Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-12-13 / 49-50. szám

ANÖKA

ESZTFR

VALAMIKÉPP megható arca _ volt. Álla hegyes, arca fölfelé szélesedő, barna szeme aranykeretes pápaszemen át csillogott. Szép szem, nagy, sötét, bizakodó, mint egy tizenkét éves fiúé, és fájdalmas is, akár a halott állatoké, ha Marcsóra nézett, s ő kérdően, értetlenül tekintett vissza rá. Volt az arcában valami a nagyvadak veszélyvárásából. Kis hegyes fülei mintha megmozdulnának a hang felé. És mindezzel ellentétben az arckifejezés, amit akkor viselt, ha elfeledkezett a lányról, közömbös, rideg, úgyhogy Marcsó nyugodtan el tudta képzelni, hogy pofon vág valakit kötelességből, vagy szenvtelenül lő egy gyilkosra, mert ez a kötelessége. Hogyan nyomoz, hogyan faggat egy házmestert, milyen utakon jár agya, mire megfejt egy bűntényt, ezt már nem tudta elképzelni. Ehhez jobban kellett volna ismernie a férfit, de Marcsónak nem támadt kedve hosszú beszélgetésekben bogozni ki ezt a magányos életet. Nem értette, hogyan lehet valaki még negyvennyolc éves korában is egyedül, ha lakása, pénze, munkája van. Fogyatékosságnak tekintette ezt az egyedüllétet, amelyet a férfi épp vele akar megosztani, ki tudja, miért?

Első látásra nem tűnt ellenszenvesnek, inkább szánalom támadt a szívében iránta. A lehetőség, hogy élete végre nyugodtan folyhatna, anyagi gondok nélkül, egy házasság nyújtotta erkölcsi védelemben, hogy letehetné végre a döntések felelősségét, s átadhatná egy neki csak jól kívánó akaratnak, hogy fiának apát, nevet, békés családi életet nyújthatna — megzavarta és csábította. De rögvest elfogta a félsz, hogy mindennek ára van. A férfinak nem volt gyereke. S ez meglátszott rajta. Amikor bensőségesebbé akarta tenni kettősüket, nevetségesen kicsavarta a szavakat, selypített, és szégyenlős mozdulatokat tett, miközben úgy mosolygott, mintha minden szavára Marcsó döntését várná, mintha minden szava igazságtalanul megnövekedett hangsúllyal zuhanna egy mérleg serpenyőjébe.

Ki tudja? Talán a szándék, amelyet a férfi udvariassággal és határozatlansággal fejezett ki, jóra vezethet, meg22

békélésre és nyugalomra. De szavai nem keltettek Marcsóban kívánságot, sem az együttjátszás örömét, még vágyat sem arra, hogy megértesse magát. Ha részvétből néha megpróbálta, a férfi rögtön visszakozott, és védte magát, mintha Marcsó egész múltja egyenes támadás volna ellene, vagy — s ez még kínosabban hatott — azonnal készségesen elmagyarázta e múlt lényegtelen voltát az ő szemében, a kettőjük jövendő hatalmas távlatában. Szeretett volna mindent eltörölni, amire Marcsó emlékezett, Marcsó életét, hogy harmincéves korára kialakult felnőtt, s eszébe sem jutott, hogy az a boldogság, amit kettőjüknek elképzel, egyenlő lenne a lány halálával. De hát miféle ember is az, aki úgy merül el egy álomban, mintha a világon mindent megvalósíthatónak tartana?

Forró délutánokon találkoztak. A presszóban már ott ült a férfi, szőrös

mellén kigombolt szürke ingben, pocakja redőt vetett, ahogy ültében előregörnyedt, mellén a szőr már szürkült, rövid karja nőiesen domborodott, ahogy kezét összekulcsolva az asztalon nyugtatta. Marcsó fáradt volt, s fáradt volt a férfi is, arca szürke és megnyúlt, szeme szomorú, álla borostái is őszültek. Várta, hogy a lány elnézést kér, mert késett, de mivel Marcsó nem tette, a pincért hívta, és megkérdezte, mit kér Marcsó, megrendelte, aztán várakozóan, hosszan nézte, de Marcsó nem szólalt meg. Körülnézett a teremben, megállapodott a szomszéd asztalnál ülő párnál, akik feltehetően házasok, és egymás mellett ültek unatkozva, jóllakottan, naptól piros bőrük csillogott, és halkan, szaggatottan beszélgettek, talán az árakról, talán gyerekekről. Szemmel láthatóan külföldiek, nyaralnak ebben a városban, ezért az egész környezet csupán felületesen érdekli őket, örülnek az alacsony áraknak, és csodálkoznak a sok fáradt, izzadó emberen, hiszen ők nem fáradtak. Az idegeneknek minden kuriózum, még Marcsó s a férfi is, és lehet, hogy otthon elmesélik majd őket, ahogy némán ültek egymás mellett.

A korosodó férfi félve-remélve leste a gyerekesen konok arcot, egy nő arcát, aki nem tudott megbarátkozni a helyzettel, a cigaretta és a pohár remegett a kezében, és ideges akaratossággal igyekezett leküzdeni ezt a remegést, amely nem a helyzetnek, nem a férfinál szólt, csupán általános ideggyengesé fáradtság okozta, s talán kevés várak zás is, hogy hirtelen mást lát maga mt lett, ha odafordul, s az igyekezet, ho semmit ne mondjon vagy tegyen, a..,i visszavonhatatlan lenne kettőjük kapcsolatában, ne hagyjon szép emléket, ha ezt a helyzetet felborítja, kiforgatja. Hiszen erre előbb-utóbb sor kerül, és akkor a férfi ne szenvedjen egy ideges nő oktalanságától, ne emlékezzék egyetértésekre, amelyek birtokában még bántóbb, érthetetlenebb lesz a szakítás, amely mindig készületlenül találja, mert azonnal kész az álom agyában, ahogy egy nőt megismer. S ez a legrettenetesebb Marcsó számára, ez a kései, oktalan álmodozás, ez az arctalan, alaktalan süketnéma feleség, az elcsépelt álmok. Legszívesebben felugrott volna, s el, el, rohanás hazáig, be az ágyba egyedül. De nem szerette a feltűnést, s a férfi bizonyára utánarohanna, magyarázatot kérne, és órákig kellene a szavakat keresgélnie, hogy meg ne bántsa. Hiszen a férfi nem tehet róla, hogy olyan, amilyen, és ez, épp ez nem kell Marcsónak, a kincstári optimizmus, a szerelem-elsólátásra-holtodiglan-holtomíglan, a csönd, amely megülné szobájukat, mert különbözően értékelik a dolgokat, a heves, kicsinyes viták, amelyekben levezetnék sértődöttségüket, s mindezen túl Marcsó még attól is félt, hogy a férfi nem férfi, ami aztán végképp elviselhetetlenné tenné életüket.

Vacsorázni mentek, gyalog, mert Marcsó szeretett sétálni, különösen ilyen nyári alkonyon, amikor a lenyugvó nap sugarai felfokozták a színeket. Az úttest csillogott, mintha felviaszolták volna, s az elsuhanó autók piros farfényeit halványan tükrözte vissza.

Elhaladtak anyja háza előtt. A negyedik emeleti muskátlis ablakból sárga fény sugárzott. Marcsó maga előtt látta anyja barázdás, betegségektől, fájdalmaktól gyötört arcát kócosán felkontyolt őszülő hajának keretében, okos, bátor szemét, amint férje kedvét fürkészi magáról megfeledkezve a szeretetben, ölében nyugtatott madárkáit: két kezét, melyek készek felröppenni, ha kell, gyorsak, szelídek, s végükön a tepsikörmöcskéket, anyja életének kis bánatait, hogy nem hold alakúak, hanem* szögletesek. És látta anyja férjét is, nyugodt kék szemét, amely nem mosolyog együtt az arcával, a hol fájdalmas, hol boldog két redőt a szája mellett, a homlokán sugárzó örömet, hogy élete párjával élhet fiatalsága elosztogatott, megfáradt évei után. Marcsó lelkifurdalást érzett, hiszen anyja évek óta várja, hogy lehiggadjon, révbe érjen, állandóságot teremtsen maga körül, de ő képtelen rá, nem találja nyugalmát sohasem. Ami állandó benne: megriadás a hazugságtól, az önkínzó etika, a szép és a jó szeretete, nos, ez kevés anyjának ahhoz, hogy így, egymagában is állandónak tekintse, hiszen éppen ez az etika kergeti Marcsót embertől emberig, és éppen a szépség és jóság keresésében fecsérli el idejét, erejét, hogy gazdagodjon, s ezért van oly kevés érzéke az anyagi javakhoz, a gyarapodáshoz.

A férfi némán ment Marcsó mellett s a lányt ez is bántotta: szórakoztatná legalább, próbálná megszerettetni magát, de a férfi nem merte megkísérelni, félt az ellentmondástól, amellyel Marcsó válaszolt, mihelyt 6 elmesélt valamit. Mégis ragaszkodott a lányhoz, mert azt hitte, sportból mond ellent, magafitogtatásból, és észre se vette a másik konok szándékát a maga megismertetésére.

A vacsora jó volt, a mozi meleg, az út a villamoson hosszú, szellős. A lakás a házmesteré mellett, egy élet hordaléka. Az ajtókon barnás lepedék a festék, az előszoba üres, senkit se vár, a konyhában divatjamúlt, öreg szobabútorok a vastag por alatt, s egy rozsdásodó öntöttvas csap, amely felbúg, ha kinyitják. A szobában rend, minden sötétbarna, sehol semmi, ami Marcsónak tetszene, és most csak kesereg, miféle rókagondok kergették be ide, s mit kéne tennie? Közben a férfi kiment szódáért. Szomorúszag van, porszag és kellemes hűvös. Marcsó megint az ágyára vágyik, s egy lavór állott vízre. Nincs kedve inni. Mit tegyen? A férfi kitöltötte az italt, felhajtotta, most tegeződnek, hát, szervusz, szervusz, miért magázol? Még egyet tölt, de Marcsó még nem itta ki első adagját. A férfi megágyaz. Csak egy heverő van, s az ágynemű nem friss. A férfi mozdulatai pontosak, Marcsó ül a kényelmetlen széken, és olyan figyelmesen nézi, mint mikroszkóp alatt hajdan a papucsállatkát.

Menj fürödni — mondja a férfi.

— Igen — feleli Marcsó, s nem mozdul. Torka elszorul, de elhatározza, hogy csak azért sem fog sírni. Mert egész este szorongatta már ez a sírás, ez a kiszolgáltatottság, hogy az ő udvarias visszautasító mondatai, mint a kutyáról a víz, peregtek le a férfi elszántságáról, s most itt van, s ha itt van, végig kell játszania a papást-mamást.

— Menjek én előbb? — kérdezte a férfi, s Marcsó csak bólintott: menj, legalább egyedül leszek néhány percig. Magába roskadt, nem gondolkozott. Remélte, hogy a férfi sose jön ki a fürdőszobából. De hamarost elhalt a sustorgó víz zaja, valaki a testét dörgölte, a szőrös mellét, valaki alig várta, hogy viszszatérjen, valaki sietett vissza hozzá.

— Menj — mondta, de Marcső" nem mozdult. Ügy érezte, összenőtt a szék-