Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-20 / 42. szám
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyárgyár, azaz egy olyan gyár, amely gyárakat gyártott: autógyárat, pipagyárat, ruhagyárat, óragyárat, puskagyárat, bicikliküllőgyárat stb. — gyárat. Igen elmés dolog volt ez, mert így minden ember olyan gyárat vásárolhatott és állíthatott az udvarába, amilyenre éppen a legnagyobb szüksége volt. Igaz, hogy eleinte csak a pénzesebb, jól kereső emberek udvarán füstölgött gyárkémény, később azonban, mivel a gyárgyár ontotta magából nagyszerű termékeit, azok egyre olcsóbbak lettek, és ekkor Mondom, az emberek boldogan éltek ... Megszűnt közöttük minden ellenségeskedés, áskálódás, megszűnt az irigység, és a többi haszontalan tulajdonságaikat is sorra levetkőzték. Eleinte az írók és a költők is örültek a dolgok ilyetén való alakulásának: ódákat írtak a gyárgyárhoz, versgyűjtemények százai íródtak és jelentek meg dicsőségére, regények örökítették meg emlékét, sőt, úgy tudom, egy-két hősköltemény is született a gyárgyárról; ezek is díszkiadásban, merített papíron jelentek meg. Az emberek alkonyattájt boldogan sétáltak az utcákon, szívták az ózondús levegőt, amit a sok, füstszűrővel ellátott gyárkémény egyáltalán nem szennyezett, a házaspárok ZS. NAGY LAJOS ----------------Mese a gydrgyárr már a vékonyabb pénztárcáid, sőt a nyugdíjas állampolgárok is vidáman válogathattak a gyárak között. Lassan fölöslegessé váltak és meg is szűntek az üzletek, boltok, fölöslegessé vált és meg is szűnt a kereskedelem. Boldog, boldogtalan azt gyárthatott otthon, amit akart. Dehát mit is beszélek ! Boldogtalan ember ekkor talán már nem is létezett, senkinek sem kellett sorban állni az üzletek előtt, vásárlókosarakat cipelni, veszekedni az elárusítókkal, hanem munka után, otthon legyártotta mindazt, ami éppen hiányzott neki. Az emberek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ha érezték, hogy közeledik a vég, gyorsan vásároltak egy automata koporsógyárat, utolsó órájukban bekapcsolták, s még arra is maradt idejük, hogy a különböző színű és formájú, gyönyörű, cirádás koporsók közül kiválasszák a legmegfelelőbbet, a fejfák közül a legelőkelőbbet (mert fejfa-, szemfedő stb. gyárat is vásároltak, hogy el ne felejtsem). kart karba fűzve andalogtak a nap halványuló fényében, s áhítattal mutattak házuk irányába: „Ez az én házam, ez az én gyáram!“ — mondotta a férfi mosolyogva, mire felesége hamiskásan rákacsintott: „A miénk, nemde?“ „Persze, édes, a miénk!“ — mondotta szórakozottan, mert már arra gondolt, hogy holnap rendelnie kell egy babakocsi-gyárat, cucligyárat, csörgőgyárat s később talán még tejporgyárat is, nehogy felesége a szoptatással elveszítse kecses alakját. Ismétlem, boldogan folyt itt az élet, valóságos idill lett volna, ha egy idő után bizonyos feszültség nem érződik a levegőben, furcsa elektromos remegés, mint nyári zivatarok előtt. Azt talán mondanom sem kell, hogy e különös feszültséget az írók és költők okozták. Egy idő után ugyanis — persze évek kellettek hozzá — az írók és költők észrevették, hogy könyveiket egyre kevesebb ember vásárolja, ott szikkadnak bizony azok a kirakatokban esztendőkig, s a kiadók is egyre inkább vonakodnak irodalmi műre szerződést kötni. Magyarán: rá kellett döbbenniük, hogy műveik a kutyának sem kellenek. De hiszen ez természetes is volt, aki könyvet akart olvasni (s egyre kevesebb lett az ilyen ember!), az vásárolt magának egy könyvgyárat, amely szinte ontotta magából az irodalmat: romantikust, realistát, szürrealistát, egyszóval a „gyáros“ ízlésének megfelelőt. Ügy látszott, az írók napjai megszámláltattak. összehívták az írószövetség rendkívüli ülését, alaposan meghányták-vetették a dolgot s elhatározták, hogy felrobbantják a gyárgyárat. Rögtön megalakították a tűzszerészcsoportot, s kitűzték a robbantás időpontját. A gyárgyár vezérigazgatója azonban mindenről időben értesült, s ő is azonnal összehívta az igazgatói tanácsot. — Mindig ezek az írók, ezek a költők! — dörmögte mérgesen az igazgató. — Mi hiányzik ezeknek már megint? — kérdezte. A főmérnök undorral húzta félre a száját: — A pénz, kedves vezér, a pénz! Gyorsan döntöttek, s másnap már elkezdték a pénzgyár sorozatgyártását. Harmadnapon minden kofánál kapható volt néhány kisebbnagyobb kapacitású pénzgyár. A tűzszerészcsoportot, amely természetesen ekkorra már aláaknázta a gyárgyárat, az írószövetség gyorsfutárral értesítette a fejleményekről és a robbantás idejét elhalasztotta. Az írók és költők kivonultak a piacra és szomorúan nézegették a sok csinos pénzgyárat. A kofák harsány hangon kiáltoztak: „Pénzgyár, bankógyár, kemény valuta-gyár, olcsón, csaknem ingyen!“ Szomorúak voltak az írók és a költők. A gyárgyár vezérigazgatója és az igazgatói tanács sajnos elfeledkezett valamiről. Nevezetesen arról, hogy a múzsák felkent papjai már évek óta nem kaptak honoráriumot, egyszóval, hogy egy megveszekedett vasuk sincs, s így a legolcsóbb pénzgyárat sem vásárolhatják meg. A következő éjjel tehát szerény, de hősies és halálraszánt tűzszerészcsoportjuk munkához látott, azaz meggyújtotta a gyújtózsinórt. (Hitelre kapták az egyik kávéház főpincérétől!) A gyárgyár levegőbe röpült vezérigazgatóstól, igazgatótanácsostól. így múlik el a világ dicsősége — mondhatnánk. Viszont azt is megállapíthatjuk, hogy ettől a naptól kezdve ismét hatalmas példányszámokban fogynak íróink és költőink művei — miként ez tapasztalható is mindenfelé. ZS. NAGY LAJOS VERSEI: Esti mese Alkonyodik, esteledik, az is telik, ez is telik, zsákok telnek meg sötéttel, kössük össze nagy kötéllel. Alkonyodik, esteledik, megvernének, de nem merik, de nem merik elkezdeni, én kezdjem el? isten neki! Alkonyodik, esteledik, esti csillag közeledik, leszáll az orrom hegyére, fölkergetem, hess, az égre. Alkonyodik, esteledik, az embert csak kinevetik, mert fekete, mint a tinta, s énekéhez fütty a minta. Alkonyodik, esteledik, az is telik, ez is telik, évről évre ez így telik, az embert végül meglelik, s az élete is eltelik. És majd eltűnők í. Fejfájás álmaim világgá másztak, egyedül maradtam varjak s jegenyék közt. Jó, hogy a varjak vigasztalnak, kajla csőrükből keringve hullnak fekete szentenciák. „Kár, kár“ — mondogatják, gyászba borítván jegenyéim. Pereg a vakolat homlokom faláról. Most kellenének a tintakék egek, Taormina zúgó kagylói meg a tenger! De csak ezek a varjak s jegenyék, szitáló esőben úszó asztalok, fáradt tisztviselők a kopár ágakon. II. Most meg hajnal van, elmebajos kakasok kiabálnak, Radepurt rágok szívós türelemmel. Előbb-utóbb úgyis felrobbanok, mint a dinamit, csak azt tudnám, mi lesz akkor varjaimmal, neuraszténiás kakasommal s a nyárfaligettel. A nyárfaligettel, ami nincs is, csak kitaláltam, álmaim helyett, melyek szétmásztak, mint pöttyes bogarak, s most fekszem e hajnali ágyon, eszelős kiabálások közepette, összegömbölyödve, mint egy tányérakna. III. Tudom már, hogy valamelyik jövöhéten lóra kapok s kivágtatok a zúzmarás mezőkre. Lovam sörényét majd a szél cibálja, s én cserepes szájjal kurjongatok a széles nagyvilágba. Barátaim amúgy is elsüllyedtek, csapatom nem lesz, egyedül rontok rá a vándorokra. Senkit meg nem ölök: kifosztom őket. Tarisznyám megrakom színültig szeretettel, s eltűnök a kék sziklák között. A verseket o költő közeljövőben megjelenő Isa pur dalai című kötetéből választottuk
