Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
46. SZÁMUNK RIPORTJA M у enyér. Mennyi mindent fejez . ki ez a szó táplálék mivoltá- B wk ban, még ennél is többet áttételesen, szimbólumaiban. Hallatán korosztályonként változik a képzettársítás, színekben, ízekben más-más változata dereng — vagy csak az éhség émelyítőn maró emlékérzése futtatja a hótokon a hideget. De hányszor használjuk jót vagy rosszat szimbolizálva — akarva-akaratlanul is költőieskedve — áttételesen a kenyér szót: „Kenyérre lehet kenni”, „Olyan, mint egy falat kenyér", „Kenyere javát már megette", „Nem az ö kenyere", „Kenyér van a kezében” és sorolhatnám tovább. Távol estünk az időktől, amikor ha kenyere volt valakinek, mindene volt, a kortól, melyben az emberek kenyérrel mérték a jólétet. Mo a „kenyérrevalót", a „kenyér mellé rakhatót" is megválogatjuk — mégis a kenyér marad az alap, minden mást csak „második kenyerünk"ként, esetleg „folyó-kenyér"-ként emlegetünk, ha alaptáplálékainkról esik szóbeszéd. Királyhelmecen (Kráfovsky Chlmec) és széles környékén egyetlen pékség van. A házi kemencék kimentek a divatból, rég lebonttattak. Már nemcsak a városi ember számára csemege a házi kenyér, mégha sokan vissza is sírják, s kemencék helyett villanysütőben próbálják viszszaidézni megtestesített formában a család ízléséhez hasonított kenyeret. ínyenckedésnek is nevezhetném ezt, hiszen a kenyér-megteremtés ilyen módja semmiképp sem gazdaságos. Véleményemtől — és a házikenyér-sütőktől — függetlenül, a helmed pékség naponta százhúszezer ember asztalát gazdagítja az ételek alapjával, a kenyérrel. Lehetetlenség lett volna valamennyi fogyasztót megkérdezni, mi a véleménye a helmeci kenyérről. Még a statisztikai módszerek adta lehetőségeket sem használtam fel a néhány száz kiválasztott megkérdezésére. Az éjszakai műszak meglátogatása után fölöslegesnek tűnt, mert a szakma becsülete, és saját munkájuk megbecsülése sem mondatta azt a pékség dolgozóival, hogy jó — pontosabban mindig jó kenyeret sütnek. Am az a bizonyos „de" ebben az esetben sem hiányozhatott. xxx Néhány vásárló véleménye a kategorikus „rossz" jelzőt tartalmazta. Mások, a mértéktartóbbak — s hadd tegyem hozzá, ők állnak az igazság talaján — megmagyarázhatatlannak tartják, hogy olykor kitűnő kenyeret fogyaszthatnak, máskor viszont, ritkábban, alig ehetőt. Ilyenkor válik a „de” fogyasztói szempontból még vádlóbbá, a készítők számára pedig felmentést hozó bizonyítékká. Háromnapos helmeci tartózkodás semmit sem bizonyít, mert az elfogyasztott kenyér a háromnapos „jó ciklus” származéka lehet, s már elutazásunk másnapján ehetetlen kenyér kerülhetett az üzletekbe. Mi az, ami mégis a pékség mellé állítja a vendéget, adott esetben minket, újságírókat? Az ellesett fintorokat követő dialógus: — Miért nem tetszik a kenyér? Mert öreg! Honnét tudja, hiszen puha?! A friss kenyérnek melegnek kell lennie! Orvosi szakvélemény szerint az egyik legegészségtelenebb táplálék a meleg kenyér. Pontosabban: egynapos kenyeret szabadna csak fogyasztani, mert az az egészséges. A másik érv: ha az ember a „már pedig ez rossz" alapból indul ki, a legjobbal is csak a „na, megjárjá"-ig tudják őt meggyőzni. Ha valaki úgy szeli meg a kenyeret, hogy az rossz, a legjobb falat is ízetlen marad számára. A harmadik — legnyomósabb •*- érv, hogy jártam a pékségben. Kívülről sem nyújt felemelő látványt, az egyik kemence szétszedésének külső nyomai pedig még csak siralmasabbá teszik az épületet. S belül? Nem állítom, hogy bejártam a gyár minden zegét-zugát, de a kenyér- és kiflisütő részleget tenyeremként ismerem. Az első benyomás — ami később tapasztalássá szilárdult — a tisztaság volt. Nem tudom, mennyire követeli ezt a gyár vezetősége, egy műszaknyi megfigyelés alapján azonban nyugodt szívvel írom le, hogy a munkások maguktól is betartanák az írt, vagy íratlan szabályt. Azt is észre kellett venni, — szakmailag vak szemmel is — hogy a gépek nemcsak gyártási évüket nézve, hanem technológiai szempontból is alkalmatlanok az üzemeltetésre. Toldozgatva, reperálgatva — aláhúzom„-gatva" — mégis működnek. S ha a gépsor valamely alkotóeleme fölmondta a szolgálatot, a dolgozók görcsös akarása is látszott. A görcsös akarásnak több alapja lehet. A negatívak egyike о hozzá nem értés. Mindjárt leírom, nem erről van szó. Rudas István műszakvezető — főpéknek is nevezhetném — nemcsak a vezetőség által elismert mestere a szakmának. — Mit lehet itt tenni? A kiflisodró is más gyártmány, a szállítószalag is más. Mellesleg, az nem is kiflire, hanem zsemlére való. Kombináltuk, de sem a súly, sem a forma nem felel meg az előírásoknak, melyek a szállítószalag jó működését biztosítanák. Nem is a formálógéphez való. Rengeteg tészta megy tönkre. Ezzel is tisztában vagyunk, de szerkezet még ma is ideiglenes. Ez azt jelenti, hogy nem hőszigetelt. Nyáron, a nagy melegekben úgy kel a tészta, hogy alig győzik feldolgozni, télen meg nem képes megkelni. Nagyné sorolja tovább a gondokat — az anyagi okok miatt megoldhatatlanokat. — Olyan termékeket is gyártanunk kell, amelyek afig hoznak hasznot. A süteményekre gondolok. Az eladási tervet azonban teljesíteni kell. Vannak viszont olyan termékek, amelyeket szívesen vásárolnának, de nem engedik gyártani. Ilyen például a géresi túrós lángos, ami reprezentatív termékünk is lehetne. (Nagyszerű ez a lángos! Külön a mi kedvünkért három darabot sütöttek.) Aztán itt a további kérdés, a munkaerőhiány. Helmecen és környékén rengeteg asszonynak nincs munkalehetősége. Dolgozóink nagy többsége nő. Sokan mennek szülési szabadságra, gyermekgondozásra. Ez elsősorban az éjszakai műszakokon üt viszsza, főleg azért, mert már állapotos aszszonyakat sem alkalmazhatunk, csak a nappali műszakban. Sem az orvos, sem a hnb igazolása nem menti meg gyárunkat a büntetéstől, ha az ilyen irányú előírásokat — akár az érintett dolgozó személyes kérésére is — megszegjük. Új embereket nem vehetünk fel. Alig tudunk szabadságra engedni valakit.» Maradjunk a szociális kérdéseknél — javasolja Nagyné. Volt egy ebédlőnk, saját erőnkből berendezett konyhával. Mindenki megelégedésére működött, jól főztek az asszonyok. Megszüntették. A mosdóhelyiségeink, az öltözők sem felelnek meg a ma követelményeinek. * Rudas István is fájlalta ezeket a dolfizetési osztályról is. Például arról, hogy a pékségben a legfelelősségteljesebb munka egyben a legnehezebb fizikai munka is, ott érhető el a magasabb fizetési osztály, az ötös és hatos. Ott viszont asszonyok nem dolgozhatnak. Mert olyan előírás is van, hogy nők 15 kilogrammnál nehezebb súlyt nem emelhetnek. A vezetőség ezt az előírást betartja. (Ez talán az egyetlen teljesen tőle függő kérdés, biztosítja tehát az asszonyok jogait.) A fiatalok kifogásolták azt is, hogy a bejáróknak nincs mit tenniük műszakkezdésig, mert még a klubot sem nyitják ki nekik. A klub — a volt ebédlő — felszerelése nem különleges, de több érték található benne: televízió, rádió. Igaz, minek, ha nem használják. De a tízezres értékekért valakinek felelnie is kellene. Kellene valaki, aki magára vállalja a helyiség nyitását, rendjét és zárását. Találkoztunk egy különös emberrel is. Lehet, ő nem tudja hogy az. Úgy hívják: Sugár Rozália. Miért különös? A vezetőség őt állítja, a dolgozók őt tartják példaképnek. 15 éve dolgozik a gyárban, az- utóbbi időben csak éjszakai műszakban. És ő elégedett. Milyen a helmeci kenyér? A vélemények erősen megoszlanak, három nap pedig kevés arra, hogy ítéletet tudjunk njondani. Annyit azonban nyugodtan leírhatunk, hogy a kenyér minőségének további javítása nem a gyár dolgozóin múlik, hanem az üzem fejlesztési lehetőségeinek megteremtésén. NESZMÉRI SÁNDOR KEMFRII azzal is, hogy a tervet teljesíteni kell, az üzletekben holnap kiflinek kell lenni. Mi marad hát, mint a görcsös akarás, míg végül a gép, mintha lelke lenne, megkönyörül a munkásokon, működni kezd. A felszusszanás pillanataiban sorolja a főpék fájdalmait. De ezekről már értesültem. A hosszú őszi alkonyat lebeg a táj felett, amikor bekopogunk Grünwald Miklósnak, a pékség igazgatójának az ajtaján. Bejelentett vendégekként érkezünk, ehhez méltó természetességgel fogad. Csak férfi mivoltunk lepi meg, minthogy a Nő-től jöttünk, de hamar túlteszi magát a számára furcsa tényen, s a nőket kezdi dicsérni — munkatársnőit, akiket nélkülörhetetlennek tart. Nagyné Berta Gizella, a pékség ökonómusa félszeg, de büszke mosollyal nyugtázza a hallottakat Aztán a gyár mindennapjaira terelődik a szó. — Állami normo van, ami középút. Mert más ízeknek hódolnak a hegyvidéki emberek, megint másnak a síkság örök lakói, másnak a városiak és a falusiak. A középút ez esetben nem arany. Mi meg lavírozunk az ízlések és igények között. Mégsem ez a mi legnagyobb gondunk, bajunk. Van egy laboratóriumunk, amelyben kimutatják az alapanyagok összetételét — egy, vagy két nappal a sütés után. Nem a laboratóriumban dolgoznak hosszadalmason, hanem a vagonokból egyenesen a keverőbe megy a liszt, vagyis fogalmunk sincs arról, milyen minőségű liszttel dolgozunk, így aztán az egyik nap ugyanolyan öszszetételű keverékből nagyszerű, másnap rosszabb minőségű kenyeret sütünk. Nincs raktárunk, nincs készletünk. Jó néhány évvel ezelőtt tűz volt a gyárban. A tetőgokat. A kettő közt mégis volt valami különbség. Az igazgatói szobából a gyáron túlra szálltak a vádak a „nincs”, a „nem lehet" miatt. Az éjszakai műszakosok szájából az igazgatói szoba köré tömörültek. Látszatra panasz mind a kettő, mégis óriási különbség. Nem olyan nagy a pékség, hogy ne ismerhetne mindenki mindenkit. Akkor miért van az, hogy ugyanazon gondokról úgy beszélnek, mintha a másik nem tudhatna róla, sőt arról sem, hogy ismeretében vannak a tényeknek!? Munkaértekezletek is, gyűlések is vannak, ha személyes találkozásokkor bizalmaskodásnak vennék a helyzet feltárását. Csakhogy a gyűlésekre — a vezetőség szerint — úgy kell összefogdosni az embe. reket, a munkások szerint pedig nem érdemes szólni. így marad titok az, amit mindenki tud. A nagyobb baj: az ásítozó szakadék egyre nő a dolgozók és a vezetők között. Hadd maradjunk még a gyár belső problémáinak labirintusában. Mert más kérdések is felmerültek. Baloga Valéria és Janó Ilona is a kereset miatt panaszkodik. Képesítésükre hivatkoztak, magasabb fizetési osztályról beszéltek. Fizetésként 1200 -1300 koronát vallottak be. És ezért vasárnap is, éjszaka is dolgoznak, ha kell. Pataki László, a személyzeti osztály vezetője nem lepődött meg a panaszok hallatán. Fizetési listákat, szerződéseket mutatott. Ilyen összeggel a kimutatásokon nem találkoztunk. 1600—1700 korona volt о legalacsonyabb kimutatott öszszeg. Hol hát a többi? Van, aki még azt is elfelejti, hogy az üzemi takarékkönyvön gyűjti. A szerződés pedig világosan beszél a b о-*-< :2 N(/)-o O)о Z
