Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-07-28 / 30. szám
— Nem ... — ingatta lejét a jós. — Mert méltatlan a lányomhoz? — hajolt előre a király. — Nem, nem! Alig értették Nárada mormogását. Csak a lélelem, rettenetes, rettenetes láthatatlan ereje volt meggyőző. — Szatjavánt választottam! Szatjaván lesz a férjem! — kiáltotta Szávitri. Megint ugyanúgy lángolt, mint az áttetsző kristály, amikor tűz lobban mögötte. De rögtön le is borult Madra királya előtt: — Ó, bocsáss meg, apám, hogy ilyen illetlenül és hangosan szóltam előtted! Homloka a hűvös márványpadlót érintette. — Te most hallgass, Szávitri — emelte lel lányát maga mellé Aszvapati király. Náradához fordult: — Te meg beszélj!. . . — Nehéz szólnom!... Tilos szólnom!... — akadozott a jós. S mint akit iszonyú teher húz le a földre, arca fájdalomban vonaglott. — Beszélj, régi barátom! — kérlelte tovább a király. — Világosítsd meg dúltságodat! Mondd, mi aggaszt? . . . — Szatjaván!.. . Szatjaván!.. . — És Nárada nem tudott elszakadni az erdőben lakó királyfi nevétől. Egyre ezt a nevet ismételte. Csak őt ne választottad volna!... Bárkit inkább. Csak a vak Djumatszéna király fiát, Szatjavánt ne! Most a lány fordult a jóshoz: — Bölcs Nárada, ismered-e Szatjavánt? — Mindent tudok róla. Aszvapati király megijedt: — Talán gyáva? — Az én Szatjavánom? — kiáltotta. — A tigris is elkerüli! Nárada csak bólintott. — És te azt mondod: Szávitri ne legyen a felesége? — kérdezte ismét a király. — Azt. — Talán indulatos? Szávitri nem is lelelhetett, mert Nárada megelőzte: — Nem ismeri a haragot. Gyűlöli a nyers indulatot. — Talán csúnya? Torz az alakja? Rút az arca? — szorongott a király. A jós csak a lejét ingatta: nem, nem I.. . — És te mégis azt mondod: ne térjen hozzá vissza? — kérdezte a király. — Csakis ezt mondhatom! — felelte konokul a jós. Aszvapati király felállt. — Felelned kell, Nárada — miért? Tudnod kell az okot, miért? A jós felnézett. Mintha napok, vagy évek teltek volna el, míg kimondta. De azután kimondta. — Mert Szatjaván meg log halni! Aszvapati király átkarolta, magához vonta a lányát. És a jós most már kérlelhetetlenül, gyorsan végigmondta: — Meg log halni! Pontosan egy év múlva jön el érte Járna, a halál és az igazság nagy istene, kötéllel és hálóval a kezében, hogy megkötözze őt, és magával vigye a holtakhoz. Az öreg király térde megremegett, tehetetlenül ült vissza a párnázott nagy lócára. A díszes, ragyogó termen egy madár suhant át. összerezzentek, mintha súrolta volna őket. — Itt maradsz, kicsi Szávitrim!.. . Nem engedlek vissza a Csamkavati erdőbe! — Ne haragudj, apám! Visszamegyek! Aztán ezt hallották: — Ne haragudj, de én el nem hagyom I — Meg fog halni! — sirt az öreg király. — Nem érted, te szerencsétlen? — tört ki kétségbeesetten a jós. — Egy év múlva meg fog halni. — Egy évig a felesége leszek! (folytatjuk) KICSIK és NAGYOK A fagylaltozó előtt hosszú sor ^ kígyózik. Gyerekek, felnőttek várnak türelmesen a jéghideg édességre az olvadó aszfalton. A sarkon ismerős ifjú apa bukkan fel, karján hároméves kislánya. — Kezét csókolom — szervusz — jó napot — szia! — bájmosolyok. — "^ndrea köszönj szépen. Andrea kíváncsian végigmér. Egy éve találkoztunk utoljára. Nem ismer meg. Elfordítja a fejét. — Andrea köszönj! — a második felszólítás sokkal erélyesebb. A kislány csodálkozva néz apjára — idegeneknek? — tükröződik okos szemében. — Andrea, ha nem köszönsz, nem kapsz fagylaltot! — a reakció újabb hallgatás. Mindnyájan kínosan feszengünk. — Hát igen, megnőnek a gyerekek — mosoly — régen nem láttuk egymást — mosoly — hogy tetszik lenni — köszönöm, éldegélünk — mosoly — na, mi már megyünk — kinos mosoly. — Andrea, azonnal köszönj! — az apa arca eltorzul, belemarkol a kislány arcába. Az öt hatalmas piros folton két pici könnycsepp gördül végig. Elválunk. Néhány perc múlva a papa fagylaltot nyalogatva vonul el mellettünk, öt lépésnyire mögötte lehajtott fejjel bandukol Andrea. Arcán még mindig ott éktelenkedik az öt piros folt. lVTégy év körüli kisfiúval száll 1 ’ fel egy mama a csuklós villamosra; lecsap az első üres helyre, maga mellé ráncigálja a gyereket, aki a körben szeretne állni. — Azonnal ülj le, mert elfoglalják mások — oktatja. A kisfiú egy darabig szótlanul nézelődik, majd fészkelődni kezd. — Maradj nyugton! — hangzik az első figyelmeztetés. — Nézd, mama, milyen érdekes autó, biztosan külföldi — csillan fel a kisfiú szeme. — Patrik, ne mocorogj, és ne mutogass, nem illik! Fél perc nyugalom. — Jé ... — Csönd legyen! Ha nem nyughatsz, rád csapok! — De mami... — Patrik nem fejezheti be a mondatot, mert a mami a kezére csap. — Nem fájt — mondja mosolyogva a kölyök. A mami nagyobbat üt. — Ez sem fájt — de a mosoly már elmarad. A harmadik ütésre elsírja magát a kisfiú, de még így is azt mondja: Nem fájt. r GRENDEL ÁGOTA r óska a szomszédék hozzájuk áthajtó diófájának vastag ágaihoz támasztotta a baromfi, udvarról kilopott létrát. Amikor már majdnem elérte az ágakon bújkáló zöld diókat, ráripakodott a szomszéd bácsi: — Nem takarodsz le arról a fáról? Még csak az hiányzik, hogy letépd a zöld diókat! — Csak meg akartam simogatni őket, — felelte a gyerek, és már óvatosan lépegetett is lefelé a létrán. — Na, majd megmondom én a tanító néninek, vegyen kezelésbe. Nem leszel ilyen nagy legény, ellátják a bajodat az iskolában, majd ott megtanítanak a rendre! Jóska megszeppenve elsomfordált a farakás mögé. Ezen a délutánon már nem ment a játék. Várakozással telt el a nap, amíg szülei hazaérkeztek a munkából. — De jó hogy itthon vagytok! — Nézd mit hoztunk neked, — lábalta meg édesanyja a vadonatúj iskolatáskát. — Tudod, hogy nemsokára iskolába mész? — Na, hogy tetszik? — Sehogy. Nem kell ez nekem. En soha nem megyek iskolába. A csinos, gyermekére büszke anyuka vendégeinek dicsekszik: — Gabika engem szeret a legjobban ... Gabika szeretsz engem? — faggatja a kislányát. — Gabika! Válaszolj! — lgeeen! — mondja zavartan a kislány. — Miért szeretsz engem? — Csak. — Kit szeretsz jobban, anyukát vagy apukát? — röppen az újabb kérdés. A kislány zavartan, segélykérőén néz körül. Majd magabiztosan kiböki: — A Bodri kutyát. — d —
