Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-15 / 50. szám
Varga Lajos illusztrációja — Ne félj, hazakísérlek. Egy pillanattal később a lefosztott kukoricacsuhé boldogabban zizzen. Erős Dániel a meglebbenó lámpafényt nézi. Megdöglött Hóka csikaja, mondja a lámpafénynek hangtalanul; mintha ma este a falu minden kukoricáját őbelé öntötték volna. Ezerszer ezer mázsa súlyt érez a mellében. „A Hóka csikaja megdöglött.” Denevér surrogó röpte éri az akácfa érett lombját. Feszülő, bársony szárnyai a feketeségben eveznek. „Halottnak halott a barátja ...” Lábrakelnek a rémségek. Bent és kint. A falu éjszakájában csakúgy, mint nappalaiban. Külső és belső rémségek keresztezik egymást. A tetők leégett emléke felemelkedik és eltakarja a csillagos eget. A temetőben a gesztenyék felett szél mozdul. Még nem jelölték ki, de ott van egy emlékmű helye, amely befogadja azokat, akik soha nem térnek vissza ebbe az éjszakába. Szőke Sándorné, született Szabó Sára dédunokáját, a kicsi Andrást altatja. Mesét mond. A rókáról és a farkasról, a kiskakas gyémánt félkrajcárjáról, a molnár szürke lováról, és a kis tyúkocskáról. Andráska csendben hallgatja a szüle rekedtes hangját, s a hang mögül előszivárgó mesevilágot. Majd mindegyik mesét ismeri már, hiszen számtalanszor hallotta, de jó így újrahallgatni mindegyiket, félig lehunyt szemmel, jó így hallgatni a szülét, aki egyre feketébb és egyre vénebb. S akinek fogatlan szájából előcsordogál a mese csodás patakja. „Egszakadás. földindulás, a fejemen egy koppanás. szaladj te is pajtás, szaladj te is pajtás.” És a róka is velük szaladt. Verembe estek, megéheztek. Itt a farkas mondja a verset: „Farkas-barkas jaj be szép. Róka-bóka az is szép, Özöm-bőzöm az is szép, Kakas-bakas az is szép, Tyúkom-búkom jaj be rút!” S megették a tyúkot. De ahogy felébredtek megint csak éhesek voltak. Felállt a farkas és újra rá kezdte: „Farkas-barkas jaj be szép ...” A mese fonala összeköti a holdat és a csillagokat. Ezüst fény, ezüst csend, amelyben arany almákat teremnek a mesebeli almafák. Andráska figyeli a csilingelésüket, jó mélyre elraktározza magában a hangokat, hogy bármikor elővehesse, ha a szüle nem is ülhet már az ágy szélére. S ahogy lassan elalszik, tovább álmodja a meséket. Óriások és tündérek között jár, elér az Óperenciás tenger szélére, az üveghegy titokzatos tetejéről néz le a rézerdőre és a kacsalábon forgó várat sarkának egyetlen dobbantásával megállítja, s úgy sétál fel az aranylépcsökön, mintha ö lenne a legkisebb királyfi. S arra sem ébred fel. amikor az apja részegen betántorog a konyhába és ruhástól veti magát az ágyra. Éjszaka van. Éjszaka az alvók és a virrasztók felett. Éjszaka van Európa felett. Nehéz, hallgató éjszaka. 1938. szeptember 22. éjszakája. CSONTOS VILMOS Füt ül Fát ültettem, almafát a kertbe. Gondolva az eljövő évekre, Álmodva két kicsi unokámról. Kik gyümölcsöt szednek majd a fáról. Azóta az idő messzi szaladt. Húsz nyár nevelt epret a fa alatt, Hat unoka mosolyog a fára: * Piros almát himbál minden ága. Hat unoka, fürgék és vidámak, Virágai maguk is egy fának. / Ma virágok, — holnap az életnek Ök is piros gyümölcsei lesznek. — Fát ültettem — soha meg nem bánva. Úgy nézek most hat kis unokámra. Mint akinek gyümölcse beérett, S legszebb termését adta az élet. Dajhám maradtál A napot fölöttem te gyújtottad.' Szememre is te szitáltad a fényt. Induláskor a kezemet fogtad: Ne hagyjalak el, — talán épp azért. Dajkám maradtál, Garam menti táj. Őseim nyomát itt tapinthatom. Termő göröngyöd nem lehet sivár: Szerszámot azért forgat két karom. Barázdáidat kik járják — velem, Föléjük röppen halk szavú dalom. Kedvük derűje, hogy örök legyen, S dús termés ringjon az ős ugaron! — A napot fölöttem te gyújtottad. Szememre is te szitáltad a fényt. Nem kezemet, — a szívemet fogtad: Ne hagyjalak el, — tudom, épp azért! Fényes i. Kerek egy évre te vagy a bérem, Születésnapi fényes fillérem. S míg homlokomra rovásod rovom, Elgurulsz — csupán fényed markolom. II. Fényes fillér a tehetség. Festő ecset felvázolja Szózszínre álmodott festék Ábráival a vászonra. A költő szót alig ejt ki: fr csupán, s a költeménye Ecsetként a sorsot festi Fehérre — és feketére. III. Elme. sugaradat Áraszd szét, s tündökölj, fillér Jelöld meg dolgomat: Sohasem oz ököl, — Győzzön a gondolat! IV. Elém gurultál, Felvettelek, S megelégedett Lettem — veled. Szegény maradtam Volna nagyon. Ha ^zt a fillért veszni hagyom. V. Féltve kuporgatlak, — De sohasem adlak Vasfogú lakatnak. Tenyeremet tárom. Fillérem kínálom: Az vegyen el téged. Aki látja fényed. 7
