Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-03 / 1. szám

mintha súlyos is lett volna; ne­héz és teli, mint egy vödör, amit egy vödör, amit csordultig húztak vízzel. Géza bácsi otthagyta Anyut! Nem lesz semmi a házas­ságból! Elmosogattak. Lujzi törölgetett, a Nagymama dúdolt. Fura, resz­ketős hangja volt: „Szívem szí­vednek örökös rabja lett...“ Senki se törődött vele, elment lefeküdni. Az este langyos volt, esőt ígérő. Anyu bekiabált a szo­bába, hogy aludjék, jócskát, de nem jött be megcsókolni, hanem kiment a gangra, és Lujzi látta az ágyból, az ablakon át, hogy leült a szemétládára, átfonta a térdét, és néz maga elé a sötét­ben. Nagyon különös volt, ahogy ott ült a szemétládán, és látható­lag nem is érezte az erjedő gyü­mölcshéjak szagát. Aztán Nagy­mama is kiment, a gyermek hal­lotta, hegy reccsen valami, fel­­nyiszorog. Nagymama nyilván ki­vitte a sámlit, és most ketten bá­mulnak a sötétbe. Ha a jó Isten lenéz, akkor látja őket, amint ott ülnek a szemétládán és a sámlin, mindegyikük mögött a védőszent­jük, Nagymama mellet Szent Ro­zália, mert _ Nagymama Rózsa, Anyu mögött meg Szent Anna, mert Anyut meg Annának hív­ják. Géza bácsi! Borzasztó! — És most mi lesz? — kérdez­te Anyu, és olyan furcsán tett, mint egy kutya. „Most minden­félék lesznek“ — felelte gondo­latban Lujzi. Anyu ki akarta fes­teni a lakást, de aztán hirtelen pénz kellett Géza bácsinak, hát a festés elmaradt, és Géza bácsi azt ígérte, majd jövőre 6 fog fes­teni. A házban nevetni fognak rajtuk, eddig is nevettek már, a szomszéd néni egyszer szólt is, minek jár Anyu olyannal, aki annyival fiatalabb nála, nagy ha­rag lett belőle. ■4 — Mi lesz? — kérdezte megint Anyu. Lujzi felkönyökölt. Anyu akkor már nagyon sírt, Nagymama nem válaszolt semmit. Kinn az eső is rákezd te, de nemigen áznak meg, mert itt a lakásuk előtt fedett a gang. Ha majd meghalnak. Anyunak nagyon jó dolga lesz, igazán sok jutott neki a földön, mindnyájukat 6 tartja el és éjjel­re különgépelést szokott hazahoz­ni mert ő meg Géza bácsi nagyon sokba kerültek, jól kellett őket táplálni. És Géza bácsi hányszor itt aludt, hogy is nem sajnálja ezt a jó ágyat; a Nagymama min­dig úgy tett mintha süket volna, mikor Anyu hajnalban kiengedte Géza bácsit, pedig még 6 is fel­ébredt az ajtónyitásra, aki mé­lyen alszik, hát még Nagymama, aki olyan sokat kijárt éjjel. Ha imádkoznék? Ha imádkoz­nék, hogy Géza bácsi térjen visz­­sza hozzájuk? Ha az ember erő­sen akarja, nagyon kéri, hittel, akkor meglesz. És akkor vissza­jön. De viszajöjjön-e? Eltöprengett. Legjobb volna, ha csak a pénzt hozná vissza, a festéspénzt meg a másikat, amiről Anyu nem is tud, a kabátpénz, ami Nagyma­mánál állt, és amiből Anyunak kellett volna kabátot venni, de Géza bácsi elvitte múlt szomba­ton, két hete, azzal, hogy kiegé­szíti az összeget, és 6 veszi meg. meglepetésül. Jöjjön vissza? De hátha később megint elmenne. Milyen lenne az élet az ilyen megbízhatatlannal? Egyszerre o­­lyan vak düh fogta el arra a gondolatra, hogy Géza bácsi most vacsorázik valahol, róluk mesél, a Nagymamáról, aki mindig szi­pog, amikor nem imádkozik, meg az Anyu festett hajáról, meg őró­la, aki/ cigányokkal barátkozik, hogy megmeredt és kihűlt a lá­ba. Megriad, elkezdett imádkozni. Az eső kopogott a gang üveg­fedelén. Holnap elmegy a temp­lomba és a pénzért, amit a bizo­nyítványért kapott, az egész pén­zért gyertyát vesz. Van a kisoltár előtt egy vaskorona, annak a fo­­gacskáit mind körültűzködi gyer­tyával, és mindegyik gyertya Gé­za bácsiért égjen, hogy valami­lyen módon mégiscsak rendbejöj­jön minden. A jó Isten gyorsab­ban meghallja, mintha felhívhat­ná telefonon, vagy sürgönyözne neki, pedig a hang borzasztóan gyorsan terjed. A fény még gyor­sabban. A lökhajtásos gépnek olyan különös hangja van. Vil­lámuk. Haragszik a jó Isten. Elektromosság van a levegőben. Csak nem lesz talán háború? Mindenütt mondani keUene, hogy ne legyen. Semmitől nem fél úgy, mint a háborútól. Ha eszébe jut, hogy ledobják az atombombát, nem is tud enni. Most már szakad az eső. Hal­latszott, hogy Anyu hátrább húz­za a szemétládát, s most egyszer­re határozottan és félreismerhe­­tetlenül felhuUámzott az édeskés szemétszag. Nagymama felemelte a sámlit, megint az a nyiszorgás. Bejöttek a lakásba. Mikor az ajtó kinyílt, és Nagy­mama, akivel együtt hált, fel­gyújtotta a villanyt, mindjárt lát­ta, hogy még nem alszik. De nem szólt semmit, most még azt se kérdezte meg, amit máskor min­dig, hogy imádkozott-e, csak oda­ment hozzá, és megcsókolta. Az arc, amely felé hajolt, most már nem volt üres: megtelt tanácsta­lan szomorúsággal, s valami olyan gyámoltalan öregséggel, hogy a gyermek belerándult a tehetetlen szánalomba. De hát segítsenek rajtuk! Az angyal! A jó Isten! Mindenki! Hajnaltájt arra ébredt, hogy Nagymama számol. Megint nem tud aludni szegény; ilyenkor szá­molni szokott. Lujzi nem moc­cant, csak fülelt a sötétben, s mint mindig, ha valami riasztotta, alá­­tapogatott a párnájának, és elő­húzta a rózsafűzért Szavai heve­sek voltak, könyörgőek, de az ima szövege mögött nem pihent az agya, arra gondolt, hogy Géza bá­csi elvette a pénzüket, és becsap­ta őket, egész télen danolt és mó­kázott, és itt evett, de minden csalás volt, amit csinált, és majd ha meghal, bizonyára olajban fog égni a hazug nyelve. Kinn csap­kodott még az eső, de már csen­desebben. Lassanként megnyugo­dott, elernyedt, elálmosodott me­gint. Majd az angyal. Az angyal! Majd az angyal. Aztán egyszerre újra felriadt, de most nem a számolásra, ha­nem mintha szóltak volna hozzá, mintha valami hangot halott vol­na. A Nagymama horkolt. Ügy érezte, hogy teljesen kialudta ma­gát, s a megoldás, a menekülés, az isteni kegyelem ott lebeg fe­lette, mint a hajnal, amely rábo­rul a bérházra, mint a fellegek. Hát persze! Reggel nagyon korán felkel, felveszi a fehér blúzát, és elmegy az üzembe. Ott sok isme­rőse van," onnan kapták a fale­mezeket a lombfűrészesek, 6 is segített áthozni. Az igazgatóhoz megy, azt is látta akkor, magas és kerek, kopasz feje van. Been­gedik, a múltkor is beengedték. Bemegy az igazgatóhoz, és felje­lenti Géza bácsit. Vojtech Kendről a szlovák lira egyik sajátos egyénisége. A tájban gyökere­ző költészete az egyszeri, a megis­mételhetetlen, a csontig lemeztelení­tett hangulatok, ref­lexiók, s az ehhez társuló gondolatok kristályos megfogal­mazása. Mindez ta­lán a cseh Miroslav Holubbal rokonitja leginkább. Szűksza­vú, mindig a lénye­get, a lényegest föl­mutató költészet ez, s éppen ezért ra­gadja, hökkenti meg szívünket szép­ségével, teljességé­vel. A harminchat éves Kondrót eddig hat önálló kötetet publikált, de mun­kásságának értékes állomásaiként köny­velhetjük el műfor­dítói tevékenységét is. A magyar iroda­lom olyan nagysá­gait vitte el eddig egy-egy kötetnyi verssel a szlovák olvasóhoz, mint Kassák Lajos, We­öres Sándor, Babits Mihály és Illés Gyu­la. (t) VOJTECH KONDRÚT Az én Csallóközöm A régi országút menti az utolsó kocsmában a falu a másik faluval iszik én(Gabonasilók­­azok az eget verő bevehetetlen alföldi várak) Gyöngéd hasonlatok Az ég foltos arcú asszony terhessége utolsó szakaszában (Még őriz valamit hervadó szépségéből két csillagot: szeme ragyog mint gyermekkorában) Csak néhány éjszaka már: a vihar szülő asszony Elsőként terjed a fájdalom a duzzadt testben Költözködés után A nyár bútorából ablakunk alatt csak az akác maradt '5</> (Anyám söpörte tisztára a táj padlózatát) A vidék mint egy üres szoba csupán uja hold függ a mennybolt kopár falán Béke A sínek menti Asztag (avagy fa) a róna e váratlan kiáltása — elcsendesül A halászok némán paskolgatják a lusta folyót Történet A leskelődő éjszakában az éhes osztagok egyenként a házakhoz kúsztak A nyárfák a mezők söprűi a határ sarkaiba támasztva meredeznek Két gémeskút egymásnak bólogatva Két gémeskút egymásnak bólogatva cseresznyék pörgő körhinták Egymásba kapaszkodó vérpiros ajkú lányok A vonatablakból nézem: május Csak az aprócska szénakupacok hevernek a fűben mint rozsdás sisakok *7

Next

/
Oldalképek
Tartalom