Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-03 / 1. szám

EZEN TÖPRENGÜNK SORBANALLAS KÖZBEN, PÉNZTÁRNÁL, AJTÖK ELŐTT VARAKOZVA, BUSZMEGÁLLÓNÁL TOPOROGVA, MERT SZABAD IDŐNKET ÉS MUNKAIDŐNKET EGYARÁNT DÉZSMÁLJÁK A HANYAGOK, A FELELŐTLENEK, A TAPINTATLANOK, AZ UGYBUZGÓK, A KÖTELESSÉ­GÜKET NEM TUDOK, A RÁÉRŐSEK, AZ AKTATOLOGATÓK, A KÖZÖM­BÖSEK, A FONTOSKODOK. Nagy, korszerű önkiszolgáló, dé­lutáni csúcsforgalom. Két hosszú sor kígyózik. Az egyik „kilóg" az ut­cára, ezek a megürült kosarakra várnak. A másik szép hosszú sor benn a pultok között, a pénztár e­­lőtt haladna előre a teli kosarakkal. Nem is lenne túl nagy a türelmet­lenség, ha csak egy pénztár lenne. De van három. Kettő üresen. Az üz­letvezető magabiztos: Nincs elég munkaerő. Vásároljon délelőtt, ak­kor nincsenek ennyien. ma növekszik. Baj? Bizony, baj. Ha egy évben összeszámolnánk ezt a fölösleges várakozási időt, napokat tenne ki. Ennyivel kevesebb idő jut a családra, hobbyra, tanulásra. Újfajta és igen ízletes hentesáru, a Zobor nevet viselő szalámi jelent meg a piacon nemrég. A városka lakói között gyorsan híre futott, hogy kedden délután, három és négy óra ELSŐ SZÁMUNK RIPORTJA KI LOPJA Ugyanez más változatban, ugyan­ebben az élelmiszerüzletben (és még további háromban), ugyanilyen hosszú sorokkal, amelyek egyre hosszabbnak tűnnek kint is, bent is: kenyérre várnak, aminek már meg kellett volna érkeznie, de még nem érkezett meg ... Húsz perc, fél óra. Van, aki feladja a harcot, elveszti a türelmét. Fizet, hazaviszi a tejet, gyümölcsöt- és később mégegyszer visszatér a kenyérért... Legkeve­sebb fél óra időveszteség. Vasútállomás, péntek délután. In­dulnak a munkásvonatok. Négy pénztárablak közül csak kettő van nyitva. Aki el akarja érni a vonatot, esetleg nem vesz jegyet... Való­színű, hogy a zsúfolt vonaton nem ellenőrzik majd a jegyeket, hát koc­káztatnak a „sportkedvelők." És ha a munkásvonat késik né­hány percet? Ilyenkor nem ritka e­­set, hogy a csatlakozó busz nem várja meg, még akkor sem, ha a következő járat csak két-három óra múlva indul. Nos, ezzel is csak az állomás környéki kocsmák forgal­között „dobják ki" a pultra. A hen­tesüzlet már három óra előtt meg­telt. Az embereket sorba állította az étvágy és a kíváncsiság, mert azt híresztelték, a szerencsések, akik már hozzájutottak és megkóstolták, hogy olyan, mint a magyar szalámi. Csak jóval olcsóbb, kilója hetven korona. Egyesek azt se bánták, ha lekésték a járatot, „ha már ennyit sorakozom, legalább vigyek haza egy jó falatot." Alig négy óra előtt megjelent az első rúd Zobor a mérlegen, fogyott a sor. Vagy har­minc-negyven embernek jutott is, de a többi hiába várt, kijelentették, hogy több nincs. Majd legközelebb. Méltatlankodva széiedt szét a sok ember, de egynéhányon, akik hosz­­szabban és élénkebben vitatták ke­reskedelmünk rugalmatlanságát, mégis jól jártak. Mert néhány perc múlva a raktárból megint hoztak egy ládával a boltba. Érthetetlen, hogy miért kellett a többieket, akik legkevesebb egy óra hosszat sora­koztak becsapni és felbőszíteni?! Sokszor hallott szöveg javítómű-

Next

/
Oldalképek
Tartalom