Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
re, de a két szeme megmaradt kiváncsinak, tündöklőnek, kislányosnak. — Ö, kérem — mondja a pincérlány, s megáll kicsit, nézni az öregasszonyt. Olyan szépen mondta: aranyoskám. És olyan kedves szó ez, olyan jóleső. A lány tehát áll, s ízleli a szép szót, barátságra hangolódva. A fiú ellenben szigorú. Bizonyosan föltette magában, hogy kifogástalan viseletű dámát farag az ő töpörödött, kicsi anyjából. — Ne fogja át a csészét — mondja halkan, s ránéz anyjára a hűvös szemével —, nem szép az, csak egy bögrét lehet így megmarkolni, azt is csak otthon. Próbálja szépen a két ujja közé fogni a csésze fülét Így ni! Ne akkora erővel, mintha kétkilós súlyt emelne: könynyedén, kecsesen, ahogy én. A pincérlánynak karikára nyílik a szeme. Mégse illő ez, hogy valaki egy zsúfolt eszpresszóban a csészefogás helyes módozataira oktassa az anyját. Hanem a kicsi öregasszony egyáltalán nem neheztel a fiára, még inkább hálás neki, amiért finomítja: és nagyon iparkodik, nagyon erőlteti a bütykös, repedezett bőrű ujjait, hogy valamiképp ügyesen tudja tartani a csészét. Nem próbáltam én ezt — mondja közben a lánynak, restelkedés nélkül —, nem járok én ilyen helyekre, sose volt időm, leikecském: ezt már majd most kell megtanulnom, jó későn, mint kopasznak a fésülködést: gat rám, szór s potyogtat, kifröcsköli a kávéját! Egy kockacukor elgurult valamerre, a pincérlány gyorsan lehajol érte, odateszi a hamutartóra. De az öregaszszony sajnálja a cukrot, lefújja róla a port, s a kanalával ügyeskedve belebocsátja a kávéba. A fiúnak a homloka közepéig szalad a szemöldöke. Szólni se tud, nem lel eléggé elítélő kifejezést erre a szörnyűségre. A kicsi öreg azonban háborítlanul diskurál: Minálunk nem mehet pocsékba semmi. Ha leesik, fölszedem. Mert leejtem már, nem akar szót fogadni a kezem, hol ez potyog ki belőle, hol az, mintha likas volna. Sokat dolgoztam evvel a két kezemmel, nem csodálom, hogy már nem hajlik az ujjam. Gondolja meg, aranyoskám, már hatvan is elmúltam: s még ezen a nyáron is én voltam az uram marokverője, bizony, mint menyecske koromban! És ötvennyolc kepét rakodtunk ketten, kimondani is borzasztó! — Felnéz a lányra, szinte bocsánatkérően: — Ö, kedvesem, én csak beszélek, s maga tán nem is tudja, mi az a kepe? De — nevet a lány —, valami gabona, ugye? — Az, kincsem! Búza, rozs,' árpa, kévébe kötve s keresztbe rakva ... De széna is rengeteg volt az idén, elmondhatatlan, de arra is csak ketten voltunk az urammal: ketten hordtuk a lángoló mezőkön? A kövér, aki a szomszéd asztalnál ül, közben már megbocsátotta a kalapleverést. Falusi származék lehet, mert igen figyel a szóra. Térdére könyököl, tenyerébe fogja az állát, úgy figyel. Kepe — dünnyögi maga elé —, petrence... Lehunyja a szemét, kerek arca merengőre válik, nagyon élvezi a beszédet. És a kis öregasszony oly láttatóan, érzékletesen mesél, hogy a kövér a lehunyt szemével fényes mezőket, parti fűzfákat lát, és búzakeresztek végtelen sorát, és dűlóutak halványszürke szalagjait: tán az otthoni tájat, amelyet mindenki a szívében hordoz kitörölhetetlenül, és gyerekkori nyarakat, amelyek ragyognak s melegítenek, míg az ember él. A kövér egészen elérzékenyül. Meg-megremeg a tokája. — Pedig már nem volna szabad — mondja az öregasszony, és szégyellósen hajol a lányhoz: — Sérvem van... Bizony, kedveském. Nem tehetek róla, sokat emeltem, sokat erőlködtem, tizenegy gyereket hordtam ki ezzel a semmi kis testemmel, bizony, egyik után még össze se szedtem magam, jött a másik. A pincérlány ijedten bámul rá. Tizenegy gyerek! önkéntelen mozdulattal nyúl a derekához. — Én még az elsőt várom — sóhajtja —, s ettől az egytől is félek, olyan vékony vagyok ... Hát maga asszony? csánat, asszonyom, ön melyik vidékre való? Fejér megyei vagyok — feleli a kis öreg. Érdekes — örvendezik a kövér —, ezt nálunk Somogybán is éppen így mondják: ha malacot ígérnek, tartsd a zsákot. Kicsit elreked a szók csergedezése, ekkor a fiú figyelmezteti az anyját, hogy a cukor még ott van a kávé alján, fel kell kavarni. A pincérlány a homlokát ráncolja. A kövér odafordul szomszédaihoz, egy fiatal házaspárhoz, akikkel még egy szót se váltott, s bevezetés nélkül, jó hangosan mesélni kezdi, hogy mikor 6 huszár volt, az őrmester milyen kiállhatatlanul dirigált neki a rejtsulban: egyenesen ülj! — ne tehénkédj! — lábszárral fogd a lovat, ne a markoddal! A szomszédok nevetnek. A fiú rendíthetetlen. Anyám — mondja, és a fejét rázza —, ne csörömpöljön a kanállal, nem kell az egész városnak hallani, hogy maga kávét kavar! A kövér elvörösödik. Kidagad az ér a nyakán. Fajankó — mondja elég hangosan. És kapja a kanalát, elkezd vele csörömpölni a csészében, és hunyorgatva biztatja a szomszédait, hogy ők is csörömpöljenek. Milyenek is az emberek: egy perc múlva mindenki cinkostárs, valóságos kavaróláz üt ki az eszpresszóban. Rettentő csörömpölést mívelnek. A kövér nekivadul, fröcsög a kávéja, aki utána odaül az asztalhoz malacnak fogja titulálni elődjét: de nem baj, fődolog, hogy ak-DOBOZY IMRE mert jány koromban mást tanultam, kapálni, szőlőt kötözni, szénát gyűjteni, tehenet fejni, malacot nevelni, mert mindent megtanultam én, nagyon dolgos jány voltam, az én kezemből nem esett ki semmi... így mondja: kapányi, kötözni, gyűteni. És olyan közlékeny, olyan barátságos, mintha csak otthon volna. A fiú azonban folytatja a leckét: anyám, a cukrot még nem tette bele, így keserű. .. ne kézzel, az nem gusztusos! — vegye rá a kiskanálra, csúsztassa bele szépen a kávéba: látja, nem hallössze a petrencéket, elöl 6 vitte, hátul én: égető nagy melegben, mert borzasztó napsütés volt, a levegő meg se mozdult, a nagy hőség ráült a rétre, bizony, a szöcskék elbújtak a fűzfák tövibe, már nem állhatták a meleget ... De mi az urammal csak hordtuk, csak hordtuk, bizony! A pincérlány hitetlenül nézi az öregasszonyt. Neki itt árnyékban, szörpök és fagylaltok társaságában is elege volt, mikor a nagy forróság járja. Hát ez a vézna, gyenge kis aszszony hogy tudta, hogy bírta ott kint, Kávé lec Igen. Második éve. — Ó, aranyos! Jánynak néztem, nahát! De azért cseppet se féljen, mert vékony. Nem a vastagságtól erős az ember, kedvesem! — én se vagyok vastag látja, mégse volt semmi baj, mert mindig nagyon akartam, hogy ne legyen baj. Félni? Mire jó az? S mitől? Nevessen a szíve, kedvesem, ahányszor csak rágondol, nagyon nevessen a szive: egyszer csak ott lesz a kicsi a karjában, majd akkor körültáncolná a világot, mert annál gyönyörűbb nincsen! El kell hinni, hogy nem lesz semmi baj, hogy erős hittel mondja. A pincérlánynak még ijedt az arca, de a szeme már mosolyog Ugye, nem? Nem, nem ... S a kis öreg már másról beszél, hogy 6 milyen szerencsés anya, szüret után egyik gyerekétől a másikhoz utazgat, beleszokik egészen a jó életbe! és ha hívják, vonatra ül mindjárt, mert ha az embernek malacot ígérnek, mindjárt tartani kell a zsákot... A kövér a szomszédban halkan nevet. Az öregasszony hátrafordul: rajta nevetnek? De a kövér olyan jóízűen mosolyog, olyan jóakaratúlag néz, és meg is szólítja: bokora ricsaj van a teremben, mintha tányérokat vagdosnának a falhoz. A fiú megvetően tekint végig a hangos társaságon. Anyja már óvatosan kavarja a kávéját, a csésze közepén, és odasúgja a fiának: látod, lelkem, ezekre is ráférne egy kis okulás A fiú hirtelen int és fizet. Anyja hátramaradna, de a fia, ez a paraszt Arisztid, kimérten felvilágosítja: efféle helyeken csak' jövet megy elöl a férfi, menet már a nőnek kell elöl mennie. Magyaráz s áll moccanatlan, míg anyja a kabátjával vesződik. Hanem a kövér kirúgja maga alól aszókét, felsegíti a lebernyeges kabátot: utána mélyen meghajol, mint hajdanán, legény korában egy elsőbálos kislány előtt. Az öregasszony döcögve elindul. Gömyedten halad kifelé, fájós lábait ügyetlenül rakja, meg-megtaszítja az asztalkákat. Mégis, mintha felfogná s vinné törődött kicsi testével az őszi napsugarakat: mikor kilép az utcára, az eszpresszó szinte homályba borul. S a nyurga fiú úgy követi anyját, mint ezüstös holdat a felleg: vagy mint tömött, dús elemózsiás tarisznyát a cifra rojt. 7
