Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-08 / 49. szám
Alig kitaposott, keskeny útra fordultak. A kocsi lassabban ment az emelkedőn. Itt már magas szőlősorok kísérték az autót, a szőlőtáblák felől, az érett szőlőfürtök nehéz illata szinte bezúdult a nyitott kocsiablakon. — Megjöttünk — mondta a csoportvezető. Ezt a présházat kőből építették, állapította meg még a kocsiból Kalenda. Csak amikor közelebb mentek az épülethez, akkor látta, 'hogy a házat emeletesnek szánták, de még nem fejezték be. Egy nagy társalgófélébe vezette a csoportvezető, ahol a félhomályban — Kalenda megilletődve nézett körül — legalább tízen ültek. A telep igazgatóját Kalenda már ismerte, de ott ültek sokan azok közül is, akikel már az étteremben találkoztak. Dönci öleléssel üdvözölte Kalendát, aki annyira zavarba jött, hogy csak topogott egy helyben. A csoportvezető meglökte a vállát, — gyerünk üljünk le egy kicsit, aztán majd dolgozunk. — A legjobb pillanatban jöttek, Mireisz kolléga — kezdte a megbízott igazgató. — Éppen most irtuk össze, hogy mire lenne szükségünk! Mert nézzék csak ezeket az asztalokat, amik mellett ülünk... Ügy toltuk össze őket. . . Tehát kellene nekünk, elsőosztályú deszkából . . . hosszú, legalább három méter hosszú asztal ... Jó minőségűt gondoltunk, természetesen . . . De nem egy kellene, hanem több, legalább három. Aztán szeretném, ha a ház elé is asztalokat, padokat állíthatnék fel. At akarom építeni a padlásfeljárót, már megterveztem a teraszt is, oda is kellenének padok, szintén egy nagyobb asztallal. A polcokról, kisebb ülőkékről, a pinceajtórál most nem is beszélnék ... így amíg itt lesznek, ellátjuk magát, meg ha a kollégái vállalnák, akkor őket is, munkával... — fordult a megbízott igazgató Kalenda felé. A csoportvezető odasúgta Kalendának: — Megoldjuk, hogy délutánonként jövünk ki . . . Mireisz Béla előtt nincs akadály. Dönci mindenkinek töltött, koccintottak, majd — akárha vezényszóra tennék — egyszerre emelték a szájukhoz a poharat. Dönci biztatta Kalendát; — egyél is, kedves komám, amit látsz, amit kézbe vehetsz, azt ne sajnáld . . . Egyél egy kis sült szolonnát, oldalast, odébb látsz egy kevés rántott májat, van itt főtt tojás is, no meg aztán, ha kifogy a poharad, igyál, töltsél, ne sajnáld, nem a tiéd ... Kalenda azonban nem evett, kiitta a borát, majd szólt a csoportvezetőnek, hogy ő felmérne mindent, megnézi a pincét, majd a padlásfeljárót... A csoportvezető bólintott, a szája tele volt ennivalóval, nehezen nyelte a rántott májat. Biztatta, hogy egyen ő is, de Kalenda nem kért. A csoportvezető utánaszólt, mikor már az ajtóban állt, hogy jöjjön csak, kóstolja meg, friss rántott májat még úgysem evett kovászos uborkával. Aztán Dönci is intett neki, hogy forduljon csak vissza: — Azon a pár percen már ne múljon, ha mást nem, egy kis vagdalt húst egyél, hideg ugyan, de duplán tették bele a fokhagymát, a kovászos uborka ahhoz is passzol, gyere csak ko-*mám, úgy vagyunk mi itt, mint egy nagy család, meg aztán ne szégyellősködj; ihatsz rá egy kis vöröset is, helyi illetőségű bor, de rizlinget is, amit ittál, a rizling is idevaló, de nincs annak párja még Portugáliában sem .. . — Miért éppen Portugáliában? — nézett ró az ÁFÉSZ-ember. — Mondhattam volna más országot is, — magyarázza Dönci — de most Portugália jutott eszembe . . . Amikor tanulmányúton voltunk a germánoknál, ott is portugál bort ittunk. Akkor én azt mondtam, hogy ezt a bort igyák csak a portugálok, meg a germánok, ez magyar gyomorba nem való. Nem emlékeztek rá? — nézett körül. Többen helyeseltek. Közben Kalenda figyelte, hogyan esznek. A kovászos uborkáért mindegyikük egy nagy műanyag tálba nyúlt, onnan vették ki kezükkel, lecsurgatva róla a pocsolya-színű vizet, meg a rárakódott kaporszálakat. Egy külön tányéron tornyosult a rántottmáj-halom, mellette egy lapos serpenyőben a sült oldalas és a szalonna, külön tálon a vagdalt hús, kis tányérokon a főtt tojás ... Mentegetőzött is a megbízott igazgató: — egyelőre csak így tudunk tálalni, de ha majd meglesz kint az összkomfortos szalonnasütő, meg itt a társalgó előtt a kemence! Mert ugyebár a kemencében az igazi a töltött káposzta, sőt én a tarhonyát is a kemencében pirítanám meg úgy istenigazából ... Sőt, mostanában tudtam meg, hogy ha tarhonyát eszem, mert azért azt elismeritek, hogy a finoman párolt tarhonya marhapörkölttel fenséges eledel, kizárólag paradicsomos, zaftos marhapörkölttel, azt aláírom; a tarhonya csa'k így ehető, de így aztán a király is megnyalhatja a tíz ujját, szóval én most is a sütőbe teszem a tarhonyát és ott pirítom meg . .. A megbízott igazgató beleizzadt a kissé körülményes magyarázatba, megtörölte keskeny homlokát, zsíros kezével kigombolta az ingét, meglazította a nyakkendőjét. A többiek maguk között megvitatták az igazgató előadását, majd újra és újra a tányérok, lábasok felé nyúltak. Szakadatlanul ettek és ittak, egyik kezükben az ital, a másikban az ennivaló . .. — Hát így élünk mi errefelé, kedves uram — szólt Kalendának egy ismeretlen férfi, és egy kis tányéron rántott májat, egy szelet kenyeret és egy kovászos uborkát nyújtott át neki. Kalenda átvette, aztán kiment a nagy társalgóból, ő mégiscsak munkát jött ide vállalni, nem enni és inni, — mondják meg mi a munka, mennyit nyomnak a zsebembe, aztán a többit bízzák rám... Már kint állt a ház előtt, a nyitott padlásteret bámulta, — biztosan ezt is meg kell majd csinálni, csak elfelejtették mondani..., amikor a házhoz vezető keskeny szekérútra egy autó fordult. — Ez idejön, vajon ki ülhet benne? Sietett az evéssel, úgy számított, mire az autó ideér a házhoz, ő megeszi a májat. . . Nem akart hinni a szemének. Az építésvezető lépett ki az autóból. A kocsiajtót nem zárta be, Kalenda rögtön látta, hogy Juhász észrevette, s hogy BALÁZS JÓZSEF SZERETŐK ' *<Lr XV. SZERELMESEK t—-r egyenesen feléje tart... — Ezt megkajoltad Kalenda, most aztán mit fogsz mondani? Semmit. Hallgatni fogok. A kis tányért gyorsan a ház sarkánál levő hordóra tette, majd jobb kezét a kőfalnak támasztva, várt... — Maga itt? — kérdezte az építésvezető. Igen messze — lehetett hat méter is — állt meg tőle. — A többiek bent vannak? — mutatott az ajtóra. Kalenda nem szólt, nem bólintott, a nap a szemébe sütött, az arcán, a szeme körül összehúzódott a bőr. — A csoportvezető hozta ide? — nézte kitartóan az építésvezető. — Jöttünk — válaszolt végre Kalenda. — Rendben van, majd beszélek velük is — mondta határozottan az építésvezető, és újra az ajtóra mutatott. Megfordult, hogy elindul, amikor nyílt az ajtó és Dönci dugta ki a fejét, majd a tanácselnök, az AFÉSZ-igazgató nyomakodott ki az ajtón. Utoljára a megbízott igazgató jött ki. — Kalenda Józsefet el kell vinnem ... Nélküle nem tudunk dolgozni... — mondta az építésvezető a megbízott igazgatónak. — Ilyet azért ne mondjon ... Egyetlen embert ne tudnának nélkülözni. Ilyet azért már ne mondjon! — csattant fel a megbízott igazgató. — On a szakember, vagy én? Ha jobban tudja, akkor tessék, vegye át az építkezés vezetését! — replikázott az építésvezető. — A maga helyében én nem kerítenék ekkora feneket a dolognak — fortyantfel a megbízott igazgató. — Én pedig azt mondom — szólt közbe Dönci —, hogy menjünk be‘, és igyunk egy pohárkával... Az megnyugtatja az embert, aztán megbeszéljük, mert ugyebár, kérem szépen, mi történt itt? Valójában semmi! Ilyesmi mindenütt előfordulhat, Másutt is . . . — Például ott is, ahonnan az építésvezető elvtárs idejött — vágta rá gyorsan a megbízott igazgató. — Nézze, most az egyszer még nem jelentem... — az építésvezető halkan beszélt, a jelenlevőket fokozatosan vette szemügyre. Kalenda legszívesebben otthagyta volna a vitatkozókat. Megpróbált a házfala mellett elsomfordálni, de az építésvezető utánaszólt. — Jöjjön vissza, Kalenda! — Megmondom magának őszintén, figyelem önt, amióta itt van — kezdte a megbízott igazgató — és azt kell látnom, hogy önben egy szikrányi akarat sincs ... az alkalmazkodásra . . . Igen . . . Az alkalmazkodásra. — Ezt hogy érti? — csodálkozott az építésvezető. — Tudja, ez a mi szőkébb kis hazánk. Itt ugyebár, együtt a lakossággal, egyszóval itten minden a mi munkánkat dicséri .. . Értjük egymást? Ebből a trágyaszagú kisvárosból ipari várost faragunk . . . Történelmet csinálunk, tisztelt mérnök úr. . . Lehet, hogy nem értjük úgy a szakmánkat, mint ön, de azért a lelkesedés, az áldozatvállalás az semmi ...?! Maga még iskolás volt, amikor mi jártuk a házakat, agitáltunk .. . Felültünk mi is a lóra és ha kellett, példát mutattunk, hogyan lehet sáros földbe vetni!... Mi éveken át lóháton vetettük a búzát.. . Érti? Lóháton! Mert leragadt a sárba a vetőgép ... — Ez nem tartozik ide! — próbálta megállítani az építésvezető. A megbízott igazgató letépte nyakkendőjét, a földhöz vágta. — Már hogyne tartozna ide . .. Mindazok után megérdemeljük ... A pihenést, a nyaralót, mindent, érti . . .? Nézzen csak körül. Nézzen körül a városban, innen is láthatja a házakat, az új üzemeket, a gyárakat. Mit gondol, ez a semmiből lett, ezt nem kellett senkinek sem kezdeményezni .. .? Mennyi tárgyalás, munka előzte meg, hány álmatlan éjszaka ... Mi törtük azon a fejünket, hogy legyen valami... és nem tette meg azt helyettünk senki... Az építésvezető nem szólt közbe. A megbízott igazgató észrevette, hogy fölénybe került. — Most miért hallgat? Mert maga is nagyon jól tudja, hogy igazunk van! Nézzen körül, bármerre jár az országban, mindenütt ezt találja! Most pedig újabb gyárat ’építhetünk és fogunk is ... — De itt most másról von szó ... I — nézett az építésvezető Mireisz Bélára. — Maga például eljött ide, pedig-... — Pedig ott lenne a helye az építkezésen — folytatta a megbízott igazgató. — És azt nem tetszik beleszámolni, hogy mi, mielőtt elkezdtük volna a munkát, kora reggeltől, késő estig dolgoztunk, embereket kellett szerezni, járni a környéket ... be kellett őket tanítani, ki kellett mindent találni. A semmiből, érti, a semmiből! És azokat a heteket, azokat a hónapokat ki fogja elszámolni nekünk? Ezt mondja meg! Hogy nem aludtunk éjszakákon át. . . — Vegye tudomásul ... ez ízléstelen! Ez csupa demagógia! — az utolsó szavakat már tagolva mondta, és mint a megbízott igazgató, ordította az építésvezető. — Mindent tudok! Azt akarják, hogy elmondjam? Miért hívták ide a legjobb munkást? Na, mondják meg, miért? Erről beszéljenek! — Találunk mi még asztalost a városban is, dehát Mireisz kolléga őt javasolta, hogy ők majd együtt mindent elintéznek! — szólt közbe Dönci. — Fogd be a szád — förmedt rá a megbízott igazgató. — Nem erről van itt szó. Az építésvezető kifogásolja a viselkedésünket. Mert fiatal még ... És csak olyan elvekben tud gondolkodni, amit az iskolában tanult. Nem ismeri még az életet! Azt hiszi, hogy az egyetemen mindent megtanítottak neki... Észrevettem én az első napon! Mindent lefitymál, amit mi csináltunk. Neki nem tetszik a mi városunk! Felajánlottuk neki, hogy telepedjen itt le, lehet majd -mérnök bárhol, de ő nem vállalta el . . . Lakást ajánlottunk neki, de nem fogadta el. Hát ide figyeljen, ha mi olyan emberek lennénk, mint amilyennek azt maga gondolja, akkor hogy lehetséges az, hogy mindenki gyarapodik nálunk a városban . . .? Csak nézzen itt körül, csak itt, nézzen a hegyek felé. . . Mit lát? — a megbízott igazgató elégedetten nézett körül, úgy érezte, hogy mindenkinek a nevében beszélt, hogy az érvei megtámadhatatlanok. — Mindezek után, mert ennyire kihozott mindnyájunkat a sodrunkból... — kezdte újra. — Ezt azért nem kellett volna mondani! — szólt közbe az építésvezető. — Nem kellett volna mondanom? Nem kellett volna mondanom? — emelte fel a hangját a másik, és körözni kezdett a háza előtt. — Tudja mit? Javaslok én magának valamit! Gondolja meg, aztán válaszolhat! — Menjek el? Erre gondolt? — az építésvezető könnyednek látszott. Amióta idejött és Kalendával elkezdett beszélgetni, azóta nem mozdult el arról a pontról, ahol -megállt. — Én elintézem, mi elintézzük, hogy nem lesz az ön számára hátrányos, ezt megígérhetjük .. . Észrevettem én már, fiogy ön szaglászik utánunk! Érdeklődik. Véleményt nyilvánít, még kombinál is, arról nem is beszélve, hogy beleszól olyasmibe, ami csak ránk, egyedül miránk tartozik. Érti? Miránk! Ehhez nincs joga, maga itt egy idegen ... ha pontosan tudni akarja a véleményem. Az építésvezető olyan mereven nézte a megbízott igazgatót, hogy Kalenda közelebb lépett a két emberhez. — Itt még olyasmi történhet, az istenit, minek kellett nekem idejönni ... Ezt a Juhászt még ezek az emberek ... Az istenit! Nem lenne nekem jobb az öreg Bertalannal, vagy a fiúval melózni? A francnak jöttem én H-ra ... (folytatjuk) 6
