Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-15 / 50. szám
BALÁZS JÓZSEF XVI. Kalenda azt találta a legjobbnak, ha most azonnal elindul. Elindul és többet nem szól senkihez, nem áll le senkivel tárgyalni, elvégzi a munkáját. aztán megissza a kis borát délben is, este is, jól kialussza magát, őrá más nem tartozik . . . Úgy gondolta, hogy eddig szabad ember volt, szabad ember akar lenni ezután is. — Hadd öljék egymást ezek . . . Semmi közöm hozzájuk. Anélkül, hogy valakinek is szólt volna, lassan ellépegetett a ház előtt csomóba gyűlt helybeliek és az építésvezető között. Ráfordult a szekérútra. levette a kabátját, a vállára dobta. A szőlősorokat súrolta ujjaival és úgy — a kezét mereven oldalra kitartva — igyekezett minél hamarabb lejutni a hosszú emelkedőről. Előtte a város alaktalan foltjai, s a lejtő alján távolabb a sárga virággal borított mező. Már leért az emelkedőről, amikor kocsi fékezett mellette. — Szálljon be! — szólt neki az építésvezető. — Hazaérek így is — intett Kalenda. És ment tovább az út szélén. Az építésvezető hamar utolérte, kiszállt a kocsiból és gyorsan eléje lépett. — Jöjjön! Elfér a kocsiban, — Minek? Nem kell énvelem foglalkozni! Hazatalálok. Az építésvezető nem mozdult előle. A kocsiból kihallatszott a rádió hangja. Hegedűk és kürtök feleseltek egymással, dallamfoszlányok erősödő és halkuló hulláma jutott el a két emberhez. Az építésvezető leolvasta Kalenda arcáról, hogy be fog szállni a kocsiba. — Ne kapcsolja ki! — mondta Kalenda, amikor a férfi a kocsiban a rádió gombjához nyúlt. Az építésvezető halkított a rádió hangján. Kellemes és könnyed muzsika volt ez, de Kalenda nem törődött vele, a határt nézte. — Csak azt nem tudom, hogy ez repce, vagy répce, merthogy az két különböző dolog — kezdte a mérnök. Kalenda nem válaszolt, a kormányt bámulta. Az építésvezető elegáns kék ingének a kézelőjén három fémgombot számolt meg. A fémgombokra betűket nyomtattak. Amikor beértek a városba és megálltak az étterem előtt, Kalenda csak ennyit mondott: — Le. kéne kenni ezt a melót, amit vállaltunk, aztán elhúzni a csíkot H-ról... — Azt mondja? — mondta még mindig a kormányt szorítva az építésvezető. — Tudja, az a bökkenő, hogy megszerettem H-t... Ez is csak velem fordulhat elő. Az igazgató elvtárs rosszul tudja, azt hiszi, nem szeretek itt lenni... Kalenda elmosolyodott, megigazította a haját, s közben a mérnökre nézett. — Meg kéne neki mondani, hogy én is ... — Kérdezze meg valakitől, hogy az a sárga... ott a mezőn répce volt vagy repce. .. Merthogy az két különböző dolog — az építésvezető komolyan beszélt, látszott rajta, hogy tényleg foglalkoztatja a dolog. Aztán, mert Kalenda nem válaszolt semmit, nyújtotta a kezét. — Akkor holnap reggel találkozunk — tette még hozzá. — Tehát nem megy el... — gondolta Kalenda, és belépett a fényárban szikrázó üvegpalotába. X. A wurlitzer úgy ugatott, akár egy géppuska. Kalenda hányingert érzett, amint belépett a terembe, megtorpant, a pult felé nézett, majd a wurlitzer előtt lötyögő csoportra. Fiatal fiúk és lányok mozogtak a zenegép előtt, a pult mögött pedig egy ismeretlen idősebb nő főzte a kávét. — Ennem kell valamit, üres a gyomrom, az ebédet is alighogy bekaptam, már mennem kejlett Mireisszel. Naponta legalább egyszer főtt kaját kell ennem ... Az apám is mindig ezt mondta: mindegy, hogy mi az, de főtt ételt egyél! Elég egy szem krumpli is ... Leült az asztalhoz, megnézte a koszos, alig olvasható étlapot, s az egy szem krumplin járt az esze. Mielőtt választott volna valamit, már eldöntötte, hogy amint lehet hazamegy. Mondjuk a legközelebbi vasárnapon __ — Haza kéne vinnem Mártát is —- fordult meg a fejében. Felállt, az étlapot visszatette az asztalra, odament a kávéfőzőnőhöz. — Szalai Magdit keresem — mondta. —- Ma szabadnapos — válaszolt o nő. — Maga dolgozik itt az építkezésen ? — Igen . .. — Holnap jön. A barátnője, Márta, elment hozzá, lehet, hogy mind a ketten bejönnek. Maga csak üljön le! Tudja, a Magdival történt valami... — Magdival? — Igen. Ilyenkor mellette kell lenni... — mondta a nő. Kalenda várt egy kicsit, de a nő nem mondta meg, mi történt Magdival. — Majd megmondja Márta. Amikor visszament az asztalához, a pincér már várta. — Hozzon valamit, mindegy, csak hozza — nézett rá Kalenda. — Azt én nem tudom kérem szépen, hogy a vendég úrnak miféle ízlése. . . Kalenda közbevágott. — Nem érti? Mindegy! Ami van! Fogja meg az első tányérral és hozza! A pincér várt egy kicsit, majd meghajolt és elment. Kalenda az üvegfalat bámulta. Lassan esteledett, az utcán kerékpárosok hajtottak el. egy-egy személyautó állt meg az étterem előtt. Valaki egy pohár konyakot tett elé az asztalra. Kalenda felnézett. Az idős kávéfőzőnő mosolygott rá: — Majd a kávét is hozom — mondta, és már indult vissza a pult mögé. A konyak mellé egy kis pohár szódavizet is hozott. Kalenda felemelte a szódavizet. Nem volt alatta tálca. Szalai Magdira gondolt. Aztán a pincér kihozta a vacsoráját. — Kérem szépen rántott hús, hasábburgonyává!, savanyúság ... Italt parancsol a vendég úr? — Hozzon fél liter bort! Evéshez látott. Ismét az őszülő hajú kávéfőzőnő állt meg az asztalánál. a vastag pohárban még gőzölgött a kávé. — Tejszínt parancsol? — nézett rá a nő. Kalenda zavarba jött. A nő olyan barátságosan figyelte, mintha már régen ismerte volna. — Köszönöm ... Nem kérek ... Szeretnék majd fizetni... — Ne vicceljen! — és a nő kissé megnyújtott léptekkel otthagyta. (folytatjuk) Ívégi Köves József a trágyadomb mellett álló szekérre vasvillával hányja fel a ganajt. Nesze, szép reggel! Szagold! Illatozz, szép reggel. Illatozz! Röppen az érett ganaj fel a szekérre. A villa négy ága kifényesedik. Ezüst villámok a hajnali pírban. Gőzölög a trágyadomb kibontott teste. Fűtenek alatta az ördögök és a sátánkölykök. A szomszédban felbőg Kovácsék szamara: iá ... iá.. . ái... morzézza bele a friss reggelbe. Mentsétek meg lelkeinket. Totty! Egy érett alma a kertben elengedte az ágat, s a száraz földön szertefröccsent. Uramisten, könyörülj rajtunk! Tartsd meg az ágon az almát, tartsd meg fejünk felett az eget. Uramisten, könyörülj rajtunk... — Gazduram, a kiscsikó dögledezik.„. Erős Dániel előtt az egyik cseléd köpi ki a szavakat, mintha mindegyik, külön-külön varangy lenne. Erős Dániel a cselédje feje felett a fehérre meszelt falra mered. vyre! Kést bele! A kukoricatábla éretten zizeg. Pattog, ahogy a csöveket törik; a sárga, zsíros fényű kukoricacsövek úgy állnak az asszonyok markában, mint óriási férfi-hímtagok. Pattognak a letört kalászok, ártatlanul. Az érdes kukoricalevelek, akár a borotva: felnyiszszantják a kéz bőrét. Halomba öntik a földön a kukoricát, vagy ha van fogat, a szekérre. A szekerek oldalát deszkával magasították hogy több férjen rá. A lovak fel-felharapnak egy-egy elejtett kukoricacsövet, a zabla habot vet a szájukban, s a fehér hab lehull a száraz földre. Azok a kukoricacsövek! Az a mozdulat, ahogy az asszonykéz megmarkolja! S az a hőség a kukoricatábla közepén! Megszalad tőle a vér. Eldőlni a sorok között, megtámasztani a napot féllábbal, összefonódni és teleszórni fél Európát kiköltetlen kölkeinkkel__* Csak a kéz jár, csak a gondolat jár, csak a vér tódul az erekben bolondabbul, csak a nap süt a zizegő kukoricaszár között forróbban szeptembernél. Pitt-patt. És ismét: pitt-patL Óriásivá nő a táj, ha valaki rája lép. S a tábla végén: Gál Sándor (Részlet az író Ember és folyó című új regényéből.) — Dögledezik a kiscsikó... Dögledezik a ... Szeme előtt a kiscsikó jelenik meg. Erős volt, szép volt, barna szemű. Tele élettel... A Hóka fia. Hóka volt a legszebb kanca a falubein. Törzskönyvezett, okos állat S most a fia dögledezik. A kutya úristenit ennek a világnak, a hétszentséges úristenit a rohadt világnak. Mi készül itt? Mi készül itt?! Jegenyék zöld lángjai, jegenyék sárga lángjai. Szeptember reggele. A falu, akár a szétnyíló ököl, egyre jobban kiterül a fény előtt Várakozó csend. Ludak az út porában. Török Józsi felesége, a kitagadott Erős Juli a kisfiát öltözteti. Most tanul járni a kicsi, pedig már szaladnia kéne. Lassan lépeget, előre dobja-veti a lábfejét emeli a bokáját, lábujjHtegyre lép, mintha féltené a sarkát a földtől; felső testét hátra feszíti. A combja alig vastagabb az alsó lábszáránál. Valami baj van a lábával, mondogatják az asszonyok. De Juli nem hisz nekik. Majd megvastagszik a combja! Járni is megtanult. Pedig azt mondták: a Juli gyereke beteg. Nem indul el, ágyban marad élete végéig. S íme: jár! Nem fogott rajta Erős Dániel átka. Mert az isten megsegíti azokat, akik szeretik egymást. Ad nekik egészséget, ételt, italt, jókedvet. — Éjes vadot ídesanyám — mocorog a kis Török anyja karjaiban — éjes vadot ... — Mindjárt, kincsem — csendesíti Júlia — mindjárt adok friss fejecskét. Csak tartsd szépen a kezedet... így ... A kis Török azonban nem ad a jó szóra, csak mondja a magáét — Éjes vadot... éjes vadot... Forgószél a száradó kukoricások fölött. Kést bele! Folyjon a boszorkány — Ha így haladunk, itt ér a dér. — A hó is. S este lámpafénynél cipelik a szárítókba a fosztott tengerit. Fel, egyre magasabbra! Erőseknél, Nagyéknál, Törökéknél, Kovácséknál, Kecskéséknél, Sütőéknél, Támoséknál, Lukácséknál, Marcsáéknál, Olveczkiéknél, ölvediéknél, Páléknál, Kis-Kisséknél, Vargáéknál... A lámpák szentjánosbogarai gömyedező hátakat, nyögő alakokat borítanak a sejtelmek és a babonák félhomályába. Forgószél-emlékeket temetnek, forgószél-emlékeket élesztenek. — Hallottátok, amikor... — Láttátok, ahogyan ... S a mese hátborzongató suttogása: „Holtnak holt a barátja, nyisd ki barátom az ajtót...” — S kinyitotta? A mesélő: „Előbb letette az egyik lábát, mert ravatalon feküdt, aztán letette a másik lábát...” — A lány mit csinált? A mesélő: „A lány már majdnem elájult a félelemtől. És ekkor megint kopogtattak az ajtón: Hdltnak holt a barátja, nyisd ki barátom az ajtót. Pontosan éjfél volt...” Az egyik lány borzadva felsikolt. A többiek röhögtek. — Csak meséld. — Mondd tovább! De a félelmet már nem lehetett viszszaterelni a barlangjába. Odaült a táncoló, sárga lámpafény köré, a fényudvar szélére, kísértetnek. Egy csendes, fülbe súgó hang: 6
