Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-09-29 / 39. szám
SZERELMESEK Kalenda bólintott, majd intett a két csicskásnak, hogy elmehetnek. — Egy óra múlva jöjjenek vissza, — mondta nekik halkan. — Én tanuló vagyok, nem csicskás — áHt meg a fiatal fiú Kdlfcida mellett. — Asztalos szeretnék lenni. — Az még lehetsz — válaszolt Kalenda helyett Bertalan István. — Majd jövőre lehetsz tanuló — szólt közbe az idős segédmunkás —, most ugyanolyan csicskás vagy, mint én, meg a többi... Majd jövőre. — Mindegy az. Kiforogja az idő, az a fontos, — szólt közbe Bertalan István, majd körülnézett. Latorcza Imrét kereste, mondván, hogy a fiú is ebédeljen velük. Kimentek az udvarra. Bertalan István szerzett egy malterosládót, felfordította, újságpapírral letakarta, majd elővette az aktatáskáját. Közben Kalenda és Latorcza Imre megmosta a kezét. Az aktatáskából egy csatosüveg bor csúszott ki, majd paprikás szalonnát, friss kenyeret, kolbászt és kovászos uborkát rakott az újságpapírra Bertalan István. A borosüveget a combjai közé szorította és úgy nyitotta fel. Aztán letette a földre. Az első falatoknál Bertalan István beszélni kezdett. — Amikor ... Egyszóval hazamentem, és nem találtam otthon az asszonyt... — Most? — nézett rá Latorcza Imre. — Most. Kerestem mindenütt, hol lehet. Aztán megmondták a szomszédok, hogy elment a ládagyárba dolgozni. Reggel megeteti a jószágot, utána felül a biciklire és megy a ládagyárba. — És maga engedi? — néz rá a fiú. — Mit tehetnék? — válaszol Bertalan István. — Nehéz munka, azt mondják ... Szegélni kell. De hát kesztyűben csinálják. — Hány éves a felesége? — kérdi újra a fiú. — Negyvenöt körül... — Akkor most mennyi? Negyvenöt vagy mennyi? — Latorcza Imre nevet. — Negyvenhat... — ... és maga engedte? — most már Kalenda is jobban figyel a párbeszédre. — Mit tehetnék? Építünk__ Kell a pénz ... Bútort is veszünk. Latorcza Imre visszament az épületbe, valahonnan poharakat szerzett. Kalenda felemelte az üveget, öntött a borból. — Hát miért nem szólt nekünk, hogy épít? — tért vissza az előbbi beszélgetés témájára Latorcza Imre, és megvárta, hogy Bertalan István kirázza az utolsó csepp bort is a pohárból. — Minek szóljak? Elég mindenkinek a maga baja ... Felépítgetem én egyedül is ... Nemsokára meglesz. Aztán meg sen-V. rész kinek sem kell hálálkodni. így a jó. Ha meglesz, veszek bele egy televíziót, egy nagyot, és csak azt fogjuk nézni az asszonynyal ... Hát, megérdemeljük! Nem igaz, mondjátok meg? Mert küszködtünk mi eleget! Az aszszony a ládagyárban, én meg itt is, otthon is ... Helyt kell állni. Nem éhezünk, mert aki dolgozik, az meg tud élni, még a szegény ember is, mindenki, de én azért két ember helyett is dolgozom, meg három helyett is ... — Ha nem tíz helyett — vágta rá Latorcza Imre. — Én mondom, maga tíz helyett is dolgozik ... — a fiú olyan hévvel és meggyőződéssel mondta ezt, hogy Bertalan István meg Kalenda egyszerre kapta fel a fejét. Nem értették, hogy miért lesz mind idegesebb. — Azért jöttem ide H-ra — folytatta a fiú —, mert már nem bírtam, hogy én minden reggel hajnalban kelek és rohanok a szélben, a Duna-parton a villamos után, más ember meg okkor fordul a másik oldalára ... A múltkor is Újpesten dolgozunk, látom, hogy jön az úton három spiné. Mind a három bundában. Én meg eléjük álltam és megkérdeztem tőlük, hogy honnan vették, megdolgoztak-e érte? — Balhéztál velük? Mit tudtad, hogy kicsodák? — nézett a fiúra Kalenda. — Láttam rajtuk. A körmük kifestve ... azok életükben nem dolgoztak egy napot se — magyarázta. — Nincs egészen igazad — szólt közbe Bertalan István. — Mert teszem azt, dolgozhattak azok egy ... egy atomintézetben is, a fejükkel keresik a sok pénzt. De mit akarsz. Te is kapsz annyit, hogy vehetsz érte bundát... — Kapok — hagyta rá Latorcza Imre. — Csakhogy én hajnalban kelek, én nem húzódozom a munkától. Azért a pár rongyért, amit adnak, én megdolgozom ,.. — Megdolgozol, megdolgozol ... — ismételgette Bertalan István. — A magunkfajta örüljön, ha van egy lyuk a fenekén, osztón szelei... — Hány éves maga? — szólt közbe Latorcza Imre. — Hány éves ... Otven. Na ... Én meg húsz ... Még annyi se. — Neked meg mi bajod van? — vitatkozott tovább Bertalan István. — Jó a fizetésed, nincsenek hajcsárok, nem úgy mint régen ... — Hajcsárok, még jól néznénk ki... — a fiú úgy tett, mintha megsértődött volna. Kalenda pedig azt vette észre, hogy a fiú felnőtt emberként viselkedik. Megpróbálta elképzelni, hogy miként szólíthatta meg a bundás nőket. Eléjük állt? Utánuk szólt? Kiabálhatott velük? — Miránk csak az tartozik, hogy dolgozzunk, a többi már nem ... Kényelmes ez is, nem kell felelősséget vállalni — bizonygatta Bertalan István. Latorcza nevetni kezdett. — Most jut eszembe — a kezét zsebre vágta és úgy nevetett —, hogy a múltkor a csoportvezető is erről beszélt; ő úgy, meg úgy vállal felelősséget. Aztán azon kívül mit csinál? — kérdeztem tőle. Azonkívül csak mereszti a seggét, ezt mondtam neki. Erre olyan ideges lett, hogy otthagyott. — Na jól van ... Ennek úgy sincs értelme. Hogy mi itt megbeszéljük a világ sorsát. Inkább hozni kéne délutánra egy kis bort — mondta engesztelőén Bertalan István. — Az ablakokban olyan erős a huzat, hogy kifújja az emberből még a szuszt is... Ezt bor nélkül nem lehet csinálni. — Majd elküldjük az egyik csicskást — szólt közbe megint Latorcza Imre. — Azt mór nem — jegyezte meg Kalenda. — Majd te elhozod. A vegyesbolt itt van a telep mellett... — Hát akkor ez lesz az irodaház? — nézett Bertalan István a magasodó falakra. — Az lenne jó, ha minél tovább építenénk ... Kalenda megértette Bertalan István kívánságát. Itt lakik a közelben, innen könnyebben haza tud menni. — Egy kis gazdaság van otthon, minden nem maradhat az asszonyra — motyogta Bertalan István. Kalenda már nem figyelt arra, ; hogy mit mondott a férfi, mert a telep bejáratánál megállt egy kocsi. Az építésvezető szállt ki belőle két férfival. Egész délelőtt erre várt; az építésvezetővel mindenképpen beszélni akart, s azt is tudta, hogy ha ide jönnek, akkor úgyis őt keresik meg. Felállt. A széles, hepehupás udvaron közeledtek a kocsi utasai. Kezet fogtak Kalendával. A mérnök bemutatta a másik két férfit: a testes a telep megbízott igazgatója, a másik pedig a városi tanácson dolgozik. Kalenda emlékezett az igazgató arcára. Már az első napon, megérkezésük után látta a telep udvarán, ő vitatkozott az asszonyokkal. Miközben bemutatkoztak egymásnak, Bertalan István leszedte a papírról a maradék ennivalót, gondosan becsomagolta, majd visszarakta az aktatáskájába. — Hagy haladnak? — kérdezte a megbízott igazgató. — Ha jön az anyag, ha nem mennek el a segédmunkások, akkor két hónap múlva, legkésőbb ... átadjuk ... Erről volt szó, ezt beszéltük meg ... — Kalenda segélykérőén nézett a mérnökre. — Igen... a szerelési munkákat is határidőre kell igazítani, ha nem sikerül, akkor... — kezdte a mérnök. — Olyat nem ismerünk — vágott közbe a megbízott igazgató. — A város létérdeke, hogy a telep minél hamarabb üzemelni kezdjen. ... Az asszonyok várnak, hogy el tudjanak helyezkedni... Százak és százak... Ez számunkra politikai kérdés. Ha nem tudjuk határidőre felépíteni, mindenütt kinevetnek... A megyében. mindenütt... — Értem én — bólintott a mérnök, de egy kicsit megszeppent az igazgató határozott, már-mór ellentmondást nem tűrő ^ hanghordozásától. (folytatjuk) |hogy a tengerész ott állt a hajókorlátnak támaszkodva, úgy tűnt, hogy vár valakit. Bal kezében összegöngyölt, fehér papírcsomagot tartott, amin itt-ott zsírfoltok virítottak. Másik kezében a pipáját szorongatta. Egyszer csak egy »sovány fiú bukkant fel néhány teherszállító kocsi közt; megállt egy pillanatra, a tenger felé nézett, majd zsebre dugott kézzel továbbsétált a móló szélén, bámészkodva vagy tán gondolataiba merülve. Mikor a hajóhoz ért, a tengerész odakiáltott neki angolul: — Isay; look here! (Hé ide figyelj!) A fiú felnézett, és meg se állva visszaszólt neki, ő is angolul: — Hallow! What! (Hahó! Mi az?) — Are you hungry? (Éhes vagy?) Egy kis ideig csend volt, a fiú habozni látszott, még meg is torpant egy pillanatra, mintha meg akarna állni; de végül, kényszeredett mosollyal az arcán, mégis azt mondta: — No, I am not hungry. Thank you, sailor. (Nem, nem vagyok éhes. Köszönöm, tengerész.) — Very well. (Akkor jó.) A tengerész kivette a szájából a pipát, köpött egyet, majd újra visszadugta, és másfelé kezdett nézelődni. A fiú, aki szégyellte, hogy a külseje ilyen szánalomra méltó, szemmel láthatólag sietni kezdett, mintha csak attól félne, hogy még megbánja előbbi válaszát. A következő pillanatban egy kék szemű, lenge szőke szakállú, remekbe szabott csavargó ballagott el valószínűtlenül rongyosan, hatalmas, vásott cipőjében a tengerész előtt, és az minden előzetes megszólítás nélkül rákiáltott: — Are you hungry? Még végig se mondhatta a kérdést, a csavargó már rá is vágta, csillogó szemmel méregetve a csomagot a tengerész kezében: — Yes, sir, I am very much hungry. (Igen, uram, nagyon éhes vagyok.) A tengerész elmosolyodott. A csomag a levegőbe repült, s egyenesen az éhenkórász mohó kezében kötött ki. Meg se köszönte, csak leült a földre a még langyos csomagot bontogatva, és boldogan dörzsölte a kezét, ahogy a belsejébe pillantott. Egy kikötői csavargónak nem kell tudnia angolul, de az már megbocsáthatatlan volna, ha enni se tudna kérni valakitől, aki ezen a nyelven beszél. A fiú, aki még nem jutott messzire, megállt, és figyelte a jelenetet. ö is éhes volt. Épp három napja, hogy nem evett, három hosszú napja. De nem annyira a büszkeség, inkább a félénksége és a szégyen tartotta vissza, hogy ebédidőben a gőzhajók lépcsőjéhez álljon, és lesse, mikor pottyan valamelyik nagylelkű matróztól egy csomag, tele ételmaradékkal, húsdarabkákkal. Nem tudta megtenni, sose tudná megtenni. És ha valaki, mint az előbb is, felajánlotta neki a maradékát, mindig hősiesen visszautasította, pedig úgy érezte, hogy a visszautasítás megsokszorozza az éhségét. Már hatodik napja, hogy itt kószált a kikötőben, végig a sikátorokon, mólókon. Egy angol gőzös tette ki, Punta Arenasból jövet, ott szökött meg egy hajóról, ahol a kapitány inasaként szolgált. Egy hónapot töltött Punta Arenasban, mint afféle segéd egy rákhalászattal foglalkozó osztrák mellett, aztán elrejtőzött az első északnak tartó hajón. A horgony felszedését követő napon felfedezték, és a kazánhoz küldték dolgozni. Aztán az első nagyobb kikötőben, ahová a hajó befutott, kitették, és ő ott maradt, mint egy ottfelejtett láda áru, amin se cím, se rendeltetés, nem volt se ismerőse, se pénze, de még valamirevaló foglalkozása se. Amíg a gőzös ott volt, addig még csak evett, de aztán... A nagyváros, ami ott emelkedett a kocsmákkal és olcsó panziókkal teli sikátorokon túl, nem vonzotta; fullasztónak és sötétnek éreste, mint egy börtönt, ahol nyoma sincs a tenger végtelen nagyságának, ahol a magas falak és egyenes utcák közé zárt emberek valami gyötrő igyekezet kábulatában élik le az életüket. Megszállottja volt a tengernek, ami úgy töri derékba a legsimább és legmegalapozottabb életeket, mint egy erős kar a vékony pálcát. Bár még nagyon fiatal volt, már jó néhányszor végigjárta Dél- Amerika partjait, gőzhajókon vállalva hol ilyen, hol olyan munkát, hol ilyet, hol olyat, de ezeknek a szárazföldön nemigen vehette hasznát. Miután a hajó elment, ő csak kószált és kóborolt, a jó szerencsét várva, ami majd csak hozzásegíti 6
