Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-09-29 / 39. szám

valami megélhetéshez, amíg újra ismerős vizekre nem ér; de semmit se talált. A kikötőben alig volt forgalom, és azon a néhány gőzösön, ahol dolgoztak, nem fogadták fel.

Rengeteg volt arrafelé a hivatásos csavargó: szerződés nélküli, szökött matrózok, mint ő, vagy a rendőrség elől bujkálok; közönséges naplopók, akik ki tudja miből élnek, koldulnak vagy lopnak, és úgy pergetik le napjaikat, mint holmi mocskos olvasó szemeit, miközben ki tudja, miféle rendkívüli alkalomra várnak, vagy tán semmire se, a legfurcsább és legegzotikusabb népek és fajok fiai, még olyanoké is, melyekről senki se tudja, hogy léteznek, míg csak meg nem lát közülük egy élő példányt.

Másnap, mikor látta, hogy már nem bírja soká, elhatározta, hogy akárhogy is, de ennivalót szerez.

Ahogy a rakpartot rótta, egyszer csak egy új hajót pillantott meg maga előtt, ami az előző este futott be, és búzát szállított. Embersor kígyózott, oda-vissza, vállán nehéz zsákokkal, le a vagonoktól, át egy hajóhídon, egészen a fedélzetnyílásig, ahonnan rakodómunkások vitték az árut a hajófenékbe.

Egy darabig csak nézte őket, aztán bátorságát összeszedve munkára ajánlkozott a vezetőjüknél. Felfogadták, és ő lelkesen beállt a cipekedők közé a hosszú sorba.

Eleinte jól ment a munka, de azután kezdett kimerülni, és szédülés fogta el, valahányszor tétovázva, vállán a zsákkal a hajóhídra lépett, és meglátta a lábánál nyíló rés mélyén, a hajó oldala és a móló közt, az olajfoltokkal és mindenféle szeméttel borított, tompán locsogó tengert.

Délben volt egy rövid ebédszünet, és míg mások a közeli söntéseket keresték fel, vagy a magukkal hozottból falatoztak, ő csak végignyúlt a földön, hogy kifújja magát, és úgy tett, mint aki nem éhes.

Mire vége lett a munkaidőnek, a végsőkig kimerült, tetőtől talpig izzadság lepte, szinte jártányi ereje se maradt. Míg a munkások szétszéledtek, leki előtte, meglátta a házukat, az ismerős tájat, anyja arcát meg a testvéreit, minden, ami csak kedves és drága volt neki, felvillant kimerültségtől lecsukódó szeme előtt... Aztán lassacskán magához tért, és kezdett kiegyenesedni, miközben a belsejét égető forróság is csillapodott. Végül nagyot sóhajtva ki is egyenesedett. Még egy óra, és annyi ereje se marad, hogy megálljon a lábán.

Sietni kezdett, mintha csak egy újabb rosszulléttől menekülne, és útközben elhatározta, hogy enni fog valahol, mindegy, hogy hol, fizetés nélkül, akkor is, ha megszégyenítik, megverik, lecsukatják, csak az a fontos: enni, enni, enni. Százszor is elismételte magában ezt a szót: enni, enni, enni, végül a szó elvesztette az értelmét, s csak valami meleg üresség maradt utána az agyában.

Nem akart elfutni; azt mondja majd a tulajdonosnak: „Uram, éhes voltam, éhes, éhes, és nincs miből fizessek... Tegyen, amit akar.”

Elérte a város első utcáit, és az egyikben egy tejboltra bukkant. Szép világos, tiszta kis üzlet volt, tele márványtetejű asztalkákkal. Egy pult mögött szőke asszony állt, hófehér kötényben.

Ezt az üzletet választotta. Az utcában alig volt forgalom. Ehetett volna az egyik söntésben is, a móló közelében, de azok mind zsúfolásig tele voltak kártyázó, iszogató emberekkel.

A tej boltban csak egy vendég üldögélt. Szemüveges aggastyán volt, aki a feje búbjáig egy újságba temetkezve olvasott, olyan mozdulatlanul, mintha odaragadt volna a székhez. Előtte az asztalkán egy pohár tej állt, amit már félig kiivott.

Várta, hogy kijöjjön, föl-alá sétálgatott a járdán, közben úgy érezte, hogy lassan égetni kezdi a gyomrát az iménti forróság, de várt, öt, tíz, majd tizenöt percet. Aztán belefáradt, odaállt az ajtó mellé, és gyilkos pillantásokkal méregette az öreget.

Mi az ördögöt olvashat akkora figyelemmel? Mármár azt képzelte, hogy egy ellensége ül ott, aki ismeri a szándékát, és mindenáron meg akarja hiúMANUEL ROJAS

ült egy halom zsákra, és figyelte a vezetőt, aztán mikor az utolsó ember is elment, odamerészkedett hozzá, és zavartan ötölve-hatolva megkérdezte, bár nem mondta meg, hogy miért, hogy nem tudnának-e azonnal fizetni, vagy nem vehetne-e fel előleget a későbbi fizetség terhére.

A vezető azt felelte, hogy itt a munka végeztével szokás fizetni, és hogy a teljes berakodáshoz még másnap is dolgozni kell. Még egy nap! Előre pedig egy vasat se adnak.

— De — mondta aztán — ha olyan sürgős, kölcsön tudok adni negyven centavót. Több nekem sincs.

Egy elkínzott mosollyal megköszönte az ajánlatot, és sarkon fordult.

Akkor egyszerre vad kétségbeesés fogta el. Éhes mintha korbáccsal ütnék. A szeme előtt kék köd volt, éhes, éhes! Olyan éhes, hogy meggörqyedt tőle, lebegett, és tántorgott, mint a részeg. De mégse tudott volna panaszkodni vagy jajgatni, mert az, ami őt kínozta, sötét volt és nehéz; nem fájdalom, hanem valami tompa szorongás, megsemmisülés. Ügy érezte, hogy agyonnyomja valami szörnyű súly.

Hirtelen égető forróságot érzett a beleiben, megállt. Előregörnyedt, egyre jobban és jobban, görcsösen összehúzódva azt hitte, mindjárt összeesik. Ebben a pillanatban mintha egy ablak nyílt volna

sítani. Nagy kedve lett volna bemenni, és valami sértést vágni a fejéhez, hogy elmenjen végre, valami durvaságot, vagy olyasmit, ami értésére adná, hogy nincs joga ilyen kevés pénzért egy órát ücsörögni az újságját bújva.

Végre a vendég befejezte, vagy legalábbis abbahagyta az olvasást. Egy hörpintéssel kiitta a pohárban maradt tejet komótosan felszedelőzködött, fizetett, és az ajtó felé indult; görnyedt öregember volt, asztalosfélének látszott.

Amint kiért az utcára, feltette a szemüvegét, újra beletemetkezett az újságba, és úgy ment lassan, tízlépésenként megállva, hogy minél jobban elmélyülhessen az olvasásban.

Várta, hogy eltávolodjon, aztán belépett. Egy pillanatra megállt az ajtóban, tétovázva, nézegette, hová üljön; végül kiválasztott egy asztalt, és elindult arrafelé, de félúton megbánta, hátralépett, és megbotlott egy székben, a végén aztán megállapodott egy sarokasztalnál.

Az asszony odament, egy ronggyal letörölte az asztallapot, és lágy hangján, melyben némi spanyolos kiejtés érződött, megkérdezte:

— Mit parancsol?

Nem nézett rá, úgy felelte:

— Egy pohár tejet.

— Nagyot?

— Igen, nagyot.

— Semmi mást?

— Kétszersült van?

— Nincs. Vaníliás keksz van.

— Akkor vaníliás kekszet.

Amikor az asszony hátat fordított, a fiú a térdéhez dörzsölte a kezét, az olyan ember gyönyörével, aki fázik, de rövidesen valami meleget fog inni.

Az asszony visszajött, és letett elébe egy nagy pohár tejet meg egy vaníliás keksszel teli kistányért, aztán visszaindult szokott helyére, a pult mögé.

Az volt az első gondolata, hogy egy hajtásra kiissza a tejet, és aztán eszi meg a vaníliás kekszet, de rögtön le is tett róla; úgy érezte, hogy az asszony szeme kíváncsian rászegeződik. Nem mert ránézni; attól tartott, hogy ha megtenné, az aszszony belátna a leikébe, szégyenletes szándékába, és neki fel kellene állnia és el kellene mennie, még csak meg se kóstolhatná azt, amit kért.

Komótosan kivett egy kekszet, bemártotta a tejbe, és beleharapott; kortyolt egyet a tejből és érezte, hogy a forróság, ami újra fellángolt a gyomrában, kialszik és elmúlik. De akkor egyszerre felötlött benne, milyen kétségbeejtő is a helyzete, és egy meleg, fojtogató valami nyomult a szívétől a torkába; rádöbbent, hogy mindjárt sírni fog, hangosan sírni, és bár tudta, hogy az asszony nézi, nem tudta leküzdeni, se szétoszlatni azt a forró gombócot, ami egyre jobban fojtogatta a torkát. Visszaszorította, s míg küszködött vele, csak evett sietve, ijedten, félve, hogy a sírás megakadályozza az evésben. Amikor végzett a tejjel és a vaníliás kekszszel, elhomályosult a szeme, és valami meleg gurult le az orrán, bele a pohárba. Görcsös sírás rázta meg tetőtől talpig.

A kezébe temette az arcát, és sírt sokáig, szégyenében, dühében, olyan jólesően, mintha most sírna életében először.

Ahogy ott sírt előregörnyedve, egyszer csak .érezte, hogy egy kéz simogatja fáradtan előrebillent fejét, és egy női hang, kedves spanyol kiejtéssel így szólt hozzá: •

— Sírj csak, fiam, sírj ...

Újra kitört belőle a sírás, olyan ellenállhatatlan erővel, mint az előbb, de most már nem gyötrődve, hanem felszabadultan sírt, mintha egy hűs áramlat járná át a testét, eloltva a torkát fojtogató forróságot. Sírás közben úgy tűnt neki, hogy az élete- és az érzelmei megtisztulnak, mint a vízsugár alá tartott pohár, és visszanyerik régi tisztaságukat, szilárdságukat.

Mikor lecsillapodott, megtörölte a szemét és az arcát a zsebkendőjével; most már nyugodt volt. Felemelte a fejét, és az asszonyra pillantott, de az már nem őt nézte, az utca felé nézett, valami távoli pontra, és az arca szomorú volt.

Előtte az asztalkán még egy teli pohár tej állt, meg egy kistányér, púposán megrakva vaníliás keksszel; lassan evett, nem gondolt semmire, mintha mi sem történt volna, mintha otthon volna, és az asszony ott a pult mögött az édesanyja lenne.

Mire befejezte, kint már besötétedett, és az üzetben is égett a villany. Még ült egy darabig, és izon gondolkozott, hogy búcsúzzon el az asszonyéi, de semmi jó nem jutott az eszébe.

Végül felállt, és egyszerűen azt mondta:

— Köszönöm szépen, asszonyom, isten vele...

— Isten vele, fiam... — mondta az asszony.

Kiment. A tenger felől hűs szél fújt a sírástól

felhevült arcába. Egy darabig céltalanul kószált, aztán elindult egy utcán, le a mólókhoz. Csodálatos éjszaka volt, a nyári égen óriási csillagok szikráztak.

A szőke asszonyra gondolt, aki olyan nagylelkű volt hozzá, és eltökélte, hogy illendően kifizeti és kárpótolja mindenért, amint lesz pénze; de égő arca hevével együtt ezek a hálás gondolatok is tovatűntek, míg végül nyomuk se maradt, és az épp most átélt esemény is eltávolodott, majd elenyészett életútjának egy kanyaréban.

Egyszerre azon kapta magát, hegy dúdolgat. Vidáman kihúzta magát, és határozott, kemény léptekkel ment tovább.

Kiért a tengerpartra, és könnyedén, szinte újjáéledve járkált fel és alá, mintha azelőtt szétszórt belső energiái, egyetlen szilárd erővé formálódva, újraegyesültek volna.

Aztán a napi munka fáradsága ólmos zsibbadásként kezdett felkúszni a lábában; leült egy zsákhalomra.

Nézte a tengert. A móló és a hajók fényei, mint egy vöröses-arany zuhatag, lágyan remegtek szerte a vízen. Hanyatt feküdt, hosszan bámulva az eget. Se gondolkozni, se énekelni, se beszélni nem volt kedve. Érezte, hogy él, ez volt az egész.

Végül elaludt, arcával a tenger felé fordulva.

Tomcsányi Judit fordítása

7