Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-08 / 49. szám
KOSZONTJUK ANDREJ PLÁVKAT, a szlovák szocialista irodalom vezető íróját és költőjét. A közelmúltban töltötte be 70. életévét. Olyan életutat vallhat magáénak, amely sok vonatkozásban hasonlít a kelet-európai népek élő klasszikusainak életéhez. A származás, a szegénység kényszerítő ereje, a népi kultúra kincseinek verseiben való újjáélesztése segítette őt a költői pálya legtisztább utaira. Életműve méltó alapul szolgál ahhoz, hogy az egyetemes szlovák irodalom legnagyobb alkotói között tartják számon. Hetvenedik születésnapja alkalmából a Győzelmes Február Érdemrenddel tüntették ki a nemzeti művészt. Mondják, abban az esztendőben sok eső hullott ősszel, a vénasszonyok nyara elmaradt, s úgy Nagyboldogasszony táján rázendített az eső, és esett egész októberben, míg mindjárt november elején, még Márton napja előtt le nem hullott az első hó — még szerencse, hogy a népeknek sikerült idejében fölszedni a krumplit és a takarmányrépát, s mindent szépen behordani a pincékbe, kamrákba és fészerekbe, hogy legyen mit ennie az embernek, tehénnek, disznónak meg a baromfinak is. A fákról már lehullott a lomb, csak a száraz ágakban akadtak fenn a ködfoszlányok, mint feltűzött rongyok, melyeknek már nem volt idejük megszáradni. A kertek felől hűvös, nedves szél fújdogált, s a rothadó lombok szagát besodorta a pitvarokba, ahonnan a nyitott ajtókon meleg pára tódult ki s összekeveredett a köddel, hogy elővarázsolja a falusi ősznek azt a csodás bűvöletét, ami nem csupán az ereszek tövében, csűrök alatt s a sárba fulladt gyalogutakon, hanem az emberek arcán, átnedvesedett hajzatán és bajszán is ott ragyog. A lótás-futás lassan alábbhagyott, a léptek elcsendesedtek, s a férfikezek mozdulatai se voltak már olyan nyugtalanok és izgatottak; mintha őket is átjárta volna az elpihenő természet lehelete. Kint az udvaron a kút előtt már mosták a káposztáshordót, előbb olyan forró vízzel, hogy valósággal eltűnt a gomolygó gőzfelhőkben, aztán hideggel ragyogó tisztára, hogy szépen kirakhassák a belsejét egészben hagyott káposztalevéllel, erre jönnek aztán a kenyérszeletek, majd a ropogós, szépen meggyalult káposzta első rétege. Michal Málik a pitvarban mosta a lábát. Nyögött, fújtatott. Zúza, a felesége épp most öntött forró vizet a dézsába harmadszor, csak úgy vörösödött tőle Málik csontos lába. Simogatta, tapogatta a kezével, de arca görcsösen eltorzult. Már-már kitört volna belőle a szitok, de megsajnálta az anyaság utolsó szakaszában levő Zúzát, aki már úgy döcögött, mint a fáradt kacsa — így hát csak morgott valamit, a jó ég tudja, mit, mert nem lehetett érteni. Zúza közben elővett a kemencepadkáról valami ócska törülközőt, odaadta a férjének, s kimenőben az ajtóból visszaszólt: — Aztán jól megtöröld a csúf csánkjaidat, én addig átmegyek Cengosékhoz a gyaluért. Málikéknak nem volt káposztagyalujuk, minden évben jó szomszédjuktól, a módos Cengos gazdáéktól kérték kölcsön. Zuzáék másban voltak gazdagok — nyolc gyerekkel áldotta meg őket az úristen —, s a kilencedik, no lám, már az is hamarosan itt lesz, Cengoséknak meg csak kettő volt. S éppen, akkor, mikor Zúza áthozta Cengoséktól a gyalut, jó erősen beszorította két pad közé, s Misko, a legidősebb fiú, nekiült és legyalulta a kosárba az első káposztafejet, amikor Zúza azt az első adagot ráöntötte a hordóban álló férje tiszta lábára, ez pedig még fél fordulatot se téve, először mozdult, hát akkor jött rá az asszonyra, szegénykére. Csak annyit mondott, hogy „jaj“, s a kosár kiesett a kezéből. Michal, a férje mit sem törődve azzal, hogy jó óra hosszat dörzsölte a lábát, kiugrott a dézsából, s odarohant a kemence padkáján heverő Zúzához. — Zuzkám — mondta gyengéden. Egész évben csak Zúza járta, de mikor szült, meg mikor az asszony apját eltemették, Zuzkának szólította. Nem is annyira gyengédségből, mint inkább részvétből, együttérzésből hagyta el száját ez a megszólítás. Zúzát ágyba fektették, Hanka lánya a bábáért szaladt, de mire az megjött, a csecsemő már ott sírt. — Még szerencse, hogy ezt az édes pálinkát megcsinálta a káposztagyaluláshoz — mondta Michal, s a kredencre kikészített üveg után nyúlt. — Aztán mi lett, likas vagy fütyülős? — s fejével a szoba felé intett. — Kislány — felelte Hanka kissé szégyenkezve, amint éppen a forró vízzel fordult. — Akkor jó — mondta. — Tavaly fiú volt — s megint bedugta lábát a dézsába. — Gyerekek, ide, a káposztával végezni kell! Legyalulták az összes káposztát, anyát és csecsemőjét rendbe tették, aztán Michal a bábaasszonnyal leült a szobában, és ittak egymás egészségére. — Neked, Misko, valahogyan mindig őszre jön ki a lépés — jutott a bába eszébe —, csak tán az első kettő született télen. — Hát ahogyan a jó Istennek tetszik, mit tudom én, hiszen mindig egyformán alszom. — Így Michal. — Igaz is, igaz is — hagyta rá a bába —, most keresztelőre is jókor jött, éppen szombatra. Vagy inkább vasárnapra gondoljátok? — Hát, úgy vélem inkább vasárnapra, úriasan — mondta Michal, s az édes pálinka maradékát kitöltötte a pohárkákba. Vasárnap tartották a keresztelőt. S mivel ez már a kilencedik gyerek volt, ami páratlan szám, úgyszólván az egész család összeröffent. Még leülésre sem akadt mindnyájának hely, szerencse, hogy az idősebbek keresztszülői idejekorán elmentek, mert különben nem fértek volna el valamennyien. Az asszonyok nagyrészt a szobában szorongtak, a férfiak a pitvarban, s Michal a káposztáshordó nagykövére támaszkodva a sarokban jókedvűen töltögetett a poharakba. — Hát melyikőtöknek van kilenc gyereke, hé? — s karját meglendítette a többiek feje fölött. — Bizony egyikünknek sem, Miso, bizony egyikünknek sem — felelték a fejüket ingatva. De nem annyira a bólogatástól, mint inkább a pálinkától kezdett forogni a fejük. S nem csupán a férfinépnek. A szobából kihallatszó zümmögés is egyre erősbe dött, s mikor a csecsemő tizenkét éves nővérkéje, Milka, hirtelen kinyitotta a pitvar ajtaját, s bekiabált, hogy „Siessünk a keresztelőre!“, nemcsak a férfiak, hanem a szobában zsinatoló asszonyságok is mintha teljesen elvesztették volna a fejüket. Lett nagy zűrzavar, az újszülött keresztanyja felkapta az ágyból a pólyapárnát a gyerekkel, s már rohantak is a templomba. Csak a sok fontos szertartás után, mikor a nagytiszteletű úr a keresztelőmedencéhez lépett s felemelte a gyermek letakart fejecskéjéről a kis fátylat, hogy meghintse pár csepp hideg vizecskével, igen, akkor történt. Az igazak álmát alvó kicsike felébredt és felnyöszörgött: — Mamaaa! — Valamennyien elszörnyedtek a pappal egyetemben, s a szemek mereven a felnyafogó csecsemőre szegeződtek. — Szent ég! Emberek! — sikoltott a keresztanya. — Hiszen a tavalyit hoztuk magunkkal! Bizony azt hozták el. A hirtelen támadt zűrzavarban s kapatos kábulatukban a tavaly született Durkót kapták fel a pólyapárnával együtt, amint ott feküdt az újszülött mellett, s bizony vele iparkodtak a templomba. így esett aztán, hogy Öurkót kétszer keresztelték meg, egyszer tavaly Duro névre, most pedig Teréziára, s ezért csúfolták őt később a faluban Teréziának — nem holmi Mária Terézia miatt, hanem húgocskája, Terka, Málikék kilencedik gyereke miatt. Nagy szégyen volt, valamelyik vasárnapon még a nagytiszteletű prédikációja is e körül forgott, kikelt az ivás ellen, mely nélkül, mondta, még keresztelőkor, esküvőkor s az ember elmúlásakor se tudnak meglenni. A nagytiszteletű úr prédikációja azonban mit sem változtatott a faluban ezt követő keresztelők, esküvők és temetések mikéntjén. Ezután is rendületlenül ittak, csak a keresztanyák ügyeltek éberebben a csecsemőkre, akiket a templomba vittek. Ugyanabban az esztendőben, csak talán egy héttel később s néhány házzal odébb, Adaméknál is új fiúcska sírt fel. Még sötétbe burkolózott a világ, a nappal még nem bújt elő a sűrű novemberi ködből, s nem tudott bekandikálni az apró házikó kicsiny ablakain. Meg kellett gyújtani a petróleumlámpát, s így fogadni a világra jött új fiúcskát. A szél sivított, benyomult az ablakon s az ajtón, melyen épp most tuszkolta ki a bába az újszülött hétesztendős testvérkéjét. Több gyerek nem is akadt a házban. Adamék első szobájából Marka néni jött ki, hogy segítsen. A vasnehezékes konyhaóra épp most ütötte el a hajnali ötöt. A napot nem tudta elütni, azt az apa suttogta maga elé, akit ugyancsak kitessékeltek a szobácskából az asszonyok. Az első és hátsó szoba közötti, konyhául és pitvarul szolgáló helyiségben pálinkát töltött magának egy pohárkába, aztán pipára gyújtott, s az asztalka mellé ülve háromszor is halkan elsuttogta: — Ezerkilencszázhét, november tizennyolcadika. — Mert akkor született Ondrej Plávka tímármester második fia. Ondrej. A keresztelő (Részlet a Sóvárgó szerelmes című regényből) ANDREJ PLÁVKA Jávorfa, pihenj meg Jávorfa, pihenj meg, » Száraz völgy őre, pihenj csak, pihenj meg, őre a völgynek, társa gyermekkoromnak. Ködlepte leveleidre vágyik szülőnk a föld, kimerítette gazdagsága s most nélküled kihűl. Takard be jól leveleiddel, míg lehajtja fejét anyánk, e gazdag anyácska, te pedig, völgyi strázsa, emeld tekinteted az ég s majd az északi szél felé csupasz vállaidat. A zenészek zenésze ő. vonóiddal játszani kezd s ha már letarol teljesen a novemberi zokogás, ő lehel beléd örömet. Fölidéz nyarat, teleket, mit a völgyekből összehord. Végül is magadra maradsz, Te völgy hegedűje, s rajtad keresztül zeng felém a völgybeli zene. Minden, mi fáj a földön, az emberek jaja, dalodtól bennem fájni kezd. Törzsedhez letelepedek, egészen hozzád tapadok. Melletted, tudom, könnyű lesz. ó, könnyű lesz, tudom, s dermedten álmodok. Demény Ottó fordítása 7
