Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-07-28 / 30. szám
KISS PÉNTEK JÓZSEF Szonáta =1 (részlet egy ismeretlen szerelmes noteszából) ha eljönnél hozzám szikla-kemény fagyban sziporkázó hóban fehér alkonyatban várnálak esőben talpig feketében várnálak pipacs közt pillangó felhőben szikla-kemény fagyban tüzes hegedűvel sziporkázó hóban szikrázó derűvel fehér alkonyatban lángszőrű vonóval • gyere el pipacs közt fehér alkonyatban talpig feketében sziporkázó hóban MOLNÁR LÁSZLÓ ..—V arratok Bimbós füvek közt a föld foszlik a bokrok éj-szövedéke feljut a zaj a fény közelébe s eltakarja mit összetört már nem úgy érkezem mint ki visszajön elfárad az út nem bírja terhem megáll a hegyben s a völgybe húz ébred az aszfalt és túl a táj megérinteném de feledékeny a kéz feledékenyek az utak az emlékek alól kilóg egy sor és a nyár ... végül várnálak zenével tüzes hegedűvel lángszőrű vonóval szikrázó derűvel várnálak zenével Kép várok rád víz fodrán pillangó felhőben Hold ezüst karéján talpig feketében meghoztad végül a csendet kezed remegve elenged meghoztad végül a békét nem jöhetsz hiába kérnéd meghoztad végül az álmot testedben kihunyt zsarátnok meghoztad végül magad helyett a dalt takarjon újra mi régen eltakart BODZSÁR GYULA: ILLÉS ENDRE a szerelemről és a halálról v. — És az én királyi palotám az a kis nádkunyhó — mondta később. — A fiam épitette. Ott akarok meghalni, abban a szegletben, ahová fekhelyemet sok-sok éve lerakták. Megfordult. Mintha valóban látná a banjanfa törzséhez támaszkodó kicsi kunyhót, és a kunyhó szegletében fűágyát. Nagy csend támadt. — Mit akarsz, lányom? Elviszed a liamat? . . . Megteheted!.. . A hangod elmondja nekem, hogy fiatal vagy és szép vagy. A fiam hallgatásából tudom, hogy megszeretett. Oda viheted őt, ahová akarod. — Soha nem hagylak el, apám! — mondta ekkor Szatjaván. — És megfogta a lány kezét. — És ő megfogadta, hogy soha nem hagy el engem! Tgy mondtad, Szávitri? — /gy/ — lelelte bátran a fiatal lány. Most megint csend támadt. A vak király csak hallgatott. Nem tudták: álmaiban bolyong-e, gondolkodik-e, vagy talán eltévedt gondolatainak sűrűjében, és nem találja a visszafelé vezető utat? A szótlan királyné szótlanul nézte őket. Amikor Djumatszéna király végre megszólalt, már sötétedett. — Hát itt tudnál maradni, Szávitri? — Itt! — mondta egyszerűen a lány. — Az erdőn? — Itt, az erdőn. — És magára tudnád hagyni apádat, Madra királyt? — Párvati rendelte: a lányok elhagyják apjukat! — Meggondoltad? Apád ragyogó és kényeztető udvarát is ott tudnád hagyni? — Soha nem vágynék vissza! — Ismered te az erdőt? — Hetekig bolyongtam benne. — A szép és szagos erdőt ismered. De láttad-e, amikor rászakadnak az esők? — Szatjaván kunyhója engem is megvéd. — Ismered-e vadjait? A fullasztó meleget? A kígyóit? A szomorú csöndjét? A lány elmosolyodott: — Szatjaván mindig velem lesz! És ekkor a szótlan királyné lelkeit, és megcsókolta Szávitrit. A hajnal itt más volt mint Madrában. Olyan volt, mint pókhálóvékony aranyszálakból szőtt fátyol. Mintha fátylak lengtek volna mindenfelé: a fák között, a fű fölött, a közeli dombon. És a meglebbenő fátylak között aranypára gomolygott. Egy fügefa alatt álltak. A fán két ezüstbundájú törpemajom futkosott. Vadul kergetőztek, de egyszerre megtorpantak. Meglátták Szávitrit és Szatjavánt. Meglátták — és felnevettek. A nagyobbik felkapott egy elszáradt, tavalyi fügét, és megdobta a lányt. A másik a férfit vette célba. — Ide építsd! — ujjongott Szávitri. — Ide építsd a palotánkat! Ezek ketten fognak kelteni minket, és ha lusták leszünk, fügét dobnak nádpalotánk tetejére. — Amire visszajössz, itt áll majd a palotánk! — mondta Szatjaván. — És visszajössz? — kérdezte elszoruló szívvel a férfi. Szávitri már fent állt kocsiján, a fehér lovak türelmetlenül dobbantottak. — Vissza kell mennem apámhoz. Meg kell mondanom neki, hogy megtaláltalak. — És visszajössz? — kérdezte másodszor is Szatjaván. Madra királyának, a bölcs Aszvapatinak éppen vendége volt. Nárada, a jós. Ez a Nárada nagyon híres jós volt. Több száz éve élt már, maguk az istenek mondták el neki titkaikat. — Szép vagy, Szávitri! — mosolygott a lányra a jós. — Szép vagy és az arcod sugárzik! — Az arcod sugárzik! — fogadta lánya üdvözlését Madra királya. — És ez a sugárzó arc máris elmondta nekem: megtaláltad! A lány kigyúltan állt előttük, mint egy virágzó korallta. Csupa rózsaszín és piros virág remegett rajta. Aszvapati király magához vonta lányát, megcsókolta. — És most mondd el, ki az apja? — Király volt — felelte halkan Szávitri. — Miért mondod így: volt. Meghalt? — Él. De megvakult. — Merre van a birodalma? — Egy banjanfa alatt. — Mondd a nevét! — A nagy Djumatszéna. — Djumatszéna? ... — sápadt el a jós. — Djumatszéna ... — sóhajtott elmerengve Aszvapati. — Fiatal koromban ismertem őt. Nagy király volt. .. Hát SzaIvóban jártál, lányom? — Szalvában már nem Djumatszéna a király! ... — mondta gyorsan Szávitri. — A vak Djumatszéna királytól Szalvát elragadta az öccse. Az öreg, vak király most egy elhagyott erdőben él. A Csamkavati erdőben. Nincs többé trónja, nincs egyetlen hive. Csak a felesége és a fia van vele. — És te ezt a fiút választottad? — Öt szeretem! Aszvapati király megsimogatta lányát. — Én küldtelek erre az útra, Szávitri. Én mondtam neked: válassz férjed magadnak. Elfogadom, akit választottál. Mondd most az ö nevét! — Szatjaván. — Mondd még egyszer! — kiáltotta az öreg jós. — Szatjaván. — Királyom, dicső királyom! — jajdult fel Nárada. — Szávitri rosszul választott! Szávitri nagyot hibázott! , — Mert szegény? — kérdeztej Szávitri. — Mert olyan szegény, mint bármelyik erdőlakó favágó? 1 6 két soha nem találkozás között víz csobog tenyerem cellájába zárom homlokom két fal között fogoly vagyok kilépve befüggönyözött arcom mögül álmaimról lehullanak a glóriák
