Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-27 / 4. szám
dik éve a magam kenyerén éltem Jogod volt hozzá. Ezt most mondod! Akkor is gondoltam. Jolán nevetett. azóta. Még tón gondoltál is rám A férfi majd azt mondta, „anyám életére, hogy igen“. De a szó megrekedt benne, s csak nagy, csontos öklével ütögette a térdét. — Hiába is mondanám. Hazug vagy te, Mihály! — Te meg...? — s ránézett a nőre. Azt akarta mondani, hogy „te meg egy szajha“. De meglátta a szép fonott fekete haját, a tüzet a szemében, s akaratlanul is így szólt. — Te meg ... nagyon szép vagy. Bizonyisten, nagyon szép! — Halkabban, te bolond! És úgy mentél el mellettem évekig, mintha nem is ismernél. — Hívtál egyszer is? Meg aztán egyszer csak eltűntél az aknáról. Két évig is Misiké miatt! Hót a nevem adtad neki! Kő Jolán behunyta a szemét. Egy pillanat alatt forróság öntötte el. Persze, hogy az apja nevét adta a fiának. Azért virult ki, mióta visszakapta: újra látta azt a behemót férfit, akit sokáig, nagyon hosszú ideig nézett az aknán. Elnézte a szép kék szemét, a szőke haját, s megesküdött magának: szül neki egy fiút, ha a becsülete, a híre rámegy. A szeme előtt kezdett ki minden férfinéppel, hogy meghozza a kedvét annak a magának való, szomorú férfinak. S mikor bányásznapon beittak... Igen, akkor felengedett a legényben valamiféle görcs, s elvitte magával. — Ha akkor nem mondod nekem azt, hogy... az én mellembe csak az nem haraphat bele, aki nem éhes rá— Mentek együtt az utcán, a kültelki barakkházak irányába. lyan. Nem gondoltam én azt komo-De mondtad! Mondtad! — Nem emlékszem. Csak arra, hogy te kinevettél... Igen, egy hét múlva csaltalak, és te azt mondtad, nem vagyok én igazi férfi... Az asszony megállt, belekapaszkodott a férfiba. Ugyanazt az enyhe szédülést érezte, mint azon a bizonyos délutánon, mikor Bodnár Mihály megkereste a kis putriiban, s akkor ő már tudta, érezte: gyereke lesz. Milyen nehéz volt kimondani a sértő szavakat. De kimondta, mert lehetséges, hogy Bodnár meggondolja mindazt, amit eltervezett, s ő elmegy az orvoshoz és megöleti a gyerekét. Elzavarta, nehogy beszéljen állapotáról. Később, mikor újra elindultak, a férfi megfogta Kő Jolán karját. — Együtt mehetnénk a gyerekért... — szerette volna úgy mondani, hogy a fiunkért, de félt, s beleszorult a szó. — Korai még... És egyszer már meg akartam tőled kérdezni, hogy te szeretsz a hóban mászkálni? Tudod, mikor gyerek voltam, akkor későig kinn csámborogtunk... De csak ha esett a hó! Azt nagyon szerettem. — Én is szerettem. Mindig! — pedig hazudott. Soha életében nem jutott rá ideje, hogy szeresse a hóesést, a sétákat, a barangolásokat. De úgy érezte, hogy nem késő arra rákapni. S meg is 'lehet igazán szeretni. „Sőt — gondolta hozzá — lehetséges, hogy szerettem is, csak nem figyeltem oda.“ Hamlet Károly, az Alkohol Elleni Küzdelmet és az Alkoholból Származó Állami Bevételeket Koordináló Minisztérium főosztályvezetője töprengve ül íróasztalánál. Előtte egy kis üveg konyak és a Népszabadság csütörtöki száma, mely a „Reggeli féldeciről“ írt hosszabb cikket. Még egyszer elolvassa az alábbi mondatot: „Ha az italbolt teljesíti a tervét, ezzel a dolgozók testi épségét veszélyeztetheti. Ha a Hajógyárban baleset van, akkor csökken a termelés.“ Most mit tegyek? — dörzsöli meg halántékát a főosztályvezető, és felhajt egy kupica konyakot. — Inni vagy nem inni? A cikkben felsorolt példák meggyőztek. Valóban — sóhajt —, a munkakezdés előtt elfogyasztott hajnali féldecik komoly károkat okoznak a termelésben is, a dolgozók testi épségében is. Igen, itt van ez a P. J. A korai ivasok miatt annyi baleset éri, hogy többet van betegszabadságon, mint munkában. De már annyira beleszokott abba, hogy ivás után mindig dolgozni menjen, hogy íme mostani betegszabadsága idején is részegen bement az üzembe. Igaz, nem dolgozni akart — ami veszélyes ebben az állapotban —, hanem, amint az őrrel 'közölte, a gyár egyik dolgozóját óhajtotta megölni. Minthogy egy hatalmas kés is volt nála, az őrnek gyanússá vált a dolog. „Többek segítségével a kést elvették tőle, őt pedig kitessékelték az üzemből." Szomorú dolog — töpreng magában a főosztályvezető —, ha egy dolgozót ki kell tessékelni az üzemből. De hát mit tegyenek egyebet, ha egy hatalmas kés van nála, és valakit konkrétan meg akar ölni? Kitessékelik. Más országban roszszabbul is járhatott volna. Ha mondjuk Párizsban az invalidusok templomában akart volna merényletet elkövetni egy dolgozótársa ellen, szinte elképzelhetetlen, hogy azt írták volna a lapok: „Többek segítségével a bombát elvették tőle, őt pedig kitessékelték a templomból.“ Nyugtalanít ez a „kitessékelés“. Mintha a részegség minálunk valamilyen huncut dolog lenne. Még a nagy késsel együtt is; Igen, küzdeni fogok az alkoholizmus ellen. (Feláll, sétál a szobában. Töpreng, hogyan is kellene elkezdeni a küzdelmet. Majd ismét leül, tanulmányozza a cikket.) ... Persze a tervteljesítés — tűnődik. — A talponállók vezetői azért kelnek fel olyan korán szegények, hogy teljesíthessék a bevételi tervet. Már hajnali ötkor elkezdik. Olyankor még rendszerint sötét van. Tulajdonképpen kitüntetést érdemelnének vagy valami díjat. Milyen jól hangzana: Kefekötő-díjas talponálló-vezető. A napi forgalom hetven-nyolcvan százaléka reggel 5 és 8 óra között bonyolódik le — nyilatkozik az egyik. A másik szerint ebben az időpontban 30—40 liter pálinkát is eladnak egy kis italboltban. Gyönyörű. Mármint az állami bevétel szempontjából. A termelés viszont, sajnos, csökken. Sok a baleset, betegszabadság, táppénz. Nehéz ügy, nehéz ügy ...Az emberek már fél ötkor a bolt előtt ácsorognak — mered az újságba. — öt órakor pedig már vagy ötvenen állnak sorba, s nyitáskor valósággal megrohanják a pultot. Azután jön az üzemben a rossz munka, a sok baleset. Azonkívül ez a hajnali roham mire nem csábítja az eladókat? Alig hinném el, ha nem olvasnám: „Nem csoda, hogy a nagy forgalom több helyütt még csalásra is HÄMOS GYÖRGY Inni zolnia kell, hogy mennyi időt töltött az italboltban, s milyen értékben fogyasztott. Az igazolást az italbolt vezetője adná, s két tanú láttamozná. A csalások elkerülése végett. Nehogy az illető — miközben az hiszik róla, hogy az italboltban gyarapítja az állami bevételt — családja körében tartózkodjék vagy esetleg a Széchényi Könyvtárban ingyen olvasson... Ezt persze még meg kell beszélnem közgazdasági szakemberekkel. Addig is áttanulmányozom az előttem fekvő cikk vastag betűkkel szedett befejezését és javaslatát. „Mivel orvosi vélemény szerint legveszélyesebb a reggeli szeszfovagy nem inni? csábít: lecsípnek az adagokból...“ Ez már több a soknál — ráncolja homlokát. — Lecsípnek a dolgozók alkoholjából. A vevő így a tömény szeszből (mely annyi bajnak okozója) kevesebbet vesz magához, mint amennyi a pénzéért megilleti. Ez nem helyes. Az ilyesmi aláássa kereskedelmünk jó hírnevét. A fogyasztók elkedvetlenednek, s lassan elszoknak az italboltoktól. És akkor a tervteljesítés? Igaz, kevesebb lesz a baleset. Viszont a bevétel ... Nem, ez így nem megy. Talán mégis a kocsmárosok találták meg a helyes megoldást, mikor lecsípnek az adagokból. Végeredményben, népgazdasági szempontból az a tény, hogy a dolgozók ugyanannyit fizetnek, de kevesebbet isznak; a helyes középútnak látszik. Tovább is lehetne fejleszteni. Az optimális megoldás az lenne — jön izgalomba —, hogy a dolgozó munka előtt bemegy az italboltba, kifizet egy vagy két féldecit de nem iszik semmit. Viszont azzal a jóleső tudattal siet a munkahelyére, hogy nem érheti őt baleset, s amellett az italbolt is teljesítheti bevételi tervét. Nem, a fejlettségnek ettől a fokától még távol vagyunk — csügged el a főosztályvezető. — Mit kellene hát tenni? Elképzelhető-e, hogy valaki annyit iszik, hogy az ebből származó népgazdasági haszon felér azzal, mintha az időt munkával töltötte volna? Ebben az esetben kár a munkát erőltetni, hiszen úgyis csak baj származik belőle. Az italbolt bevétele fedezhetné a termelés kimaradásából származó jövedelemcsökkenést. Az illetőnek csak a fizetésért kellene bemennie az üzembe. Persze igagyasztás, meggondolandó, hogy a talponállók, a borozók nyitási idejét a Váci úton és másutt is halasszák későbbre. Ráérnek kinyitni nyolc óra után.“ (Hamlet Károly mélyen sóhajt, majd így folytatja a belső monológját.) A tanács hasznos. De éppen a cikk szerint a forgalom nyolcvan százaléka nyolc óra előtt bonyolódik le. S miért van egy italbolt, ha nem a forgalom miatt? Műemlék nincs köztük, nemzeti büszkeségünk nem fűződik hozzájuk. Marad a forgalom. Forgalom nélkül nincs bevétel. S egy bevétel nélküli italbolt? ... Ebbe bele kell őrülni. (Tekintete elborul, öklét halántékára szorítja. Ebben a pillanatban belép a titkárnő. A főosztályvezető ráncai kisimulnak, előbb még eszelős tekintete gyöngéddé szelídül.) Mi van, Oféliácska? — Az apja szelleme keresi a főosztályvezető kartársat. — Ilyen korán? Ez már igazán túlzás. — Én úgy sajnálom szegényt; hiszen olyan fiatalon hunyt el. — Az ital miatt, kedvesem. Rengeteget ivott, — ö tagadja. Odakint a titkárságon valami gyilkosságot emleget. Mind csak ezt mormolja: „Fülembe önték az átkos nedűt.“ — A fülébe? — kérdi megrendült izgalommal a főosztályvezető. — Talán itt van a megoldás. Legyen szíves, küldje be.
