Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-12-13 / 49-50. szám
kel, s nem mert felnézni, mert a férfi meztelen volt, s így pocakja meg a telt csípője még visszataszítóbb. Mit akar ezzel a meztelenséggel? — gondolta Marcsó. Ha már meg kell lennie, lenne szerény! — Adjak egy pizsamát? — kérdezte a férfi, s megfogta Marcsó tarkóját. Amikor az bólintott, elnevette magát: — No látod, te buta!... — Marcsó felindultan szaladt ki, a bizalmaskodás sértette. Mióta tegezi őt magában ez a férfi? Hányszor képzelte el ennek az estének a menetrendjét? Hosszan mosdott, bőven eresztette arcára, mellére a vizet, de közben félt, hogy a férfi beront, vagy meglesi a nyitott ajtón, ezért el-elfedte magát a kezével, amely már egyáltalán nem remegett. A pizsama bő volt, tisztítószagú, legalább eltakarja, legalább 6 nem lesz szemérmetlen ebben a szemérem nélküli ölelkezésben. A férfi ott hevert a heverón, kiterítve, mint a leölt állatok, könyörgő, fájdalmas tekintettel követte Marcsót a szobában, míg az fésülködött, majd ruháit az egyik székre tette. Marcsó úgy ült mellé, hogy ne érjen hozzá, s ne lássa. Elszívott még egy cigarettát, s hagyta, hogy a férfi maga mellé húzza, de ezentúl nem segített neki, elernyedt, testét megmozdítani se tudta. — Bevetted az altatód? — kérdezte Marcsó kedvesen. — Még nem — felelte a férfi, dühösen fújtatott, hirtelen megragadta Marcsót, de a lány rettenetesen nevetve ellenállt, ficánkolt, rúgkapált, fejét előre-hátra vetette, s míg a férfi arra kérte, ne nevessen, mert vékonyak a falak, Marcsó még hangosabban nevetett. Közben rájött, hogy erősebb a férfinál, nincs kiszolgáltatva neki, s áldotta fáradságos életének erejét. — Ez kellett? Eredj mosakodni Marcsó vidáman mosakodott. Hideg vízzel hűtötte magát, s még akkor is nevetett, amikor visszament. Bevett fél tablettát a férfi altatójából, békésen elhelyezkedett mellette. Jó, hogy nem vagyok egyedül — motyogta félálomban, s érezte, a férfi elfordul, hogy ne érjen hozzá. Éjjel egyszer felébredt, a férfi merev, izzó tekintettel ébren nézte, Marcsó elmosolyodott, hozzásimult és tovább aludt. Reggel is arra ébredt, hogy a férfi nézi. Rámosolygott, és azt mondta: Milyen kedves Akkor győzött felette a férfi. De Marcsó semmit sem érzett, még a legfontosabb pillanatra se ébredt fel egészen, csak mosolygott, mint egy hülye, és a mennyezetet nézte, az újságokkal megrakott kisasztalt, a komor vitrin szőrmék kiskutyáit és a porcelán balerináit, a kormos, ezüstmintás falat. — Kávét kérsz? — kérdezte a férfi, amikor bejött utána a fürdőszobába. — Menj ki, kérlek — mondta a lány, és maga elé rántotta a törülközőt De miért szégyelled magad! Marcsó reménykedve, gyorsan végignézett rajta, de ugyanazt a kövérkés embert látta, aki egyáltalán nem hatott érzékeire. A reggelinél Marcsó pizsamában ült az asztalnál, elmerülten majszolta a vajas kenyeret, és hatalmas, sótlan paradicsomgerezdeket evett hozzá. Vegyél téliszalámit Marcsó intett, hogy nem. — De miért? Csak vegyél! — mondta a férfi, és a kezére tette a kezét. Marcsó megborzongott. — De ha nem szeretem — mondta, szeme megtelt könnyel, s kezét kihúzta a másik keze alól. — Te vagy az első, aki nem szereti — felelte a férfi. Nagy közönnyel vett a tányérról néhány szeletet, és megfontoltan rágta. Marcsó erőt vett magán, és nem pattant fel, könnyei csendesen csorogtak le kétoldalt az orra mellett. De a férfi észre se vette, hogy sír. Ez a rettenetes durvaság mellbe taszította, alig kapott levegőt, és semmi nem jutott eszébe, amivel visszavághatna. Végig kell játszania, erre gondolt, ha már idejében nem lépett meg. A férfi finom kávét főzött, felhajtotta. Marcsó csak kortyolta a kávét, nézte a szobát, a vitrint, nézte az utcát, a strandra siető vasárnapi embereket, egy kisfiút úszókacsával a nyakában, és a fiára gondolt, fia göndör hajára, hosszú pilláira, sötét, értelmes tekintetű szemére, erőszakos sírására s a nevetésre, amit mókával, játékkal csalt ki belőle. Hányra mégy? — Azt hiszem, tízre — felelte. — Készülnöm kell. A férfi leszedte az asztalt. Aztán meztelenül hevert a heverőn, újsággal a kezében, s nézte a felöltözött, szigorú Marcsót. Mit nézel? — kérdezte. Gyere — mondta a férfi. — Te megőrültél! — felelte Marcsó. Nekiállt fésülködni, hajkefe nélkül nehezen ment, elszokott tőle, hogy fésűvel bontsa ki a haját. A férfi örömmel nézte ezt a szép hajat Üdvözlöm a fiad. Hogy hívják?- Gábor. Az én nevemen van. Azt mondtad, férjnél voltál pattant föl a férfi. — Igen, férjnél voltam, de már sok éve elváltam. A fiam nem a férjemtől van — felelte Marcsó keményen. — És ha azt hiszed, hazugságon érhetsz, nagyon tévedsz. Nincs mit letagadnom. Amit átéltem, az enyém. De a gyerek — A gyerek az én nevemen van, és ha el akarsz venni, nevedre kell íratnod.- Tartásdíjat se kapsz? — Nem kértem. Marcsó befejezte a fésülködést, kezébe vette táskáját, s a férfit nézte. Olyan szánalmas volt csupaszon az ágyon, mint az a félkaréjba görnyedt asszony, aki a szemétben szokott turkálni a házak előtt. Ment volna, de a férfi találkozni akart vele. Megbeszélték a helyet, időt, Marcsó ráhagyta, pedig tudta, hogy úgyse megy el. A villamoson alig voltak. Marcsó megkönnyebbülten állt a huzatban, nézte a megállókat, az embereket, a tiszta, üres, meleg utcákat, a vezetőnőt, aki mellett egy overallos utas állt. Elmélyülten beszélgettek. Felszállt két gyerek, egy hatéves forma, szeplős kisfiú és egy négy év körüli szőke kislány, megpuszilták a férfit, beálltak anyjuk mellé a vezetőtérbe. Az állatkerti úton leszálltak a férfival, és a vezetőnő azt mondta: Vigyázzatok magatokra! KULTURÁLIS ÉVFORDULOK 110 éve, 1866. december 22-én született Tömörkény István író és etnográfus. Szépírói tevékenységét a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló munkatársaként kezdte el. A gyógyszerész-diplomát szerzett fiatalember sokoldalúságát és tehetségét bizonyította az a tény is, hogy később a Mikszáth szerkesztette Országos Hírlap külső munkatársává szerződtették. Kisepikái alkotásaiban a Szegedvidéki szegénység sanyarúsággal teli életét ábrázolta. Ennek ellenére sohasem jut el az alföldi ember életének eszményítéséhez. Parasztok, vándorló summások, kubikosok, tiszai halászok és becsületes munkások életét rajzolta meg. értő kézzel, pontos megfigyelés alapján. Szociális látásmódja, mély együttérzése eredményeként születtek meg ezek a vonzó alakok. Novelláiban mindig a kisemberekkel azonosítja magát. A monarchia hivatalnokait, urait az ő szemükkel nézte. Egy-egy novellájában már megjelent a kor magyar munkássága is. Tömörkényt az irodalomtörténet a realista alkotók közé sorolta. 75 éve, 1901. december 24-én született Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev, szovjet-orosz író és irodalompolitikus. Élete és írói munkássága a kommunista párt szolgálatában teljesedett ki. A világirodalmi lexikon írja róla: — A „szigorú idők" — ahogy Fagyejev nevezte ezeket az éveket — alighanem sokszor állították nehéz választások elé. — Odaadóan és megszállottan hitt a párt forradalmiságában, tévedhetetlenségében. Fagyejev egyike azoknak, akik a szocialista realizmus elfogadtatásáért legtöbbet tettek. A „Tizenkilencen" tiszta és merész realizmusa világszerte megnyerte az olvasók és a szakemberek tetszését. Nem mondható el ez egyértelműen másik regényéről, az Ifjú gárdáról. Ez a regény már a sematizmus jegyeit hordozta. Ennek ellenére vitathatatlan a Fagyejev által itt létrehozott líraiság és mély jellemábrázolás. Regényeiből több filmváltozat is készült. MŰVEK, ALKOTÓK Az ismert angol detektívregény-szerző, Agatha Christie két posztumusz regényének egyike a közelmúltban jelent meg és nem kis meglepetést okozott az olvasóknak. A függöny című regényben az előző műveiben már megismert detektív, Hercule Poirot meghal ... A gazdag fantáziájú írónő nemcsak mesterdetektívek alakjait formálta meg a regények lapjain. Mrs. Marple az idős hölgy legalább olyan nyomozói adottságokkal rendelkezett mint hivatásos „kollégája". A másik posztumusz regénynek a főhőse ez a bizonyos Mrs. Marple. Az olvasók azt várták, hogy nevesebb elődjéhez hasonlóan ő is meghal az írónő utolsó művében. A regény címe Gyilkosság álomban, de az amatőr detektívként megalkotott hősnő nem hal meg. Hála a szerzőnek Mrs. Marple túlélte népszerű és ismertebb kollégáját is. OLVASÓNAPLÓKazinczy Ferenc: Fogságom naplója Iskoláskori emlékek nyomán járva, került újra kezembe a magyar memoár irodalom talán legtisztább, legpuritánabb darabja. Tizenkét év telt el azóta, hogy a borítólapján tintába mártott lúdtollat ábrázoló, barna fedelű könyvvel először találkoztam. Kölcsönkért könyv volt. Azóta is kerestem könyvesboltokban, antikváriumokban. Most a vadonatúj, a Madách könyvkiadónál megjelent kötetet láttam viszont. „A testi-lelki szenvedések, az elzárt levegő beteggé tevének" — írja Kazinczy, pedig akkor még „csak" a budai börtön falai között tartották fogva. Később megjárja a brünni Spilberk, Kufstein és Munkács hírhedt várbörtöneit. A jakobinus eszmék terjesztésével megvádolt (lemásolta a Martinovics-féle kátét) irodalmár ennek ellenére nem szűnt meg hazáját szeretni, és gondolatait tovább fejleszteni. «... Szabadult rab nem kertbe kívánkozik, hanem ki a rétre, a mezőre. Maga kíván lenni és nem társaságban" — feleli a munkácsi várbörtön parancsnokának, amikor az mint szabad embert kertjébe invitálja. Ebben a mondatban rejtőzik a Fogságom naplójának sűrített szépsége. Dusia István 23
