Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
FEKETE BÁRÁNYOK HÁROM ÓRÁT TÖLTÖTTÜNK A Hl-DEGHÉTI NEVELŐINTÉZET 12—15 ÉVES LAKÓIVAL. BESZÉLGETÉSÜNK SORÁN A MÚLTJUKRÓL VALLOTTAK, AZ OKOKRÓL, AMIÉRT IDE KERÜLTEK. MÉG NEM TUDJAK. Ml LESZ BELŐLÜK, Ml LESZ VELÜK, HA VÉGLEG ELHAGYJÁK AZ INTÉZETET, AMELYNEK AZ OTTHONT KELLENE PÓTOLNIA. 4 — Az otthont? — néz zavartan, csodálkozva Anna. — Nem hiányzik. A testvéreim, a szüleim igen. Nem értettem, mit kérdezett az előbb — mosolyog félszegen, — ezért mondtam, hogy az otthon nem hiányzik. Nem tudom mi az. Két lány slágert pötyögtet a zongorán, egyikük hangosan énekel, a másik nagyokat nevet Hassa rajta. Hamis, te tyúk! — Az eszed tokja — gerjed hirtelen haragra a másik, s váratlanul lecsapja a zongora fedelét. Anna és Mária barátnők. Tizenöt évesek. Anna fesztelenül terpeszkedik a „tévészoba” foteljában, Mária csendesen meghúzza magát. — Nem szerettem iskolába járni — mondja nevetve Anna. — De otthon sem maradtam meg. Ha csak az út szélére is, de ki kellett mennem. Hiába püföltek. Apám néha majd agyonvert, ha lógtam. Utáltam tanulni, felelni, dolgozatot írni. Sportolni meg énekelni szerettem. Járási versenyeket nyertem, ősztől tánciskolába mehettem volna... így sikerült. A kilencediket sem fejeztem be — legyint, lebiggyeszti ajkát. — Olvasni? Juj, nincs arra türelmem — megborzong. — Egy oldallal még elkínlódok valahogy, de tovább nincs idegzetem. A tévé sokkal jobb. A háborús meg a szép szerelmes filmeket szeretem. — Elgondolkozik, tekintete a távolba téved. Az ablak rácsai mögött park, végtelennek tűnő mező — szabadság. — Kint vár rám egy fiú — szomorodik el — tizenhét éves. Dolgozik. Nem tudom, megkeresem-e. Fényképet nem őrzök róla, így is megismerem. — Az otthon? — néz zavartan, csodálkozva. — Nem hiányzik. A testvéreim, a szüleim igen. Nem értettem, mit kérdezett az előbb — mosolyog félszegen, — azért mondtam, hogy az otthon nem hiányzik. Nem tudom, mi az. — Keresztbe veti lábát, megvakarja fejét. — Sokan voltuk. Mind a nyolc testvérem rendesen, jól tanul, apám dolgozik. HUSZAR T. felvételei Én csavarogni szerettem. Itt nekem nagyon rossz. Nem vagyok szabad. — összevonja szemöldökét. — Megmondtam a tanító néninek, hogy ha mérges vagyok, ne szóljon hozzám, mert török. Otthon is kirámoltam a szekrényt, mindent összetörtem, ha fölidegesítettek. Ideges vagyok — csap az asztalra keményen. — Visszaütök akárkinek. Az anyámnak is. — Mária riadtan néz rá. — Én nem tennék ilyet, mégis csak az anyám — mormolja maga elé. Anna lekicsinylőén méri végig. — Te gyáva! — jegyzi meg megvetően. — Szerencsére itt nem vernek — csillapodik le —, néha becsúszik egy-két pofon, ha már nem bírnak velünk. Amikor nem L. nevelő elvtársnak van szolgálata, itt olyan „bordel” van, hogy az nem létezik — nevet kajánul. Szeretjük őt, nem bánt bennünket, nem kiabál velünk, mégis rendet tart. Neki mindent elmondhatunk, mindig meghallgat — csillan fel a szeme. — Néha jól szórakozunk. Tegnap is. Nem tudom, mi volt velünk, éjfélig nevettünk. Az ügyeletes nevelő elvtárs levitt a vesztibülbe, ott álltunk a sarokban, amíg le nem csillapodtunk. Kilenckor van takarodó, de éjfél előtt ritkán alszunk el. Beszélgetünk, nevetgélünk. Nem hiányzik az alvás — vonja meg a vállát —, hajnalban fölébredek, kinyitom az ablakot, fölöltözöm, énekelgetek. Nekem senki sem parancsol abban, hogy meddig alszom — villan haragosan a szeme. — A lányok között van mindenféle. Tűrhetően kijövünk egymással, de tolvaj is van közöttünk. Egy lánynak a múltkor estére eltűnt a csokoládéja. Tévét néztünk, jött a nevelő elvtárs, hiába kérdezett ki bennünket, mindenki tagadott. Azt mondta, addig nem fekszünk le, amíg nem jelentkezik a tettes. Az egyik lány nem bírta, magára vállalta. Ártatlan volt, tudtuk. Azt nem tudom elképzelni, milyen pofája lehet annak, aki ellopta a csokoládét. Kopaszra nyírnám, ha tudnám, hogy ki volt a tettes. Alacsony, fekete hajú lány, Mariena jön be lehajtott fejjel. Szeme kisírva, Mária nyakába borul. — Ne bőgj, ott is jó lesz, meglátod. Szevasz, menj. Aztán írj! — búcsúzkodnak. Mariena nehezen vesz erőt magán, elfordul, szemét törölgeti, sóhajtozik, aztán határozott léptekkel kimegy. — Szegény, elmegy — nyögi ki Mária nehezen. — Csak a barátnője miatt cirkuszol — torkolja le Anna. — Nem ő az egyetlen, megszokja. De talál-e „ilyen” társat? Igaz, mindenütt vannak „ilyenek” — vigyorog kétértelműen, majd megkeményednek a vonásai. — Nem értem, mire jó ez. Nekem fiúm van kint! — Gyere, segítünk neki becsomagolni — inti le Mária. Az ajtóban Kvetával ütköznek össze. — Takarodj, te — lendül Anna keze, de Mária lefogja. — Dilis — mutatja a szokásos mozdulattal Kveta. — Vad, mint az állat, mindenkivel kikezd, szerencsére nemsokára őt is másik intézetbe helyezik. Én sem leszek itt sokáig — zavartan rágni kezdi körmeit, észbe kap, összekulcsolja kezét — Erről nem tudok leszokni, hiába verték otthon fakanállal a kezem. — Elbizonytalanodik, rövidre nyírt hajába túr. Elérti nézésemet. — Nem azért van rövidre vágva a hajam, mert megszöktem. Itt általában azokat nyírják meg. Ez az egyik legnagyobb büntetés a szökésért. Nemcsak azoknak, akik kilógnak, hanem azoknak is, akiknek megparancsolják, hogy ollót fogjanak a kezükbe. Nem szeretjük egymást nyírni, nem vagyunk egymás ellen. Tulajdonképpen nem érdemes kiszökni, úgyis elkapnak, általában már az állomáson, aztán megbüntetnek. Nem fogadhatunk látogatókat, nem mehetünk a többiekkel a városba, nincs szabadság. Én most azért vagyok itt, mert nincs hova mennem. Nem jó otthon. Itt legalább zsebpénzt kapunk, abból hozatunk cukorkát, édességet a városból. Más nem kell. A koszt jó, szép ruhában járunk, van munkaruhánk, kimenő, mindenkinek más. Ha kiszabadulok, elmegyek dolgozni. A pénzemet bankba rakom. Príma dolog, ha valakinek sok a pénze. Mindet megvehet, amit lát — lelkendezik. — Ne haragudjon, ki kell takarítanom a szobát — mondja, és átballag a szemközti szobába, ahol már Anna várja. Behallatszik kötözködése. — Miket hazudoztál már megint? — Négyen csillapítják. Iveta derűsen foglal helyet, mosolyogva meséli. — Brnóba akartunk szökni a barátnőmmel az ismerőseihez, de elfogyott a pénzünk, éhesek voltunk, fáztunk, föladtuk magunkat a rendőrségen. Amikor a családjára terelem a szót, elkomorul a tekintete. — Otthon is rossz volt. Engem meg a húgomat folyton vertek a nagyobb testvéreink. Egyszer az egyik megütötte a kicsit, fölmérgedtem, hasba rúgtam. A hatodik hónapban volt. Elvesztette a gyereket. Azóta már lett neki másik. Azok rendesen dolgoznak az egyik pincér, a másik lakatos, a harmadik elárusító, a negyedik nem is tudom mit csinál. Apám is rendesen dolgozott, de nemrég bezárták, nem tudom miért, anyám nem árulta el. Akkor nem voltam otthon, elküldték a rokonokhoz, csak akkor láttam, hogy nincs az apám, amikor hazajöttem. Meglátogattuk a börtönben. — Anyám engem soha nem bántott — enyhülnek meg vonásai. — Sokat segítettem neki, főztem, mostam, takarítottam, sokszor ezért nem mentem iskolába. Nem értem rá tanulni, nem érdekelt. Az udvarban voltak barátaim. Együtt csavarogtunk a bátyámmal. Nem használt nekünk se a szép szó, se a verés. Hajtott a vérünk. Intézetbe akartam jutni, kipróbálni, milyen az itteni élet. Rossz! — mondja fanyalogva. — Nagyon hiányoznak a barátaim. A testvéreim nem, s ha megtudom, hogy bántották a kicsit, nem állok jót magamért — villan vésztjóslóan a szeme. — Ha kiszabadulok, beállók dolgozni anyám mellé. Könyveket, iskolát látni se akarok! Csak dolgozni fogok és jól élni! GRENDEL AGOTA
