Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-21 / 8. szám

A fehér szavak lassan betemetnek. Nem ,látom anyámat, csak érzem, hogy most olyan, mint egy virágzó, öreg szilvafa. Szél jár az ágai között, és hullanak, egyre hullanak a szirmai.

Macskánk, átérezve a helyzet szépségét, felugrik egy-egy lelibegő szirom után, hogy szájába kapva meghempergódzék vele a földön, eleressze, újra elcsípje, majd éles fogait belevájja, és lábaim elé fektesse, mint egy mozdulatlan egeret. De a szirmok elúsznak orra előtt, kicsúsznak karmai közül.

Szégyenkezve ugrik fel hozzám. Puha talpával megtapogatja a gyomrom, mint az orvos, összegömbölyödik rajta, és úgy süllyed-emelkedik kifeszült testemen, mint egy meleg szeretetgombolyag.

Néha megakad a fülemben egy-egy szó. Félszegen, várakozón, restelkedve topognak körülöttem a szavak. Mennék is már, mint a falusi emberek, amikor benyitnak oz orvos szobájába megkérdezni, van-e rá remény, hogy Mari megéri a vasárnapot, s várják, hogy a tegnapi százas fejében talán felismeri az arcukat. Egyszer búsan ingatom a fejem. Nem, nem emlékszem. Máskor felkapom, felderül az ábrázatom, s rohanok eléjük, lelkendezve ölelem magamhoz, számba kapom, megforgatom a nyelvem alatt, ízlelgetem édességüket. Ezt a sustorgót hallottam életemben először. Nem is hallottam: láttam, anyám száján láttam életre kelni. Leguggolt hozzám a porba, egy vonalba ért a szánk. Ogyetlenül igazgattam durcás ajkamat az ő szép sima szája után. Láttam résnyire nyílni, s épp csak felvillanni, mint messzi fehér tüzeket, mögüle a fogait. S láttam apró gyöngyszemek bölcsőjévé kerekedni. Ilyenkor lábam elé gurult a világ legcsodálatosabb hangja, a hosszú palóc á.

Az én Hófehérkém, az én hét törpém mind így haltak meg bennem. Egy-egy palóc á-t mondtak utoljára, hogy aztán eltűnjenek hoszszú időre. Most feltámadtak, rozsdás hangszálaikat nyikorgatják. Visszajöttek a piros szemű békák, ott slattycgnak bebocsátásért könyörögve az ajtónk előtt. Visszajöttek a suhogó, siető záporok, a libalegelők, az iszapszagú vizek. Távolról sokhangú gyermeklárma kél, de nem jön közel, nem jön feljebb bennem, hogy közéje nyúlva megfogjam azt az egyetlen gyöngécskét, saját elfelejtett, egykori hangomat. Torkomban felbugyborékol egy dalocska: „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak . .."

Anyám abbahagyja szirmai hullatását. Nem néz rám, mintha attól félne, hogy a pillantásától elnémulok, torkomban összecsukódik a madár szárnya, s nem röpül elő többé az idők végezetéig.

Már nem dalolok. A madár, boldogan, hogy hosszú rabságából megszabadult, melegen a számra fészkel, oda, ahol egykor kikelt, sokáig vidáman csattogott, majd hirtelen eltűnt. Most újraéled. Most minden újraéled. A fájdalom is mocorog bennem, hosszú órák óta először, itthon. Arcomon kétoldalt könnyek folynak. Anyám elfordult. Ritkán láttunk egymás szemében könnyet, ilyenkor tisztelettel elfordulunk.

Aztán mégis felém néz. Az írógépemen babrálgot. «

— Azt hittem, te már nem is tudod kimondani úgy a szót, ahogy mi.

Az írógép idegen bútordarab a konyhában. Azt nézem, hogy nem borítja-e fel maga körül a kedves hangulatot, de mintha az asztalból nőtt volna ki, akárcsak a kenyér, mellette a késsel. Ez talán még az a kenyér, amit először tett apóm az anyám elé, rég volt ifjúságuk korában, s azóta soha ki nem száradva, soha nem fogyva ott domborodik barnán, biztosan. — Nem lehet azt elfelejteni, anya.

Mit fogsz írni?

— Még nem tudom, de most sokáig itthon maradok.

Anyám ezt az utóbbit nem hiszi, csak legyint. Félve kerülget, nem tudja, hogyan közelítsen vigasztaló szavaival. Nem ismeri még fájdalmam mélységét, csak sejti, hogy valami eszeveszett örvény magába szippantott belőlem minden nevetést, és lesodorja a sötét aljra, ha van egyáltalán alj.

— Nem kell a felejtést erőltetni, lányom. Elmúlik minden mogától. Egyszer, még apád előtt, én is megittam a lúgot, és kiért, mit gondolsz? — És megmondja. S erőlteti, hogy hűen ábrázolja akkori nyomorúságos állapotát, de érzem, hogy idegen mór tőle.

— Itt, velünk ellehetsz, míg meg nem gyógyulsz. Majd ha nevetni tudsz, majd akkor visszamehetsz.

Ingatom a fejem. Nem, én soha nem gyógyulok meg többé, itt temessenek el, itthon.

Bejön az apám. Abbahagyta a fűrészbak ríkatását. Jót nevet, ahogy meglát hasamon a macskával, ö hozta nekem, nagy gonddal választotta. Esténként, lefekvés előtt körbejárja érte az udvarokat, hangosan hívja a „gyerek cicáját“. Anyám rászól, hogy ne nevessen. Ettől hirtelen megáll félúton a nevetésben, először a hangját veszi le, aztán összezárja nyitva maradt száját. Leül a rádió elé, s a néma készülékből próbálja megtudni, mi történt. Engem itthon, hazajöttömkor vidámnak szokott meg, anyámat velem kacarászónak. Sötéten néz maga elé, lelkében már forr a bosszú, csak azt nem tudja, hová, milyen irányba, kire zúdítsa rettenetes haragját.

— Beteg, azért jött haza, meggyógyulni —

magányos vén fák oldalában az odú, amelyet otthagytak az illatos méhek, nem riaszt. Hangosakat kacag, túl mindenen, örömökön, bánatokon. Időtlensége, a világ fölötti lebegése megnyugtat.

— Olyan vagy, mint a városi kisasszonyok. Sovány is, lapos is. A képed meg sárga, mint a holdvilág.

Leveszi rólam a macskát, miután ilyen szűkszavúan s mégis hajszálpontosan képet festett az állapotomról. Száraz ujjai végigszáguldanak a macska gerincén, s meleg, utánozhatatlan melódiákat csalnak ki az állatból. Sárgát, hálaadót, valami ismeretlen macskaistenségnek szólót. Nagyanyám ujjai szünet nélkül játszónak.

Nem beteg ez a gyerek? — kérdezi hoszszú csend után, miközben csak a macska daloló szott.

— Elég rosszul van. — Anyám kedvetlen, nem szereti, ha családi ügyeinket firtatják.

— Mi lelte?

Most gondolkodóba esünk. Mit mondjunk? Ha megmondjuk az igazat, nem érti meg. Szerelem: valahol útközben úgy kidőlt gondolataiból ez a fogalom, mint beteg tehén a csordából. Be is temette szépen az idő háborúkkal, születésekkel, halálokkal. Aha, mondaná legyintve, a múltkor nekem is volt. Hiába, nem érnek semmit ezek a mai orvosságok. Fejíríremteát kell itatni vele. Az rendbe hozza. De nagyanyám nem is kíváncsi a válaszunkra.

’ — Fejíriremteót kell vele itatni — s már dobja is le a macskát, hogy hazaszáguidjon a fejiríremért. Nem tudnám megmondani, miféle növény, hol terem, lehet, hogy nagyanyám éjszakánként titkos varázsigéket mormolva nöKOVÁCS MAGDA

FEJÍRÍREM

áll elébe az anyám. Megfogja a kezét, lehajlik hozzá, egy vonalba kerül a szájuk.

— Mi lelt. lányom? — kérdi aztán olyan aggódva, hogy megsajnálom. Anyám váloszol helyettem. Zavartan, még el is pirul, úgy mondja ki, talán először, apám előtt a szót. Eltart egy darabig, míg apám megérti, miről van szó. S mintha múmiát csodálna, úgy áll fölém. Néz, néz, és megcsóválja, simogatja a fejét. Sokáig simogatja, ujjai beletúrnak ritkás, ősz hajába. Most döbbent ró a valóságra. Megöregedett, s én nem vagyok már a régi. macskával játszadozó gyerek. Csak félig vagyok az övék, $ ott messze tőlük, ahol élek, furcsa dolgok történnek velem. Szerelem, csalódás meg sok minden, nem tudnak többé velem jönni. Csak kínlódva nézik, mintha parton állnának, fuldoklásomat a zavaros vízben.

Letelepszik hozzám, lábtól, ölébe szedi a „táncos kedvűeket". Gondolkodik, mit mondjon, mi legyen az első szava.

Majd elbeszélem neked a spanyolországi élményeimet — biztot, és örül, hogy ilyen szépet mondott.

Nagyanyám surran be az ajtón, mintha tyúkot akarna lopni, nesztelenül. Megjátssza a meglepettet, ahogy meglát, pedig biztosra jött. Megálmodta, hogy megérkezem. Fürge, mint a gyík, a falu egyik végéről a másikra a motorok gyorsaságával száguldozik. Feltápászkodom, hogy megcsókoljam. Fogatlan szája, mint

veszti a kertje sötétjében. De meg reszket tőle népes családja arca, ha kiejti ezt a bűvös szót.

Útközben összecsődíti a menyeket, a család valamennyi otthon tartózkodó tagját. Mire maga is visszaszáguld a teával, már benépesült a konyha. Tüzet éleszt, pattog, mint a szikra. Elemében van; megint valaki, aki rászorul a csodaszerre. En elszörnyülködök, gyerekkorom keserű, a világ legkeserűbb ízére emlékezik a szám, a gyomrom. Fejírírem. Gyomorrontás, hasfájás, dagonatok, horzsolások ellen, s meg kellett élnem, hogy szerelmi csalódás ellen is.

Kiitatja velem a „begrét" az utolsó cseppig. Rokonaim lélekben velem isznak, mert az arcuk éppolyan savanyú, mint az enyém, amikor rájuk nézek.

— No ugye, hogy használ — próbálnak belelovalni a válaszba.

S estefelé, a sűrűsödő homályban, amikor nagyanyám mellém ül a macskával, és belekezd csodálatos „fejír" szavai pergetésébe, valóban úgy érzem, hogy jobban vagyok. Hullatja szirmait, s betemetnek, betemetik anyámat, apámat, a rádió mukkanni se mer, némán hcllgat, házunk tájáról visszahúzódnak a neszek. Csak nagyanyám szavai szárnyalnak, világítanak, lecsendesítve a lélek háborgásait. Ö meg személytelenül, időtlenül mintha magához sem tartozna már, leng felettük. J.assan ki is úszik a konyhából, otthagyva a fehér szirmokat s egy csokor fejíriremteót.