Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-07-28 / 30. szám
c Korunk asszonya Valamit mindig elmulasztunk — Mészáros Cecília? — kérdez vissza az elektrotechnikai üzem portása. Olyan munkásnőt talán nagyítóval sem talál. Volt mestere még most is azért siránkozik, hogy Ciliké már nem dolgozhat nála. — Csak szuperlatívurnokban tudok munkájáról beszélni — mondja valamivel később a mester. A férfiak kidőltek mellőle. Lehet, hogy csak kitartás kérdése volt. Mindegy. Az biztos, hogy Mészáros Cecília végezte a legnehezebb munkát. A legnehezebbet fizikai és szakmai szempontból. Dunaújfalun (Nová Dedinka) él két testvérével egy korszerű, ízlésesen berendezett lakásban. Csöndesen, szerényen, mintha nem is ő kapta volna 1972-ben a nehézipari minisztertől a „Kohászat és Gépipar legjobb dolgozója" kitüntetést, mintha nem ő lett volna, akivel a prágai várban kezet fogott Csehszlovákia köztársasági elnöke, és a CSKP KB főtitkára. — Én lennék az. De annak nagyobb ára van, mint 31 évi nehéz munka, tolakodás a háború utáni kezdetlenges személyszállító eszközökön, ázás, fázás esőben-hóban, aztán a növekvő igények, a magam vállalta, sokszor még 16 órás munkaidő is. Mert én soha nem tudtam helyezkedni, kiskapukat keresni. A kitüntetést is a baromi munkámért kaptam. írja csak így meg, nem szégyellem én azt. Ilyen munkás voltam. Ha kellett, forrasztottam, hegesztettem, ha kellett, reszeltem és festettem, vagy generátorokat javítottam, szereltem. A nem is tudom hány kilós vaskalapács is a szerszámaim közé tartozott. A virágokat öntözgeti, közben ki-kihúz egyegy vadhajtást, gyomot. Aztán beinvitál megmutatni a lakást, a berendezést, a saját készítésű subákat, horgolósokat — és a kitüntetést. Az előszobában az oklevél, a szobában az üvegszekrényben — főhelyen — az érem. — Hét hónapig voltam beteg, aztán négyórás munkaidővel újra munkába léphettem. Nem bírták az idegeim, elfogyott az erőm A régi munkámhoz képest most csak pepecselek. Igaz nem négy órát, mert még most is ráhúzok, hatot, hetet dolgozok. Kiabál is velem az orvosnő. Nem rosszból, ő csak a javamat akarja, igazán rendes. De három évtizeden át megszoktam, hogy a tervet teljesíteni kell, meg azt is, hogy sokan járnak a munkába pihenni. Haragszom rájuk, a nem dolgozó dolgozókra, de lemaradás mégsem lehet. Hogy hagyjam ott őket négy óra után?! A térítőt gyűrögeti, mintha a világ azon állna, simán lapul-e az asztallaphoz, vagy hullámos marad. Magába mélyedve ül. Mióta munkájáról, munkahelyéről beszélünk, csak egy halvány mosoly futott végig az arcán. Akkor említette az orvosnőt. Mélyet sóhajt, hogy folytathassa: Azért lelelátogatok a régi műhelyembe elbeszélgetni a volt munkatársakkal. Olyankor a munkapadokhoz támaszkodom, közben megérintek egy-egy szerszámot. Senki nem veszi észre, a támaszkodást is fáradtsággal magyarázzák. Pedig nem vagyok fáradt. Az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam a harmincegy év alatt beteg. Testvéreim a megmondhatói, hogy sokszor heteken át csak aludni jártam haza. Mindenem a gyár volt, a munka. Soha nem kerestem előnyöket, csak munkát, nem a boríték vastagságára figyeltem, hanem a munka minőségére. A kitüntetés után is az ötödik fizetési kategóriába tartoztam. Nem is azért járok a volt munkahelyemre, mert ott több volt a fizetésem, mint most. Csak hát a mesternek nem tetszik, mert hogy megzavarom a munkamenetet. Pedig mindig ebéd- vagy reggeli szünetben megyek oda. Elnézem érdes kezét, beleképzelem a vaskalapácsot, a hegesztőt, az olajos kulcsokat. Erősnek, nagyon erősnek tűnik a kéz, de mégis látszik rajta, hogy női. Elkalandozom. Gondolataim kovácsműhelyekben csapongnak. Az üllők mellé — bárhogy is próbálom — nem tudok nőt képzelni. Mindig csak izzadt, vasizmú férfitest jelenik meg előttem, feje felett a nagy vaskalapáccsal. Pedig Cili néni kezében sokszor volt ilyen kalapács. A mester is, munkatársai is, ő is mondta. Aztán lélekben is visszatérek a szobába. És egyre inkább érzem, hogy a mély lélegzetek nem az újságíró jelenlétének szólnak, nem az izgulós, hanem a keserűség sóhajai. — Hét hónapig voltam beteg. Egyetlenegyszer látogattak meg. Akkor is a nőszervezetből, mert a vezetőség tagja voltam. Két évvel a nyugdíj előtt mentem át az új műhelybe. Szinte senkit nem ismertem ott. Harmincegy év után. A régi műhelyemben is lett volna könnyebb munka, s hogy a négy órát hol dolgozom le, az is mindegy. Persze a vaskalapácsot már ríem bírtam volna használni, ezt a mester is tudta. Más műhelybe kellett mennem. Azért ott is jó. De a tanítványaim nem ott dolgoznak. Nem a pénz hiányzik. A megbecsülés. Pénzt azt mindig lehet szerezni, megbecsülést már nehezebb. Azok fordultak el tőlem, akik addig rám támaszkodtak, akik, míg dolgozni tudtam, hatvan, hetven kilót emelgetni, csak hozzám fordultak. Gyorsan letörli könnyeit, az ablakhoz lép. Az autó elmegy a ház előtt. — Csak a szomszédokhoz jött látogató . . . NESZMÉRI SÁNDOR 3