Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-13 / 41. szám
BALAZS JÓZSEF SZERETŐK SZERELMESEK VII. Ettől kezdve Kalenda többször ment Marával a szoba-konyhába, ilyenkor csak a nyanya és a magyarnóta-szerző fogyasztását kellett kifizetnie. Észrevette azt is, hogy a nyanya egyre dühösebb Marára. Esténként többször elismételte: Azért veszem neked a nadrágokat, mindennap újat és újat! . . . Volt olyan este, hogy három nadrágot is cseréltél . . . Kalenda nem értett semmit. A nyanya csontos kezeivel kirántotta Mara kezéből a táskát és kiszórta belőle a nadrá. gokat. Itt hordod magaddal, mindennap hármat teszek be a táskádba, és te csak ülsz rajta . .. Mit akarsz? Kikölteni? Mara dühösen rakta vissza az asztalra kiszórt bugyikat, Kalenda a magyarnóta-szerzőre nézett, de annak az arca semmit sem árult el. — Maga is — kezdte szemrehányón a nyanya Kalendának — ahelyett, hogy segítene nekünk, kisajátítja . . . — Én? — nézett rá Kalenda és megijedt a nyanya szemétől. — Nem ez volt az egyezség — magyarázta a nyanya egyszerre Kalendának és Marának —, amikor hozzám költöztél albérletbe, akkor nem így egyeztünk meg .. . Mit akarsz? örökké szoba-konyhában akarsz lakni? Amióta új takarékkönyvet nyitottam, neked egy fillért sem tudok beletenni ... — Hagyd abbal... — szólt rá Mara és felállt az asztaltól. — Ez elment — állapította meg a magyarnóta-szerző és nem törődött tovább Marával. Kalendának magyarázta hogy abbahagyja a magyarnótaszerzést. Áttérek a tánczenére, van még az én fejemben annyi ritmus, hogy lefőzöm ezeket a nyápic zenészeket... A magyarnóta-szerző megcsókolta Kalenda homlokát, érezte, hogy már részeg. Édesapám, én költő vagyok, egy mindenes költő ... Én megértelek, hogy szereted Marát.. . Igazad van ... Kalenda rosszkedvűen húzódott el tőle. Miket beszélsz? Hagyjál engem — közben lerázta a válláról a férfi kezét, és a poharáért nyúlt. A magyarnóta-szerző felállt, meghajolt, kezet fogott a nyanyával, majd kezet csókolt neki. Aztán odament a többi asztalhoz is, sorban, katonásan kezet rázott mindenkivel, a nőknek kezet csókolt, a férfiakat bátyámozta, mindenki láthatta, hogy az ő szeretete határtalan. Táncdalszerző leszek, hallotta többször Kalenda, amíg a férfi kiment a Fehér Rozmaringból. — Hány éves lehet? — nézett elgondolkodva utána, de a nyanya nem válaszolt semmit. Bort ivott ö is, úgy nézte a magas, vastag poharat, hogy a világ megszűnt körülötte létezni. — A múltkor azt mondta, hogy ötven szólalt meg nagy sokára a nyanya. Másnap, amikor abbahagyta a munkát, Kalenda átöltözött és elindult haza. Az út szélén, a buszmegállóban Mara várta. Kalenda megtorpant. Nem szólt semmit a lánynak, várt egy kicsit, majd elindult gyalog a másik buszmegállóhoz. Mqra ment utána. Kalenda észrevette, megállt. — Most pedig tűnj el! — csattant a hangja. A lány nem mozdult. Bordó tavaszi kabátja övét fogdosta, a száját összeszorítva nézett rá. — Mondtam, hogy tűnj el!... — Miért? — kockáztatta meg Mara a kérdést. Kalenda nem válaszolt. Alit a lány előtt, az úton, egymás után húztak el az autók, a teherautók, a hosszú, nagytestű autóbuszok. — Azt hiszed, kurva vagyok? — jött közelebb a lány. — Jól van ... Most szépen haza megyünk ... Te is, én is .. . Kalenda halkan mondta, nagy szünetekkel, a lány látta a tekintetén, hogy kár lenne bármit is mondania, a férfi hajthatatlan. Megfordult, megállt az út szélén. Megvárta, amíg a forgalom csendesedik, majd átszaladt az út másik oldalára. Kalenda figyelte, ahogy eltűnt a magas téglakerítés mellett az első kanyarban. Befejezte az öltözködést. Latorcza Imre már az ajtóban várta. — Gyerünk, az öreg Bertalan már alszik . . . Ma nem főzött. Annyira horkol, hogy ki kéne támasztani a faházunkat. Kalenda a fiúra nézett, eszébe jutott, hogy moziba akart menni, de most tanácstalan volt. — Gyere, eszünk valamit, körülnézünk az üvegpalotában, aztán még csavaroghatunk valamerre .. . Kalenda még egyszer belenézett a tükörbe, megtapogatta a zsebeit, közben már eldöntötte, hogy a fiúval tart. Nem sietett az utcán. Nézte az egymás mellett sorakozó családi házakat, az ablakokra bámult. Egy pillanatra áthullámzott az agyán a kíváncsiság, hogyan és milyen emberek élhetnek ebben a kisvárosban, hogyan zajlik az élet a leeresztett rolók mögött. Azt mondták neki a csicskásai, hogy gazdag ez a város, némelyik ember gazdagabb, mint régen Jármy gróf, az a gróf, akinek a fia ott szokott ácsorogni az étteremnél, az üvegfalon át figyeli a Wurlitzer mellett táncoló suttyókat és a vacsorázó, szórakozó városi embereket . . . Az üvegpalota már tele volt. Latorcza Imre piros pulóverben lépegetett Kalenda után, nyakát a vállai közé húzta, és már a bejáratnál a Wurlitzer melfett álldogálókat figyelte. Egyetlen pillanat alatt felmérte: a kávéfőzőnőt már ismeri, most is — ugyan, úgy, mint ahogyan először látta őket, — azzal a nővel beszélget a pulton keresztül, akit haza akart kísérni. — Jöjjön ide, jöjjenek ide — szólt valaki Kalendáéknak. Az üvegpalota központi részén, ott, ahol — Kalenda legalábbis így tudta — csak inni lehet, asztalokat toltak egymás mellé. Egykorúnak látszó férfiak könyököltek szorosan az asztalokon, s mindnyájan Kalendát nézték. — Van itt hely, elférnek maguk is — kezdte ismét valaki és helyet mutattak Kalendának. 6 De én vacsorázni szeretnék — nézett körül Kalenda és már indult volna tovább, oda, ahol tegnap este vacsorázott. Kiszolgálják itt is .. . Majd én elintézem . . . Figyelje csak meg: Dönci mindent elintéz. Ne csodálkozzon, Dönci vagyok — és mór nyújtotta is a kezét Kalendának. — Hívjon nyugodtan Döncinek, így ismer engem az egész város. . . Dönci. Hát én vagyok az . . . Dönci . . . Hát akkor, szervusz kérlek. Latorcza Imre a pult mellett várakozott, a kávéfőzőnő felé figyelt. Kalenda közben leült a hosszú asztalhoz. A Dönci nevű férfi poharat nyomott a kezébe, a magáét hozzáütötte, aztán mindnyájan koccintottak. Úgy tűnt, hogy Kalenda megjelenése érdeklődést váltott ki közöttük. Újra Dönci szólalt meg: Én már láttalak benneteket... Ott dolgoztok az irodaháznál. Én a beruházó csoportnál vagyok. Egyelőre magam vagyok a csoport, aztán ha vége lesz a beruházásnak, akkor az irodaházban kapok szobát. . . Ott, ahol ti dolgoztok. De a többiek is hasonló cipőben járnak. Egyelőre itt, ott dolgoznak, aztán ha a mi kis gyárunk bekanyarodik a célegyenesbe, akkor ott leszünk mi is. Nagyjából mi fogjuk vezetni a termelést. Most még csak várakozunk . . . Hát azért mondom ezt, merthogy most rajtatok a világ szeme! Rajtatok a mi kis városunk szeme. Kalenda hirtelen az üvegfalra nézett. Mintha egy arcot látott volna. Eszébe jutott, amit a csicskás mondott, hogy Jármy gróf fia ott szokott ácsorogni órák hosszat a falnál és bámulja a benti életet. — Idevalósiak vagyunk mindnyájan... Vagy a környékre. Hallottunk rólatok, tudjuk, hogy milyen jó szakemberek vagytok . . . Kalenda Döncire vágott a pillantásával, a mozdulata önkéntelen tiltakozást fejezett ki. — Nem kell szerénykedni, aki jó szakember, az jó szakember. Egy ilyen építkezésnél meg egyenesen megfizethetetlen. — Dönci egyre jobban belelendült. — Nem tudom, hova fejlődik a világ, nem tudom, téged kérdezlek meg, te mégis jobban tudod, kérlek szépen, hogy mi lesz ezzel a mi életünkkel? Szakember nélkül.- Minek kérdezel most ilyesmit tőle? — szakította félbe Döncit egy másik férfi, éppen Kalendával szemben. — Arról volt szó, hogy megvacsorázik. Hogy mind a ketten megvacsoráznak. Latorcza Imre tiltakozott, én megyek a Wurlitzerhez körülnézek egy kicsit, lehet, hogy táncolok is .. . — mondta, de nem vallotta be az igazi okot: a kávéfőzőnőt, meg a másikat, akinek a kávéfőzőgép mögött néha — a fiú innen is láthatta — fel-feltűnt az arca, közelről akarta figyelni, mellettük szeretett volna lenni. — Hát akkor, mondd meg, kérlek szépen, mit akarsz vacsorázni? — nézett Dönci Kalendára. Döncinek puffadt volt az arca, a körülötte ülők koszos, zsíros kezükkel az arcukat tapogatták. Az asztal végén egy szemüveges, keskeny arcú férfi nézte a mennyezetet. Dönci intézkedett. Odarendelte a pincért, megkérdezte, hogy mit lehet vacsorázni, majd már sorolta is Kalendának : — Vacsorázhatsz kérlek szépen rántott velőt, rántott húst tört burgonyával, babgulyást H-i módra, halat H-i módra, de van itt ezen kívül még pacal is . . . Erről jut eszembe — nézett Dönci a pincérre —, hogy egyre kevesebb a pacal . .. Majd beszélek Bélával, a konyhafőnökkel ... így összeakasztanák Döncivel a bajuszt... Nálunk nem fordulhat elő, hogy a vendégekkel, velünk, a mi társaságunkkal, azazhogy rajtunk spóroljanak. (folytatjuk) а Kényelmesen hátradőlve ült a fotelban. Lábát keresztbe vetette, ujjai közt pohár billegett. Rövid pillantást vetett a lányra. A lány intett a szemével' fölállt, kezébe vette retiküljét, és kiment a folyosóra. „A fenébe is“ — gondolta. Bocsánatot kért a többiektől, és kiment a lány után. Az éppen akkor jött ki a mosdóból. — Rosszul vagy? — kérdezte. — Azt hiszem, igen — mondta lány. Dühös volt.- Mondtam, hogy ne igyál annyit! Zsebre tette a kezét. — Utálom az ilyesmit — mondta. — Ha tudod, hogy ez a vége, miért csinálod?! — Akkor ne kísérj haza — mondta a lány, és megindult a ruhatár felé, Elkapta a karját. — Nem erről van szó. Csak idegesítenek az ilyen dolgok. Vedd ki az én kabátomat is. Addig bemegyek, és elbúcsúzom a többiektől. Bement, eltette a cigarettáját. — Mi baja van? — kérdezte Máté — Az isten tudja csak, mi minden bajuk van ezeknek! — Hazaviszed? — Igen, szervusztok. A lány már várta, ö is gyorsan magára kapta a kabátját, és lesietett a lépcsőn. A taxiban hideg volt. Almos volt és rosszkedvű. A lány feje a jobb vállán nyugodott, úgy aludt. — Nem fázik így éjszakánként? — kérdezte a sofőrt. — De. Fázom — felelte a sofőr. Amikor megérkeztek, fölébresztette a lányt. — Itt vagyunk — mondta. A lány kinézett az ablakon. — Ilyen hamar? — kérdezte, és nyújtózkodott. — Elszundikált a kisasszony — mondta a sofőr, aki hátrafordulva nézte őket. — Hát akkor szervusz — mondta. — Nincs kedved feljönni? kérdezte a lány. — Jó — mondta határozottan, és nem volt hozzá kedve. — Akkor végállomás? — kérdezte a sofőr. — Végállomás — mondta. — Mennyivel tartozom? — 29 pénz — mondta a sofőr. — Tessék, 33 pénz. — Köszönöm. Jó éjszakát kívánok! — Mi is köszönjük. Viszontlátásra ! — Viszontlátásra. Ott álltak a járda szélén. Hideg volt. lány.- Mire várunk? — kérdezte a — Jobban vagy? — kérdezte. — Sokkal jobban vagyok. Elhúzta a száját. — Jót tett a levegő, igaz? Most megint mi bajod.van?! ■ Mi lenne? — Azt hiszed, csak megjátszottam magam, és közben kutyabajom, igaz? — mondta a lány.
