Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-07-28 / 30. szám
Csillagos egyesre Városokból, falvakból — hazánk minden csücskéből. A fogadtatásnál egy szál szegfű, kis emléktárgy, aztán gyorsan elfoglalni a szobát, ellenőrizni az autót, felragasztani a rajtszámot, és már jöhet is az első feladat a közúti közlekedés szabályainak ismeretéből. — Megcsinálta? — kérdeztem a kiszemelt riportalanytól, aki a nyolcas rajtszámot viselte. — Hát hogyne! Eddig még egyszer sem fizettem büntetést! És ez az alap. Tudja kérem, az én hivatásom tulajdonképpen az, hogy ott legyek, ahol élet születik. A lévai (Levice) járásban már az első kilométerek után meglátszik, hogy a mezőgazdaság dominál a vidéken. De mi nem a mezőgazdasági terményeket akarjuk szemlélni, a verseny útvonalát követjük. Az itineráriumban csupa nyíl, jelzés, és mindezt követni kell, mégpedig állandóan figyelve a sebességmérőt is. Nem csoda, hogy már Kálnában — ahol a versenyzőket az a feladat várja, hogy eltalálják a szovjet katonaság Garamon való átkelésének dátumát 1945- ben — a rajtolók sora kezd ritkulni. És jön egymás után a többi feladat: az első világháborúban elesettek száma egy bizonyos emlékművön, a kódba rejtett kérdés Brhlovce község kőkorszaki településére vonatkozólag. Zemberovcéban megtalálni azt a házat, amelyben köztársasági elnökünk, Husák elvtárs, a Szlovák Nemzeti Felkelés ideje alatt élt, megtalálni a Lipovina — völgyzáró gátat Bátovceban, amelyet 900 évvel ezelőtt királyi várossá nyilvánítottak. Itt aztán boszorkányos gyorsaságra van szükség: kicserélni az első jobb kereket, s minden fölös másodperc egy rossz pont... Egyórai pihenő után „nekifutunk” a többi versenyfeladatnak. De nézzük csak: a nyolcas hiányzik! Csak nem tévedt el annyira, hogy ki kellett nyitnia a „segéd” borítékot, amelyben benne a cédula a pontos leírással, hogyan lehet a kiindulóponthoz jutni!? Ez a verseny feladását jelentené! De nincs időnk a töprengésre ... Elérkezett az utolsó versenyfeladat, az ügyességi vizsga. Mikor minden lezajlott, egyszerre csak megjelent a riportalanyom is. — No lányok, itt vagyok, és nem bontottam föl, a fiúk otthon örülni fognak — mondja egy szuszra és vidáman integet a zárt kék borítékkal. — És általános derültség közepette folytatja: — Nem mondanák meg, hol volt az az emlékmű? Én ugyan hármat is találtam, de egyik sem volt az igazi. És hogy az útvonal 112 kilométer? Na én háromszor annyit kocsikáztam ... A „nyolcas” humora, jóízű kacagása a mi fáradtságunkat is föloldotta. Az ünnepélyes eredményhirdetésre természetesen mindenki gálában jelent meg. Az étteremben az értékes díjak — kristály, kerámia és sok más — között ott trónol a vigaszdíj, egy szép nagy plüsskacsa. A legutolsó, a „nyolcas!” viszi haza, az unokáknak, akikből — ahogy bizonygatta — olyan utánpótlást nevel, hogy akárki megnézheti ! S utoljára, de nem utolsósorban, hadd emlékezzek meg azokról a nőkről, akik egyetlen díj várományosai sem voltak: a lévai Zora első női motorosklub tagjairól, akik. Helena Vetrákovával, a találkozó igazgatójának „vezényletével” készítették elő — ezúttal a NOSZF 60. évfordulója tiszteletére — a gépkocsivezető nők IV. országos találkozóját. ök, a rendezők azok, akik a csillagos egyest kiérdemelték! BETKA SPÁCILOVÁ A „nyolcas" mégsem adta fel. A jó humorú szülésznő, Jaroslava Ti Turcanová is befejezte a versenyt. Így rajtoltak a második szakaszba a versenyzők. Jelyikről is írjak? Mindegyikük magával hozta az egyéniségét, s benne azt a kizárólagos sajátosságot, amely külön is megérdemelne legalább néhány szót. Voltak közöttük egészen fiatalok, voltak idősebbek, s voltak, akik még ennél is korábban születtek... Aztán mégis rátaláltam arra, aki a legjobban lekötötte a figyelmemet. — Kilenc férfiember van a házamban, és mégis itt vagyok... ! Jaroslava Turéanová, podkonicei szülésznő minden szavában volt egy csipetnyi „fűszer”: egészséges, keresetlen humor. — Már kilenc és fél éve kocsikázom erre-arra. Ez alatt két fiam is megszerezte a jogosítványt, abban a reményben, hogy majd csak elkunyerálják a Skodámat. De én nem hagyom magam: Ha nem kapaszkodtok a főzőkanál után, ne kapaszkodjatok az autó után sem — mondom olyankor nekik. Megkérdeztem, milyen helyezésre számít? — Nekem — válaszolta — minden feladattal meg kell birkóznom, mert szerencsésen célba kell érnem. Ezt az utasítást kaptam otthon a „főnöktől” — tudja, attól, aki otthon maradt házőrzőnek, meg vigyáz a fiúkra és az unokákra. Egyébként nekem is két díjra van reményem: a legöregebb leszek és a legutolsó. Közben egyre jöttek a versenyzők.
