Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-03 / 1. szám
Mikor hazaért, csak Nagymama volt otthon, rántást pirított és sírt. Ez nem volt se meglepő, se szokatlan. Nagymama mindennap sírt valamiért; az öröm éppúgy elérzékenyítette, mint a vélt vagy valóságos sérelmek, egy eltört pohár vagy odakozmált étel. Még rajta volt a fekete ruhája, csak éppen kötényt kötött elébe: nem régen jöhetett meg a temetőből. „Tóth nénit siratja“ — gondolta Lujzi. Tóth néni a negyediken lakott, és személyesen nem is ismerték, csak köszöntek neki. Egyszer Nagymama felkiabált, mikor a néni a leanderét öntözte, hogy a Tóth néni macskája az ő küszöbük elé jár piszkolni, és el kell pusztítani a háztól. Nagymama a földszintről kiabált fel, a néni meg a negyedik emeletről le, aztán kijött a házmester néni, és akkor csend lett; Nagymama beült a rádió mellé, és sírt. Múlt vasárnap aztán hirtelen meghalt Tóth néni, Nagymama hétfőn s*rbácsi, de Apu olyan régen meghalt, hogy ő nem is emlékszik rá, és a fényikép, ami maradt róla, nem mond semmit. Persze, már a fénykép sincs kinn a kredencen, Anyu eltette, mikor Géza bácsi elhozta a gyűrűt. Rendezni kezdte a holmiját, mindent kirakott a fiókjából. Most aztán igazán elkezdődhetik a vakáció, ez volt az utolsó tennivaló még az évben, ez a ma délutáni hittanösszefoglalás. A régi tankönyveit beadta, ezek itt mind újak, már be is kötötte őket, s belül, a kék papír alsó sarkára, mindegyikbe beleragasztott egy-egy metszetképet. Ez szép volt, ez az öszefoglaló. Most, hogy még frissen, egyben látta az anyagot, a világ egyszerre roppantul tág lett, és különös módon benépesedett. Valahol, mindenek felett, túl a sztratoszférán, valami kemény, rugalmas kékségen állt a mennyország, s vastag fellegek takarták el az emberi szemek elől. A felhő pára. De a mennyei felhő nem lehet pára, különben szétfoszolnék, vagy eső formájában visszajutna a földre. Valami más lehet a mennyei fel-SZABÓ MAGDA рш jffv j—t J I____ ra járta a lakásokat, pénzt gyűjtött koszorúra, ma meg kiment a házmester nénivel a temetőbe, hogy képviselje a házat. Anyu még nem érkezett haza, de ezen nem ütődött meg, bizonyára Géza bácsival van, Anyu minden szabad percét Géza bácsival tölti. Nemsokára megesküsznek, akkor majd többet lesz itthon. Géza bácsinak gyönyörű hangja van, kár, hogy nem lett színész, csak könyvelő. Legjobban a vasárnapot várja a héten, mert akkor Géza bácsi az egész napot náluk tölti, és együtt énekel a rádióval. Minden dalnak tudja a szövegét is, még az olyanoknak is, hogy Az asszony ingatag Ha Apu élne, nem lenne Géza hő, talán szilon. Az borzasztóan erős. És az angyalok! Lelt egy üres füzetlapot, rajzolni kezdett rá, megpróbált angyalt rajzolni. A plébániatemplomban, az oltárképen áll egy angyal, de az felnőtt, túl komor is, meg olyan a térde alatt megkötött szandálja van. Gyerekangyalt szeretett volna rajzolni, de nem sikerült „Egyetlen vonallal! — ezt mondták a rajzórán. — Csak bátran, ügyesen! Ne emeld fel a ceruzát!“ Itt a nyelvtanfüzete, a nyelvtant mindig annyira értette. Pedig ez a mondat nehéz volt, látszik a radírozás nyoma, először rosszul jegyezte alá a mondatrészeket, összetévesztette a jelöletlen birtokos jel- az alannyal. Nem volt megelégedve az angyal hajával. Előbb kurta, sárga fürtöket rajzolt neki, aztán hirtelen eszébe jutottak a négerek, és akkor kifestette az angyalt gyapjas hajúnak és feketének. Az igazságtalanság volna, ha csak fehér angyalok lennének. A fehér gyereknek fehér a védangyala is, a koreainak meg sárga. Az olyan megnyugtató, hogy az embernek őrangyala van és védőszentje. Ki lehet az a Szent Lujza? Vajon szép volt? ö, sajnos nem szép. Mara szép, annak apródfrizurája van, és a múltkor megmérték a combjukat tornaóra előtt spárgával, és kiderült, hogy az ő combja vastagabb, mint a Maráé, és a lába is rövidebb, ez nagyon szomorú. Neki copfja is van, pedig utálja, de Géza bácsi azt mondja, minden rendes kislánynak copfja van, hát neki se szabad levágatni a haját. Jó volna szép lenni, olyan szép, hogy mindenki megcsodálja. De hát nem az. Vajon a jó Isten miért teremt szépet is meg nem széliét, meg olyan semmilyet, olyan se csúnya, se szépet? Mikor Ádámot megteremtette, akkor csinálta Évát is, csontból. És mikor fel akarta költeni Ádámot, akkor az orrába lehelt, ez nagyon érdekes. Egész közel kellett hajolnia hozzá, hogy leérjen az orráig, mert Ádám akkor még csak homok volt és feküdt. A múltkor valamelyik híradóban egy kisgyereket élesztgettek így. És ha Adámba beoperálíák volna egy kutya szívét? Akkor már volt kutya. „Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint.“ Nem, azért azt mégse lehetett volna, mert nem volt még orvostudomány. Az iskolában azt mondták, nagyon sokáig nem volt szabad boncolni. Még a középkorban sem. A középkor borzasztó régen' volt, a negyvennyolcas forradalom előtt. Az úttörők békát boncolnak az őrsi foglalkozáson, de csak a nyolcadikosok. De jó volna felvágni egy békát! Az óra ütött, felnézett a hangra. Anyu jól odamaradt! Ezeket a füzeteket itt nem dobja el, olyan szépek! El teszi emlékül. Ez a legszebb, ez a földrajzfüzet. A monszunt kékeszölddel jelezte, igazán gyönyörű lett, „Lengyel mennyezet a vizek közt, mely elválasztja a vizeket a vizektől.“ Persze, hogy a földi felhő nem lehet olyan, mint az égi felhő: a földi felhő pára, lecsapódik, öszszesűrűsödik, felszáll, az nem bírhatná meg a mennyet, á. Csak az égi. Nagymama bejött, hagymasza‘got hozott magával a konyhából, leült a kályha mellé, és a csuklóját nyomogatta. „Isten mindent lát“ — gondolta a gyermek. Most nézi a Nagymamát, amint a csuklóját nyomogatja, Tóth nénit a koporsóban, Géza bácsit, ezt a várost, de ugyanakkor minden külföldi várost is, mert nem szabad az embernek mindig csak a saját hazájára gondolnia, mindenütt vannak emberek, akik tisztességesek, és nem akarják a háborút. Borzasztó, mi mindent kell látnia a jó Istennek! És sose pihen, mindig, mindig csak néz. Régen a parasztok meg a munkások se pihentek, mert nem volt fizetet szabadságuk. Felkönyökölt. Nagymama akkor már némán horgolt, s időnként oda-odapillantott hozzá. Nem szólt rá, Nagymama tudja, hogy 6 minden füzetét elteszi; sose mondja, hogy dobjon ki valamit, pedig kevés a hely. Apu cukrász volt, de 6 más akarna lenni, nem is szeret semmi édeset, még cukorból is a savanyú ízlik igazán. Agronómus! Ha élmunkás lenne, páholyt kap a színházban és kitüntetést! Nagyon hamar férjhez fog menni. Milyen jó volna, ha őt megszeretné valaki! Vajon mért mondja Géza bácsi, hogy azért van különbség ember és ember között, nem is kevés. Az iskolában azt mondták, nincs, mert mindenki egyformán születik, és egyformán is hal meg. Géza bácsi azt se szereti, hogy Marával barátkozik, mert Mara cigány. Ez olyan zavaros dolog, mert hiszen Mara nem is tud hegedülni. „Ez a baja ennek az iskolának — mondta Géza bácsi —, hogy a kislány mindenféle gyerekekkel öszekerül.“ De hiszen minden ember egyenlő! És a Mara apja munkás, be van írva a neve mellé egy kis kockába az osztálykönyvben, itt dolgozik a bútorgyárban, ugyanabban, ahol Géza bácsi, és ahonnan a lemezeket kapták a lombfűrészesek. Ö egyéb. Lehet, hogy Géza bácsi többet képzel róluk, mint az igazság, pedig nem volt nagy cukrászda az övék. Apa egymaga csinálta a süteményeket. Anyu meg kiszolgált. Egyéb. Akinek önálló ipara van, egyéb. Szent József ács volt. Ha Szent Józsefnek lett volna egy... Erre nem szabad gondolni, ez irtózatos nagy butaság. Betolta a fiókot, megnézte, megvan-e még az üres keret a konyhában. Megvolt, beletette a szentképet, a vizsgái ajándékát, Nagymama meg felszegezte a falra, az ágy fölé, a többi kép közé. Ez nagyon szép nap, és most itt ez az egész hosszú vakáció. Ha Géza bácsi ideköltözik, milyen vidáman fognak élni! Géza bácsi szeret strandra menni, az olyan mókás, mikor a víz alá bukik, és kispricceli a vizet az orrán. Anyu jöhetne már, ma még szinte nem is látta. Anyu nagyon későn jött, és mikor kirohant elé, félrehárította a kezét, és nem figyelt arra, amit mondott. Sápadt volt Anyu, a szemhéján pici pettyek. Bement a fürdőszobába, sokáig maradt bent, Nagymama kinn totyogott a konyhában, és a tűzhelynek panaszolta, hogy az 6 lánya arra se méltatja már, hogy szóba álljon vele, pedig 6 egész nap dolgozik, neveli a gyereket, mert ki nevelte fel Lujzikát, ha nem ő, az anyja felől tán még imádkozni sem tudna, az csak fut, ha meg hazajön, mindjárt rákezdi, hogy hozzá ne is beszéljenek, ő annyira fáradt. A gyermek megterített négyre, ahogy szoktak, Géza bácsi több mint egy éve náluk vacsoráit. Aztán Anyu kijött a fürdőszobából, és levette az asztalról a Géza bácsi terítékjét, és a gyermek meglátta a kezét: nem volt rajta a gyűrű. Anyu nem szólt semmit, Nagymama pedig, mikor meglátta, hogy eltűnt a negyedik teríték, és az Anyu ujja is üres, kihúzta magát, és abbahagyta a motyogást. Nagymama sose sírt olyankor, ha igazán oka volt rá, és bár egész nap firtatott és érdeklődött, sose kérdezett meg semmit, ami igazán fontos. Olyan nagy csend volt, hogy csak a kések kocódtak a' tányérhoz. Anyu alig evett, de nagyon sok vizet ivott. Lujzi megpróbált beszélni, de nem felelt neki senki, hát abbahagyta. Anyu szeme nagy volt, kerek, és valahogy
