Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
BALAZS JÓZSEF ZERETŐK XII. SZERELMESEK — Mondani akartam magának... Szerettem volna, ha maga lett volna a csoportvezető, de nem tudtam keresztülvinni ... A mostani csoportvezetőjük csak ideiglenesen került ide, ha megindult a termelés a csarnokban és kész lesz az irodaház, Mireisz Béla lesz a gyártelep szociálpolitikai vezetője. Dehát azt az állást még nem foglalhatja el, ezért került ide. Nem tudták hová tenni... Meg kell értenünk a helyieket ... — Én nem akarok csoportvezető lenni — mondta tétován Kalenda. — Ilyesmire sohasem gondoltam — olyan őszinte volt, hogy Juhász Tibor egyetlen pillanatig sem. kételkedett szavaiban. — Tudom. Ha visszamegyünk innen, elintézem, hogy csoportvezető legyen .. . Látok én ... Magának csoportvezetőnek kell lenni ... Lehet, hogy egy komolyabb beosztást is el tudunk érni ... — No végre! — szólt közbe Bertalan István. — Én már régen mondtam, hogy a Józsi... — Nem erről van szó! — szakította félbe Kalenda a férfit. — Én azért jöttem ide, hogy az irodaházat tipp-topp felépítsük... Ha csoportvezető lennék, akkor csak járnék-kelnék ... — Nincs igaza. Éppen ez az ... Minden munkát szigorúan ellenőriztetnünk kell, s ehhez csak a maga hozzáértése felel meg. Csak magában bízom ... Az istenit! A mérnök egyre idegesebb lett. Otthagyta őket, tapogatta a falakat, elrohant a szoba sarkáig, majd vissza. — Minőségi munkát kémek tőlünk ... Minden második szavuk a minőség! De kivel, hogy az istenbe...?! Dolgoznak itt olyan kőművesek, akik tyúkólat falaztak eddig . . . Úgy áll a kezükben a szerszám, mintha sohasem láttak volna még ilyet... Nekem az előírások szerint kell mindent megcsinálni... Mert csak úgy veszik át... Ha ezt tudom, nem vállaltam volna el az építésvezetést! Jobb lett volna ott, ahol eddig .. . Most nem lenne semmi bajom ... Na jó, hát akkor ha valami baj lenne, csak forduljanak hozzám! Elmegyek ebédelni. Kalenda sokáig nézett az építésvezető után. — Vajon miért foglalkozik velem ennyit? Mert azt is, ezt a minőségi munkát nekem mondta ... Úgy látom, csak bennem bízik ... Csak ben. nünk bízik. Ahogy az építésvezető kiment a szobából, az öreg csicskás megkérdezte Kalendát, hogy hazaugorhatna-e. — Itt a biciklim a kerítésnél... Hazaugranék megetetni a disznókat, meg a tyúkokat. .. Segítek az asszonynak. Aztán harapok is valamit. — Menjen csak — biztatta Bertalan István —, intézzen el mindent. Alighogy leültek ebédelni — közben megjött a fiú is az üveg borral, Kalendának főtt kolbászt hozott, kenyeret és savanyúságot — az ajtóban megjelent az öreg Turóczi. Senki sem értette, hogy miért jött vissza ilyen hamar. — Magát keresik — intett Kalendának. Ott az udvaron egy fuvaros várja. Itt szokott fuvarozni ... Azt üzeni, hogy menjen le hozzá. Kalenda az ablakon át megnézte a magának a fuvarost. Már leszállt a kocsijáról, a lovak mellől bámulta az építkezést. Latorcza Imre is az ablakhoz ment. Megismerte Mendel Pétert. Sokáig nézte, aztán úgy méregette Kalendát is, mint aki talán mindent ért, talán semmit sem abból, ami miatt a fuvaros megkereste Kalendát. Az öreg csicskás elment, Kalenda visszacsomagolta a kolbászt, a kenyeret a barna papírba, aztán elindult az udvarra. — Hagyjatok a borból — szólt vissza. Vili. — Mi már találkoztunk — mondta Mendel Péter fuvaros a közeledő Kalendának. Most is ott lógott a mellén vastag láncon a kereszt. Őszülő haja a déli napsütésben úgy ragyogott, mintha fémszálakat ért volna a fény ... — Beszélni szeretnék magával fuvaros lehalkította a hangját. — Velem? — Kalenda hitetlenkedve mutatott magára: Nem tudta eldönteni, mit kezdjen a fuvarossal. A majdnem suttogó félénk hang megtévesztette. — Mi dolgom lehet nekem egy fuvarossal? — Megvárom munka után, szeretném ha eljönne hozzám ... Kalenda az irodaház felé nézett, azt oz ablakot kereste, amelyiken az imént ő is kinézett. Az üvegtáblák mögött nem látott senkit. — Magához? — fontolgatta Kalenda a választ. — Talán valami munkáról lenne szó? — folytatta bizalmatlanul. — Nem ... De ne is gondoljon most semmire.. . Mindent pontosan el fogok mondani. Itt várom .. . Nagyon kérem, jöjjön el hozzám! Szeretnék mutatni magának valamit és akkor mindent megért. — Ahogy gondolja — válaszolt Kalenda és mór sietett is vissza az épületbe. Félúton megállt, visszanézett a fuvarosra. Az nem mozdult, a kereszt úgy szikrázott a mellén, mint egy csillagszóró. — Na, mit akar? — kérdezte a fiú, amikor Kalenda visszatért a szobába. — Semmit — válaszolt Kalenda és gyorsan hozzáfogott az evéshez. Bertalan István letette mellé a bort és úgy figyelte. — Elkísérlek — mondta. — Engem, hova? — emelte fel a fejét Kalenda. — Csak úgy mondom. Ha elhívott valamerre, akkor ne menj egyedül... — magyarázta. — Jöhet velünk a fiú is — intett Latorcza Imre felé. — Én nem megyek — fordult el tőlük a fiú. — Valami szent ember az, nem lehet kiismerni az ilyet — mondta. Aztán felkapta a kis kalapácsot a padlóról, azt forgatta a kezében, úgy nézte Kalendát. Mit bámulsz? — kérdezte Kalenda. Én. .. nem bámulok én. Minek bámulnék? — vonta meg a vállát. Amikor letelt a munkaidő, Kalenda az öltönyét vette fel, nyakkendőt nem kötött, hanem kihajtotta az inge gallérját. A fuvaros ott várta a kapuban. — öljön fel — intett Kalendának. Amíg a fuvaros házáig nem értek, nem szóltak egymáshoz. Kalenda a lovakat figyelte, a kocsi fölé hajló ágakat, ha elérte, lerántotta magához. — No jöjjön — mondta a fuvaros. A hangját ismét lehalkította. Kalenda az utcát vette szemügyre. — Maga fél? — Nézze, én nem tudom, hogy mit akar... most még azt sem tudom, hogy menjek-e, vagy ne ... ? — Kalenda úgy állt a kocsi mellett, hogy látszott rajta, bármelyik pillanatban elindulhat visszafelé. A fuvaros udvarán fenyőfákat, hátrább furcsa lombozató fát pillantott meg. Az a maga udvara? — Kalenda mereven nézte a fákat. о Mendel Péter nem válaszolt, elindult a kiskapu felé. — Én falusi ember vagyok, — kezdte az udvaron Kalenda —, de ilyen fát még nem láttam — mutatott a furcsa lombozató fára. — Olyan ez, mintha szomorúfűz lenne, de a levelei mint a nyárfáé ... vagy én nem is tudom. — A hegyekből hoztam — magyarázta Mendel Péter. Kalenda odalépett a fához. A lehajló ágak alatt nagy kerek asztal állt, körülötte lócák. — öljön le — biztatta Mendel a férfit, mert látta az arcán a kíváncsiságot. — Tudja, mások is szeretnek itt leülni ... Itt szoktuk tartani az összejöveteleket . . . Most csodálkozik .. Pedig egyszerű a dolog ... Sokan szektának nevezik, de mi nem törődünk ezzel. Kalenda kijózanodott. Megfogta a vállára nyúló ágat és nevetni kezdett: — Engem is be akar szervezni ... Tudja, én nem érzem jól magamat sok ember között... És még valamirevaló imát se tudok ... — Nem imádkozunk mi! — mosolyodott el Mendel Péter. —■ Dehogyis imádkozunk! öljön le és elmondom... Kalenda leült a lócára — ezt még meghallgatom, aztán úgy itthagyom, mintha itt sem lettem volna ... — Tudja, mi azon töprengünk ennél az asztalnál, hogy hogyan lehetséges: az ember csak házakat tud építeni, kisebbet, nagyobbat, keritéseket, tehát csak ezen a pár araszon, érti — a világhoz képest ez még egy araszt sem tesz ki — tudja csak ellenőrizni a végtelent... Ennyi jut neki a mindenségből. Azt hiszi, hogy a mindenség ura, pedig hát csak egy arasz az egész ... — Ezt nem értem — nézett rá Kalenda. Mondok egy példát magának ... Látja ott azt a fateknőt a ház végénél ... ? — Kalenda bólintott. — Képzeljen el egy olyan folyót, amin legalább ezer zuhatag van ... No most ez a fateknő — tele emberekkel — átmegy ezen a zuhatagon. Eddig világos ugye? Átmegy rajtuk és senkinek semmi baja nincs ... No látja, így van ez az élettel is... Mivelünk. Merthogy az о fateknő így csodát művelt. Hát ilyen csoda az élet is... Hogy élünk ... Mintha egy teknőben úszna az ember. Nem igaz? Na most, gondolkodott-e már azon, hogy hogyan is áll a dolog azzal, ami kívül esik a szemhatárunkon? Mert nézze csak, a legtöbb ember csak maga elé figyel, csak a saját magasságában észlel mindent ... Pedig hót csak az az érdekes, amit innen nem láthatunk, csak az az érdekes, amiről nem tudunk semmit.. . Mert amiről nem tudunk semmit, attól függünk ... Attól függ az élet... jó, jó, maga most azt mondja, hogy a rakéták meg minden egyéb ... Dehát például mit tudunk mi arról, hogy mi lehet a Napon túl? ... — Mi köze van annak... Akarom mondani, annak, hogy mi most beszélgetünk, mi köze van ahhoz, hogy mi lehet a Napon túl... ? Semmi. Hát akkor minek beszél itt össze-vissza .. . ? — Kalenda már fel akart állni, amikor Mendel Péter visszanyomta a helyére. — Mindenki így mondja, ezt mondja. Igaza van. Maradjon még egy kicsit... Tudja én messziről kezdtem, dehát a dolog nem ilyen bonyolult... A magyarázat itt van bennünk. Kalenda lassan elhelyezkedett a lócán. — Ez egy ártalmatlan bolond — gondolta és ettől a pillanattól kezdve rokonszenvféle ébredt benne a fuvaros iránt. — Tudja, a kulcs itt van ... — bennünk ... Ha az ember jól ismeri magát, akkor nem érdekes, hogy mi lehet a Napon túl... Mert ott is csak az lehet, ami itt. Csak ez, amit magunkkal cipelünk, amit nap, mint nap megtudunk magunkról ... A bizonyosság és a bizonytalanság ... Erre épült a világ. A Napon túl is, meg itt is . (Folytatjuk) ^ eszpresszóban egy pillanatra mindenki fölnéz. Különös pár jött be; elöl egy nyurga iiú, almazöld ballonkabátban, nagy karimájú szürke kalapban, szarvasbőr kesztyűjét a két ujja közt hintáztatva; mögötte egy kíváncsi és ijedt fonnyadozó arcú kicsi öregasszony esetlenül bő, fekete kabátban, ropogósra keményített fejkendőben. A fiú ügyesen siklik át az asztalok keskeny közén. Az öregasszony nagyon igyekszik, hogy mindent meglásson, semmit el ne vétsen, ezért aztán élénken és nyugtalanul néz mindenüvé, csak a lába alá nem: elbotlik egy széklábban, megtaszít egy asztalkát, mire bevonulnak a sarokba, a kis teremben szinte semmi se marad a helyén. Akár egy földrengés — mormolja valaki, s az asztalok felett, mint kaján kis szél, végiglebben a kuncogás. Igaz is: egy ilyen setlebotla parasztasszony minek jön be az eszpresszóba. Bár nem baj, hogy bejött, legalább történik valami ebben az unalmas életben, egy kis ingyen attrakció. És csakugyan, a mulatság folytatódik, mert amíg a fiú bámulatos kígyómozdulatta) búvik ki a kabátjából oly buzgón és hadonászva veti le a magáét, hogy a szomszédos székről leseper vele egy kalapot. Remek kalap, selymes, puha velúr, amelyet csak önérzetesen és ünnepélyesen lehet viselni. Most azonban ez a fejrevalóköltemény letottyan a földre, s oly búbánatosan ül ott, mint egy dögledező sündisznó. A kalap gazdája, egy kövér, gyér hajú állampolgár, aki eleddig kárörvendve kacarászott a poharába, éktelen haragra lobban. Kabátja ujjával dörgöli sebesen a kalapját, és közben gyilkos pillantást vet az öregasszonyra. Brutus nézhetett így, mikor Caesarba döfte a tőrét. De hát a rettentő szemvillogtatás semmit sem ér. A kövér hiába mereszti a szemét, mást nem lát, csak egy keskeny, csontos, görnyedt hátat, s rajta egy ódivatú zsinórral szegett plüss kabátkát. A fiú magasan ül a széken, szinte trónol. Fel sem ér hozzá a vásári vihogás. Micsoda népség! — mást se tud, csak vigyorogni... Nem szégyelli az anyját. Nem is hivalkodik vele, nem is szégyelli. Ül mellette, fölényesen és elszántan. Van valami csendes megvetés az egész lényében, a félig lehunyt szemében, a szája szegletében, a konok homlokán: nem dac, nem gúny, nem is lázadás, csak valami szenvtelen gőg. És ez annyira betölti, hogy az anyjára se tud melegen ránézni. Mikor elébük teszik a feketét, az öregasszony marokra fogja a csészéjét, és belehörpöl harsányan. — Ö, aranyoskám — mondja mindjárt, és bal kezével megérinti a pincérlány ruháját, de finom ez, de nagyon finom: isten áldja meg a kezét, amiért ilyen finomat hozott! — A lány, árnyas szemű, fáradt, ideges lány, visszafordul csodálkozva. Túlzottnak érzi a hálálkodást, különben is, éppen olyan feketét adott, mint másnak. Csak nem csúfolódik vele a fejkendős öreg? De nem. Ráncos, aszalódott kis arcából ártatlan, gyermekien tiszta szempár néz a világra: a szeme körül már megöregedett mindene, barázdás a homloka, fakó a haja, petyhüdt a bő-
