Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-06 / 40. szám
kabátot, azután apja elé térdelt, és fűzni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt; sajátságos atavizmus, egyik megnyilvánulása idősebb Zelenák rabszolgatartó hajlamainak. Ifjabb Zelenák remegő ujjakkal bogozgatta a fűzőt, és sírhatnékja volt. Ezt elpasszolták. Hagyni kellett volna a fényképészt meg a bankettet a csudába — és a szmokinggal kezdeni. így most már nem lesz belőle semmi. Pedig akkor ö... Anyja az ölébe ejtette mindkét kezét, s kissé bizonytalan hangon megszólalt. — Mi a véleményed, Béla? Csináltatni kellene Zolinak egy szmokingot. Béla! Ejnye, hát tedd már le azt a nyomorult újságot! Az apja előbújt az újság mögül. Homlokára tolta aranykeretű szemüvegét, és csámcsintgatva szürcsölte a teát. — Figyelek, szívem. — Látom. Azt mondtam: csináltassunk Zolinak szmokingot. Ügyis kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Az apa gonoszul mosolygott. — Szmó-ó-king? Azt mondod: szmóking? A fiú akkora buzgalommal fűzte a cipőt, mint még soha. Szive-lelke benne volt a mozdulatban, ahogy ügyesen, puhán apja lábára csuszszantotta a papucsot. — Igen papa, mindenki... abban lesz ... — Hát — te majd nem leszel. — De miért, apa, igazán ... — Azt mondtam: nem leszel! A gyerek kappanhangja sírásán remegett. — Igazán nem tudom ... Apa is szmokingban érettségizett. — Az akkor volt. De esküvőre már kölcsönzőből vettem a zsakettet. — Ez igaz volt, minden életrajzba be is írta, hogy kölcsönkért ruhában esküdött. — Máskülönben pedig az én apám nem kistisztviselői fizetésből tartotta el a családját. — Tehetek én róla, hogy apa nem vitte többre? Akarata ellenére szaladt ki a száján. A férfi tágra meredt szemekkel bámult egy darabig, mintha távoli zajra figyelne, azután felugrott és kékre váltan rikácsolta. — Mars ki! Azonnal takarodj! Fél cipője még a lábán volt, és sántikálva rohangászni kezdett. Felesége is felállt, s ijedten figyelt. — Azt mondtam: kotródj! — toppantott a férfi. — Tűnj a fészkes fenébe, mert... — Béla. Hogy beszélsz a gyerekkel? — Ne taníts! Öt oktasd! Ezt kellene, ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a parányit, amit még manapság el lehet várni, azt a minimális tiszteletet megadja az apjának, aki nemez ... nemezette és vesztére felnevelte! Annyira felindult és olyan gyorsan beszélt, hogy nemzette helyett azt mondta: nemezette. A gyerek őszintén meg volt szeppenve, de ettől a szóbotlástól majdnem elröhintette magát. Visszafojtotta nevetési ingerét, s kicsikét hátralépve, erősödő elszánással nézett feldühödött apjára. A szmokingnak már' úgyis lőttek, most legalább odamondogat kevéssé. — Tőlem nem minimális tiszteletet, hanem maximális szolgai alázatot követel apa. Ha elmondanám valahol, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, körülröhögnének. Apa úgy zsarnokoskodik a családja felett, hogy ... — Kuss! — Igenis, zsarnokoskodik! És anyának is mindig alázkodnia kell a konyhapénzért, és... és apa egy vén reakciós! összebeszélt mindent, ami hirtelen a szájára jött, s közben az villant eszébe, hogy úgysem tud az apja nagyot ütni. Csalódott, mert akkora pofont kapott, hogy nekiesett az ajtónak. Gyorsan kiugrott, feltépte az előszobaajtót is, és pergő léptekkel iszkolt le a lépcsőn. Az előszobaajtó úgy bevágódott, hogy zengett tőle a lépcsőház. A kapuban pillanatra megállt, és figyelte: nem rohan-e utána apja, de csak saját lélegzését hallotta. Borús, viharos volt az idő; rövidesen esni kezdett. Ingujjban szaladt le, s a májusi zápor megborzongatta. Elégtétellel gondolt a végzetes tüdőgyulladásra, amit majd most szerez, s a koporsója felett aztán mea culpázhat az apja. Szándékosan a járda szélén ment, hogy alaposan megázhasson. Felrémlett előtte a vizsgák napja is, amikor szmokingos diákok és tanárok összesúgnak a háta mögött, hogy ez a zseni, aki kopott ruhában jött, mert kegyetlen apja direkt megtagadta tőle a szmokingot. Jó ideig gyalogolt, de azután anynyira fázni kezdett, hogy visszaindult. Ablakukban még világosságot látott. „Lesz, ami lesz“ — gondolta és felment. Anyja nyitott ajtót, s azonnal sírásán körültapogatta, és a fürdőszobába tuszkolta. Dörzsölgette, majd fürdőköpenybe bújtatta. — Egyformán önfejűek vagytok. Jaj nekem! — sóhajtozott. — Eredj, kérj bocsánatot. Na, eredj szépen . .. A fiú először tiltakozásfélét dünynyögött, de azután arra gondolt, hogy érettségi után úgyis elköltözik otthonról, addig meg: egye fene ... Apja az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Ahogy a fiú belépett, kicsit megrezzent, de nem mozdult. — Apa ... bocsánatot kérek ... — Megkapod a pénzt a ... ruhára. Nyáron dolgozni mész, s majd viszszafizeted. És nem kell többé a cipőmet fűznöd. Továbbra sem nézett hátra. Vgy állt az ablaknál, mint Napóleon — Szent Ilona szigetén. HAJNAL ANNA Mert mindenhonnan hazajösz Bevarrva gyolcsba, takarókba, sziklasírodban fekszel ébren sűrű sötétségjelmezében ringat karjában óvó dajkád, énekel tücsökénekekkel, dúdolgat esőhűs szelekkel, úgy hallgatod hogy meg sem hallod, füled betelve hívó szókkal, ínyed betelve minden jókkal, szemedben bólogató lombok, napos séták lihegő csendje napfoltokat vet hű szívedbe — mert mindenhonnan hazajössz, mindig lefekszel szőnyegedre, karcsún laposan elheverve az árnyékos éji szobában fölötted sosem ég a lámpa, a távolabbit ernyő fedje, az se tűzzön lehunyt szemedbe, álmodban futsz, aprókat vakkantsz, gazdád szerint: űzöd a vadkant, szólítlak s álmodból kinyúlva aranyvörös fejednek súlya ráborul boldog tenyerembe. 1977. szeptember 6-án, hetvenéves korában elhunyt Hajnal Anna költő, műfordító és ifjúsági elbeszélő. Alig pár hónappal összegyűjtött verseinek megjelenése után értesültünk haláláról. Sem pályatársai, sem olvasói nem gondolták, hogy a hetvenéves költőt köszöntő Ének a síkságon című kötet nem csupán ideiglenes összegezés. Irodalomtudósok talán még feltárják költészetének ismeretlen darabjait, de jelentősebbeket kiadott verseinél aligha találnak majd. Radnóti Miklós írta róla: „Ez a folyton kutató, figyelő és mindig szintézist teremtő költőiség minden pillanatában a mindenséggel közlekedik." — D — 7
