a kertbe vagy a kapu mellé. Kimegyek a vízportra, onnan hozok ... Egyszer már mondtam az apámnak is, akkor kinevettek. Azt mondta, bolond vagyok. Márta a férfi vállára hajtotta fejét, mojd átfogta mindkét karjával a vállát megcsókolta a nyakát. Kalenda hátradőlt. Szorosan feküdtek egymás mellett, amikor szemetelni kezdett az eső. így maradtak, Kalenda kitartotta — mintha felfogná vele az esőcseppeket — aztán ökölbe szorította a kezét. A vizet a nő arcára csurgatta. Márta nevetett. — Akkor engem is viszel? Megmutatsz anyádnak is? — kérdezte. Kalenda nem válaszolt azonnal. A nő gyorsan felállt, az eső elől a kis faház eresze alá futott. — Gyere már onnan — kiabálta. Kalenda lassan emelkedett fel a fűről. aztán meg hirtelen futni kezdett. Az eresz alatt szinte feHökte a nőt, majd felkapta és az eső alá tartotta. — Ne hülyéskedj — nevetett a nő. — Nem vagyok én gyerek ... Elengedte, szótlanul álltok a falhoz tapadva. — Még mindig nem feleltél — mondta kis szünet után a nő. — Hazaviszel vagy nem? — Te mit szeretnél? — a férfi maga elé bámulva kérdezte. A nő sokáig várt, csak aztán válaszolt. — Nem tudom ... — és most nem nézett Kalen dóra. — Nem tudom, nem tudom ... Hát okkor mi az istent tudsz? — a férfi hirtelen felcsottant. — Miért, te tudod? Te biztosan tudod? Akkor miért éltél évekig másutt. Eddig hol éltél? Tíz éve nem jutott eszedbe, hogy hazamenj... És most, éppen most? Kalenda nem válaszolt. Az meg sem fordult a fejében hogy Márta nem menne vele. Ebben biztos volt, eddig is csak úgy tudta elképzelni, hogy hazamegy, ha együtt mennek ... — Dehát ez lehetetlen. Kalenda az ereszcsatornát bámulta. Márta durcásan, konokul nézte az esőt. Hogy nem jönne? Hogy velem nem jönne? Hogy ezek után nem jönne? Azt mondta nekem, hogy boldog, amikor itt volt az apám, akkor is azt mondta ... Az istenit... Játszott velem ... Kapuvári Márta még mindig az esőbe bámult. Kalenda megérezte, hogy nem fog vele jönni. Valomi most, ebben a pillanatban szakadt meg közöttük. Kalende — amióta az eszét tudta mindig büszke volt: pillanatok alatt gördült végig benne most is az elhatározás, könyörögni nem fog. Ettől a pillanattól úgy fog viselkedni, mintha idegen lenne. — Jó lenne innen, minél hamarabb hazamenni — Itt a lakás, maradj itt. Megélünk — fordult a férfi felé Kapuvári Márta. — Ez a rohadt eső is most tudott eleredni — a férfi a könyökével az esőbe csapott. Márta hátralépett. Kalenda szemét kereste. a tekintetét, de a férfi a tó felé nézett, majd kiállt az esőre és a vikendháztóf elvezető utat méregette. — Gondolj csak arra, hogy a házamat én építettem, a két kezemmel... — ... meg a férjeddel — egészítette ki Kalenda. — Igen ... A férjemmel... — hagyta rá a nő. — Ezért nem akarod itthagyni. Még most is a férjedet... — Nem igaz. Hogy mondhatsz ilyet? — Márta megfogta Kalenda karját. — Minek beszélünk erről? Most már, hogy lassan elfelejtek mindent. Minek? — a nő halkon beszélt. — Azt. csinálsz, amit akarsz — mondta kis szünet után Kalenda. — Gondolkodj egy kicsit! Te mondod, hogy az egy falu, az apád is mondta, hogy sokan elköltöznek onnan ... Elmenekülnek . . . Oda akarsz házat építeni? Ahonnan mindenki elmegy ... Elmenekül.. . Micsoda? — nézte Kalenda — Dehogy menekülnek... van aki elmegy, van. aki marad. Ügy, mint másutt... Aztán levette a kabátját, a fejére húzta, kilépett az esőbe. — Hová mégy? — kiáltott utána a nő. Kalenda nem fordult vissza. Márta utána rohant. — Gyere vissza! Gyere vissza, beszéljük meg — állt meg a férfi előtt. — Hova indultál, ebben az esőben? Mit akarsz? — Dolgom von... — válaszolt Kalenda. — Gyere vissza — és Márta visszahúzta a faház elé. — Sosem beszélsz arról, hogy mit csináltok a munkahelyen. Látom, hogy emészted magad. — Semmi közöd hozzá Kalenda. — válaszolt (folytatjuk)
