Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-06 / 40. szám
SZERETŐK SZERELMESEK VI. rész Kalenda nem szólt semmit, nem tudta, miképpen hagyja ott őket. Ö inkább csak a mérnökkel szeretett volna beszélni, az igazgató és a városi tanács dolgozója — aki hirtelen fekete szemüveget tett fel — azonban nem mozdult a mérnök mellől. Hirtelen átvillant az agyán: ha tényleg lenne lehetősége rá, vajon mit mondana az építésvezetőnek? Abban biztos volt, hogy valamiről tudnának beszélgetni. Mindenekelőtt persze a munkáról: bizonyára lesz majd valamilyen speciális feladat. Eddig úgy ítélte meg, hogy hagyományos módszerekkel épül az irodaház, dehát az első napon még nem tudhat7 mindenről az ember. Különben is, én hozzá tartozom, vele jöttem, ő hivott. — Mi minden eszközzel, pénzzel ... mindennel azon leszünk, hogy a határidőt előbbre hozzuk... — a megbízott igazgató öklével a tenyerét ütögette. — Ezek még csak az első napok ... Egy hét után már világosabb képünk lesz az építkezésről -r szólalt meg a városi tanács embere. Levette a szemüvegét, körültekintett, aztán kezet fogott Kalendával. A városi tanács embere nyugodt volt. Erősen megszorította Kalenda kezét, rámosolygott. Aztán intett a többieknek is, hogy menjenek tovább, nézzenek körül más munkahelyen is. A mérnök tanácstalanul állt meg Kalenda előtt, látszott rajta, hogy szeretne még valamit mondani neki, aztán meggondolta magát és köszönés nélkül otthagyta. Latorcza Imre meghozta a bort, letette a fal mellé, rádobta a kabátját. Előkerült Bertalan István is, s olt ácsorgott az ablak előtt Kalenda két segédmunkása. — Az istenit! — hördült fel az idősebb segédmunkás. Mindenki ránézett. — Nézzék csak, már bontják a felvonulási épületet. A végét. Széles stráfkocsi állt meg a kerítés mellett, a felvonulási épület végénél, őszülő hajú férfi szállt le a kocsiról. Kalenda és Latorcza Imre megismerte a fuvarost, aki leengedte a kocsi oldalát, majd pakolni kezdte az épület oldalához fektetett koszos ajtókat és ablakokat. — Lebontották a végét és viszik a szajrét — motyogta az idős férfi. — Miért baj az magának? — kérdezte tőle Latorcza Imre. — Mert nekem ígérték... Ha lebontják, én kapom meg, ezt mondták. Az elöljáróság ... Építek egy kis nyári konyhát, jó lett volna nekem is... — Akkor menjen oda és kérdezze meg, hova viszik — biztatta Latorcza Imre. — Nem merem — mondta vékony hangon az öreg. Kalenda ránézett. Az öreg csicskásnak hiányoztak elöl a fogai, a nyaka olyan vékony volt, mint egy gyereké, s most, miközben nyugtalanul tekingetett az annyira áhított ajtókra, ablakokra, görbe ujjaival borostás arcát dörzsölgette. — Nem meri? — nézett rá Kalenda és megsajnálta. — Dehát kinek szólhatnék? — tárta szét a karját az idős férfi. Nem is tudom, kihez mehetne az ember? A felsőbbséghez, vagy kihez? Tudja, nagy zűrzavar van most itt, senki sem tud semmit, senki sem tartozik sehova, épülő gyár, tudja ... Most osztják ki a reszortokat, hogy ez meg az, hova kerül... Nemigen foglalkoznának most az emberrel... Velem? — Aki közelebb van a tűzhöz, azé az ajtó, meg az ablak — szólalt meg az öreg csicskás mellett Bertalan István. — Ügy van ez, mint nálunk a téeszben: akik először beléptek, még annak idején, azok hordták el az uraság istállóját. Én is hordtam vón, a betyárját, dehát nem voltam téesz tag ... — Nem? — kérdezte érdeklődéssel az öreg csicskás. — De nem ám... Inkább jártam az országot, elmentem a magasépítőkhöz Barcikára, voltam én még útkorlát-meszelő is. . . Mint más munkásember ... Kéthetente csak egyszer láttam az asszonyt, de a magam ura voltam!... Mindenki úgy rendezi be az életét, ahogy tudja... Az öreg csicskás elkomolyodva bólogatott. Majd, mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyúltak a szerszámaikért. Ezután már keveset beszéltek. Amint hazaértek — késő délután —, Kalenda rögtön megfürdött. Közben arra gondolt, hogy még vacsora előtt — úgyis későn szeret vacsorázni — megnéz valahol egy filmet, csak van a közelben valamilyen mozi... Gyakran előfordult vele, ha unatkozott, gondolt egyet — ilyenkor nemigen szólt senkinek — és beült az első moziba, amit talált. Fürdés után gyorsan megborotválkozott — ez is a megszokott ritmusban történik: sohasem reggel, hanem műszak után borotválkozik — a haját most is gondosan megfésülgette. Elöl a homloka fölött igazgatta legtöbbet a haját; magasította, s a mutatóujjával egy kis hullámot próbált odabiggyeszteni. Fehér inget vett fel, nyakkendőt kötött, s közben arra gondolt, hogy ilyenkor Pesten a Fehér Rozmaringba szokott menni. Itt találkozott ismerőseivel. A törzsvendégek mind ismerték, de Kalenda csak egy asztalhoz ült le — gyakran elkísérte Latorcza Imre is. Ennél az asztalnál — úgy vette észre — szeretik őt. Igazi, komoly embernek tarják, aki bár nem vesz részt az asztaltársaság vitáiban — legtöbbet a lóversenyről beszélgettek —, de gyakran kérték fel döntőbírónak. Aprócska, jelentéktelen igazságokról kellett ilyenkor döntenie, olyanokról, amelyekre néhány perc múlva már nem is emlékezett senki. Néha idegenek jöttek az asztalhoz, suttogtak, komoly arccal hallgattak. Kalenda tudta, hogy most adták le a drótot a szerdai vagy vasárnapi versenyekre. Húszasokat, ötveneseket csúsztat-1 tak egymás markába, s mindig csak egy nevet emlegettek, — ezt már Kalenda is jól megjegyezte, — egy bizonyos Volf urat... Majd a Volf úr megmondja, hogy kire kell ügyelni, kire kell figyelni. Hát persze, a Volf úr ... <5 mindent tud. Volf úr ismerte a lóverseny bennfenteseit, azokat, akiknek — erről meg volt győződve — a legbiztosabb tippjeik vannak, de akikhez semmiképpen sem tudott közel férkőzni, mert nem álltak vele szóba. Ilyenkor vagy Volf úr, vagy valamelyik barátja, a szerinte bennfentes fogadókat figyelte, s amikor azok elindultak, hogy megtegyék fogadásukat, akkor gyorsan mögéjük férkőzött és igyekezett kifülelni, hogy milyen tippeket játszottak meg. Volf úrral az asztaltársaság feje, egy bizonyos magyarnóta-szerző tartotta a rendszeres kapcsolatot. A magyarnóta-szerzőt Kalenda jól ismerte — ritkán ugyan — de kisegítette kisebb-nagyobb összeggel, amit aztán a megadott határidőre, és Kalenda számára már-már fárasztó udvariaskodások közepette adott vissza. Szeretett neki kölcsönadni, s nemcsak azért, mert ez tekintélyt adott neki az asztaltársaság előtt, hanem mert így a Fehér Rozmaring legnépszerűbb vendégének a barátságát szerezhette meg. A magyarnóta-szerző ugyanis — kérlek szépen az én dalaimat még Ausztráliában is játsszák, mondta gyakran — többször jelent meg egy idősebb és egy fiatalabb nővel. Az idősebb nőt nyanyának, a fiatalt Marának hívták, de Kalenda sohasem seólította meg a nevén, valahogyan sehogyan sem akart a szájára jönni ez a név ... Nem tudta megállapítani a korát: ugyanúgy lehetett huszonöt éves, mint harminc, de ő még ezt is el tudta képzelni róla, hogy csak húszéves. Magas nyakú, fekete pulóverben és nadrágban járt, ujjaira hatalmas gyűrűket húzott, a nyakában pedig hol gombokból, hol kétfilléresekből, hol borostyánból fűzött hosszú láncot hordott, amit állandóan az ujjai köré csavart. Egyszer, épp amikor így bámulta Kalenda — Marának is — omlott a haja a vállára. Megérezte, hogy a nő mindennap hajat mos, s látta, hogy minden alkalommal, alig ülnek le az asztalhoz, a körmét kezdi festeni A nő észrevette, hogy Kalenda őt nézi, várt egy kicsit, majd megkérdezte tőle: Tetszem? Kalenda nem válaszolt. Aztán valaki megérintette a vállát. A magyarnóta-szerző állt mögötte és intett neki, hogy álljon fel és menjen utána. — Haza akarsz vele menni? — kérdezte tőle. Kalenda visszanézett a nőre, majd újra a magyarnóta-szerzőre. — Itt a kulcs, éjfélig gyertek viszsza ... Elég, ha a cehet rendezed ... Ha visszajöttél... Világos?... Kalenda a kulcsot nézegette. Azt hitte, hogy a magyarnóta-szerző lakásához való. — A kulcs a nyanyáé. Egy szobakonyha. Mara ott lakik albérletben ... Kalenda az idősebb, nagyon sovány nőre nézett. Aztán ' már mindent értett. A nótaszerző nemcsak dalokat szerez, hanem palikat is. A nyanya lakására járnak ... Mara délelőtt egy büfében dolgozik, este meg a szobakonyhában ... Odaviszi a vendégeket. De miféle embereket? Anélkül, hogy szólt volna Marának, már indultak is a Fehér Rozmaringból. (folytatjuk) Ídösebb Zelenák Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette — kis kerek asztalkán — tea gözölgött, és ajándékba kapott holland szivar illatozott. Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólván — legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek előtünedezni. Csák ezeket örökölte. Földjük is volt szépecskén — háromszáz hold Biharban — meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még 45 előtt. Szokások maradtak — és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt — egész nap ezt csinálja, anélkül hogy egy fillér haszon lenne belőle! —, a fiú pedig mellette kuporgott egy zsámolyon és nézte. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anya nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az teljesen eltemetkezett az újságban. — Szóljon már, mami! — suttogta a kamasz. Imára kulcsolt kezeit állóhoz emelte. CSAK GYULA -Anyja ismét sóhajtott, és gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt. — Béla! Kellene ötven forint a gyereknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre ... Hallod? Figyelj rám, az isten áldjon meg, hát hozzád beszélek! A férfi leeresztette az újságot, és szemüvege fölött nézett feleségére. — Mit mondtál, kérlek? — Adjál Zolinak ötven forintot. Be kell fizetni a bankettre. — Mért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat. A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, s alázatos ábrázattal apjához vitte. — Fene nagy bankettet csapnak az urak — dörmögött idősebb Zelenák, miközben előnyálazta tárcájából az ötvenest. — Egyszer van az életben, papa — motyogott a fiú. — Na, persze, persze. — Ismét az újságba bújt. A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, szolgálatkészen, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett, és elvörösödve megszólalt: — És . .. kellene húsz forint, tudniillik ... fé ... fényképezés is lesz. Apja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyitotta a bőrtárcát, és elővette a húszast. — Meg szmoking... — nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette. Legalábbis úgy tett, mintha nem értené. — Leszel szíves a cipőmet — mondta, és szivarjáért nyúlt. Közben az újságba temetkezett, s tévedésből a teába dugta az ujját. A gyerek sietve visszaakasztotta a
