Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
TI'Z NAß AZ ŐSPpŐBEN december 24-én történt, ka- I WM H rácsony előtt. A kifutópáяашшятаВшяЗЗ lyán tisztára mosottan csillogott a perui LANSA légitársaság négymotoros gépe. A kilencvenkét utas ünnepi hangulatban várta a beszállást. Juliane édesanyjával a családfőhöz, dr. Hans- Wilhelm Kopeke zoológushoz készült, aki a Pucallpa környéki őserdőben dolgozott. Mindössze egyórás repülőút állt előttük, az őserdő nincs messzire a perui fővárostól. A rövid út szépnek ígérkezett, mivel a lent elterülő vidék az Andok vonulatai mentén helyezkedik el. Amikor a gép a levegőbe emelkedett, jó hangulatuk fokozódott. Sima, csendes, derült volt az ég, tisztán rajzolódott eléjük a város, a táj. Félóra múltán az ég színe egyszerre megváltozott, hamuszínű lett, és egyre sűrűsödő sötétség burkolta be a gépet. A stewardess kissé ideges hangon kérte a biztonsági övék bekapcsolását. Néhány perc múlva a gép remegni, majd rázkódni kezdett. Mindez nem túlságosan befolyásolta Juliane hangulatát. Nem először tette meg ezt az utat, s a keleti lankák felett szinte mindig keletkeznek légzsákok, amelyek megdobálják ugyan a repülőgépet, de alapjában véve ártalmatlanak. Zuhogni kezdett az eső és koromsötét lett. A gép furcsa mozgásba kezdett. Ezek a rángások már nem a légzsákok okozta kisebb zuhanások voltak. Az utasok egyre idegesebbek lettek. Nagyot huppanva leesett egy bőrönd. Erre, mint startjelre, néhányon pánikba estek, kiáltozni kezdtek. A stewardess kétségbeesetten rohant hátra. Ekkor Juliane, aki a jobb oldalon a 19. sorban ült, közvetlenül az ablaknál, szinte a gép törzse mellett hatalmas villámot játott. — Végünk van! — kiáltotta mellette az édesanyja, s Juliane lángokat látott. Égett a jobb oldali szárny. Édesanyjához akart fordulni, de már soha többé nem láthatta élve. Mindez a pillanat tört része alatt játszódott le. A mozdulat közben reccsenést hallott — hatalmas ütés érte a repülőgépet. Mire Juliane megfordult volna, már a gyorsuló friss levegő áramlását érezte. A szabad levegőben zuhant. Alig kapott levegőt, a biztonsági öv fojtó marokként tartotta fogságban. — Azt tudom még — emlékszik viszsza —, hogy a levegőben mindvégig forogtam. Alattam az őserdő fái olyanoknak látszottak, mint a karfiol, rengeteg sok karfiol. Ezután elájultam. Az utólag rekonstruált történet szerint Juliane az életét a biztonsági övnek köszönheti. Miután lazán kötötte be magát, még a zuhanás elején teste a háttámlához szorult, s így vészelhette át a földrecsapódást, amit a repülőgép vezérsíkja viszonylag tűrhetően elviselt. A gép kilencvenkét utasából egyedül Juliane maradt életben. Juliane másnap tért magához. Szédült, de fájdalmat nem érzett, ösztönösen leltárt készített. Egyik cipőjét elveszítette, szemüvegét nem találta. Miniruhája viszont épségben maradt. Ekkor felfedezte, hogy a nyaka alatt egy csont kiáll és a lábán nagy seb éktelenkedik. Megpróbált felállni, de visszazuhant. Reménytelen helyzetében egyetlen biztató akadt: kezébe került az a kalács, amit apjának szántak karácsonyi ajándéknak. Karácsony. Szép karácsony . . . Egész nap ülve maradt. Apjára gondolt, aki most — talán földrajzilag nem is olyan távol — abban a hitben él, hogy elveszítette feleségét és lányát. Ez adott Juliánénak erőt. Apján akart segíteni. Mi lesz vele? Az nem lehet, hogy egyszerre ekkora csapás érje. „Nem veszítheti el a lányát is! Erről nekem kell gondoskodnám!” — gondolto Juliane. Szülei sokat meséltek neki az őserdőről. Édesanyja madártannal foglalkozott, Juliane is élt szüleivel két éven át a Pusallpa környéki településen, ahonnan szülei a kutatóexpedíciókra indultak. Emlékezett arra, amire apja tanította: az őserdőben az igazi veszélyt nem a nagy vadak, a jaguárok, az acélotok vagy a tapírok jelentik, hanem az apró bogarak, a különféle mérges pókok, hangyák, rovarok meg a jelentéktelen kis kígyók. Botot keresett magának, s elindult. Vizet keresett. Tudta, hogy az őserdőben emberek élnek: a koniko, a sipibo, a cacatibo indiánok, meszticek és vannak fehérek lakta települések. S tudta az őserdő vastörvényét: az emberek a folyók mentén élnek. Ezért keresett vizet. Akármilyen erecskét talál, az igyekszik valahova, valamilyen nagyobb vízbe, s ily módon el lehet érni a nagy folyót, az Ucayalit, s az embereket. Csodálatos logikája mellé — nem is először — c; szerencse társult. Alig tett néhány bátortalan lépést, kis erecskére bukkant. Ihatott és iránytűt tudhatott magának egyszerre. Persze ennek az „iránytűnek” a használhatósága sem valami tökéletes. Ugyanis a vizek a domborzatot követve kanyarognak, ha valaki vakon követi a folyásukat, sok-sok kilométert gyalogolhat anélkül, hogy a térben valóban nagy távolságot tett volna meg. Azonkívül ez az „iránytű" a moszkitók, a kajmánok, a kígyók hazája. A legnagyobb ellenségeké. Juliane vállalta a sűrű bolyokban rajzó moszkitók csípését, maradt a víz mellett. A kalácsot nem ette meg, átázott. Ellenben talált még egy doboz bgnbont is, azt osztotta be szemenként. Gyümölcsöket is látott, de nem nyúlt hozzájuk. Nem tudta megkülönböztetni egymástól az ehetőket és a mérgeseket. A következő napon még mindig azon a környéken találta magát, ahol a gép lezuhant. Érezte az égett benzin szagát, alumíniumdarabkákat, huzalfoszlányokat látott. A levegőben pedig kondorkeselyűket ... Érdekes módon az első nagy fizikai fájdalmat nem a sérülés okozta, hanem a ruhája. Hátul elszakadt a cipzár, s a szabaddá vált bőrt semmi sem védte a perzselő napsugarak és a' szúnyogok, meg a többi rovarok ellen. A rovarok mltiden egyes csípésükkel a petéjüket helyezték el a bőre alatt. S a petékből rövid idő — egy-két nap — alatt kukacok bújtak elő, amelyek élőskcdtek rajta. A pihenőket a legnagyobb déli hőség idejére osztotta be. Az esős évszakra jellemző párás, fülledt, forró levegő hatványozottan próbára tette az erejét. Gyakran érte utol a bő zápor, ami ellen nem tudott védekezni. Egyetlen módon próbált szembeszegülni a megpróbáltatásokkal: továbbhaladt. Esőben érte el a folyót. Ez új reménységgel töltötte el. Egyik nap repülőgépet látott meg. Sejtette, hogy a lezuhant gép maradványait keresik. Kiáltozott, integetett, de hiába. A negyedik napon fogyott el a bonbon. Ekkor a lábán levő seb már nagyon fájt. Kibújtak bőrén az első kukacok. Karja a sok szúnyogcsípéstől olyanynyira feldagadt, hogy arra gondolt, amputálni kel! majd. A következő napok eseményeire Juliane már nem tud tisztón visszaemlékezni. Szervezete egyre gyengült, időnként elbódult. A legnagyobb kínt a szemmel láthatóan növekvő kukacok okozták. — Meg kellett operálnom magam — mesélte később a Stern riporterének, aki a kórházban meglátogatta. — Volt egy gyűrűm, amit megpróbáltam csipesszé átalakítani. Nem sikerült. Végül faforgácscsal kotortam ki a kukacokat a bőröm alól. Nagyon fájt. De utána mégis megkönnyebbültem. Ez i<^> tájt Juliane már gyakorta hallucinálr Egyszer például tyúkok kotkodácsolását hallotta. Keresni kezdte a tyúkokat, hiszen akkor itt embereknek kell lenniük. De nem tyúkok voltak, hanem az esőcseppek, amint a folyóba hullottak. Juliane egyre inkább elfáradt. Szeme bedagadt; már nem volt ereje a tudatos előrehaladáshoz. A tizedik napon halálos fáradtságot és álmosságot érzett. Tudatában viaskodott az élefcösztön és az álmosság. Aludni, aludni — ez volt minden vágya. Délutánra az eső is eleredt. Szemei leragadófélben voltak. Már éppen egy viszonylag védelmet nyújtani látszó fa tövében akart elnyúlni, hogy talán örök álomra hajtsa le fejét, amikor. .. igen ... a folyón ... Egy csónakot pillantott meg. S nem is egy elhagyott roncsot, hanem egy csaknem új bárkát. Juliane felkelt és továbbvonszolta magát. A csónak közelében kunyhót is talált. Elhatározta, hogy benne várja ki az eső végét. De ekkor mór ismét erőt érzett magában. Terveket készített. Tudta, hogy a kunyhó, a csónak még nem jelenti feltétlenül megmenekülését. Lehet, hogy az első emberi település sok tíz kilométerre van innen. S ki tudja, mikor jön legközelebb erre a csónak gazdája? Juliane most megint arra gondolt, hogy újabb műtétet hajt végre magán, s másnap továbbindul. Ekkor hangokat hallott. — Két ember közeledett. Spanyolul beszéltek. „Ki maga?" — kérdezték. Elmeséltem nekik a történetemet. Bár ismerték a lezuhant gép históriáját, nem akartak hinni nekem. Nem akarták elhinni, hogy egy ember, méghozzá egy tizenhét éves lány túlélhette a katasztrófát, és tíz napot el tudott viselni az őserdőben. „De látják, élek!” — mondtam nekik. Nevettek, és velük nevettem én is. H. P. 5
