Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-12-13 / 49-50. szám

A BARÁTSÁG-VONAT

Több mint ötezer kilométert tett meg a Barátság Vonat

Jk utazás fáradságát már régen kipihentük, az apró kényelmetlenségeket elfelejtettük — leszűrődtek az élmények, csak az igazi, szép, tartós emlékek maradtak meg bennünk. Olyanok, amelyekre nemcsak két hónap távlatából, de egy életen keresztül emlékezni fogunk.

Hóromszózhuszonkilencen — pedagógusok, hivatalnokok, üzemi és mezőgazdasági dolgozók, háztartásbeliek, mind-mind a Csehszlovák-Szovjet Barátsági Szövetség tagjai, — indultunk útnak a Barátság Vonattal, hogy megismerkedjünk a Szovjetunió három nagy városával.

A vonat utasai jó munkájukért, vagy különféle versenyekben elért eredményeikért kapták azt a kitüntetést, hogy a Barátság Vonattal ellátogathattak a Szovjetunióba.

Az utasok között találkoztam a Trhové Myto-i (vásárúti) Házi és Orbán házaspárral. Szövetkezetük 1973-tól viseli a Csehszlovák—Szovjet Barátság nevet, s azóta versenyben állnak Szlovákia hasonló nevű szövetkezeteivel. Tavaly termelési eredményükkel második helyezést értek el, s ezért négy jutalomhelyet kaptak a Barátság Vonaton. Együtt éltük át a két hét örömeit, s most újból itt vagyok közöttük, hogy visszaemlékezzünk a Szovjetunióban töltött napokra. Omaszta Erzsébet, a Samoríni (somorjai) Mezőgozdasági Szaktanintézet konyhavezetője is itt van, aki szintén útitársunk volt.

ülünk a meleg szobában, lelki szemünk előtt elsuhan az akkor látott táj: a hegyeket, dombokat felváltják a búza-Háziék a fényképekről idézik fel a felejthetetlen élményeket

—

£

Г4

■a

—Я

>.

Cl

о

Z

táblák, a rétek, a végtelen répaföldek, nyírfások.

— Egész idő alatt az ablaknál ültem. Eleinte szokatlan volt azokat a nagy táblákat látni. Egyszer például megfigyeltem, hogy pontosan két és fél óra hosszat haladt a vonatunk egy kukoricatábla mellett — emlékezik vissza Orbán István.

— Egy búzatáblán meg negyvenöt kombájnt számláltam meg. Mintha egy úton haladtak volna, úgy mentek egymás után sorban — fűzi hozzá a felesége.

Azt már a vonatban is észrevettem, hogy mindenki a saját szakmája szerint figyelt fel a látnivalókra.

KIJEV

Sokáig tartott, amíg ideértünk. Vasárnap reggel volt és esett az eső.

— Az a sok zöldövezet, a gyönyörű parkok, gesztenyefákkal övezett utcák, a rengeteg rózsa, a Szófia-székesegyház arany kupolái, az egyetem vörös téglafalai, a népstadion hosszú padsorai, a Dnyeper hullámai és annak a kislány-Omaszta Erzsébet is szívesen beszél a látottakról

nak az arca, aki díszőrséget állt az ismeretlen katona sírjánál. Ezt látom magam előtt, ha Kijevre gondolok — idézi fel emlékeit Háziné.

— Én néhány órán át töprengtem azon, miért van itt olyan sok ember kezében „kalapdoboz" és virág. Végül is bementünk egy üzletbe, ahonnan mindenki ilyen dobozzal jött ki. S itt megtudtuk, hogy torta volt a dobozban, nem kalap. Mi is vettünk egyet — mosolyog Omasztáné.

Kijevi szokások szerint a vasárnapi asztalról nem hiányozhat a virág és a torta. De nemcsak szeretik, sütni is tudják a sokféle édességet. így vannak a virággal is. Nemcsak az asztalon látják szívesen, de nagy körültekintéssel ápolják,

gondozzák mindenütt a parkokat, virágoskerteket. Kijev utcáin több mint háromszázezer rózsabokor virágzik. A kétmillió lakos közül minden egyes emberre húsz négyzetméter zöldterület jut a város belsejében. Nincs egy utcája sem, melyet kétoldalról ne övezne gesztenyefasor. És ez a zöldövezet napról napra szélesedik. Az ötéves tervidőszakban 15 millió rubelt fordítanak a parkok létesítésére.

— Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha otthon Vásárúton is úgy szeretnék a virágokat, mint itt. Igaz, az utóbbi időben már nálunk is nagyobb gondot fordítanak erre, de még nagyon sokat tanulhatnánk a kijeviektől! — fejti ki véleményét Házi Vince.

Nagyon sokáig lehetne beszélni az itt töltött tizenhat óráról. Ám az idő közben gyorsan halad, s a beszéd fonalát is tovább kell vinnünk egy várossal.

LENINGRAD

Csodálatosan szép város. A negyvenkét szigetet, melyet hatvankét kanális övez, háromszázhatvanhat híd köti össze. Ezért is hívják Észak Velencéjének. Jártam már az olasz Velencében is, de most, hogy összehasonlíthatom Leningráddal, ez sokkal szebbnek, gazdagabbnak tűnik. Itt a város szélén gomba módra nőnek az új toronyházak. Turistavezetőnk szerint naponta 170 új lakásba költöznek be a lakók. Az olasz Velence peremén roskadozó házakat, elhanyagolt utcákat, piszkot, és szemetet láttam. Leningrádban tiszták az utcák, nem látni egy eldobott cigarettacsikket sem. Aki itt él, az a várost a magáénak tekinti, őrzi, félti, vigyáz rá, mint a sajátjára.

— Egy villamosmegállónál várás közben a kolléganőm egy szem cukorkáról leejtette a papírt. Nem nyúlt utána. Egy idősebb néni abban a pillanatban megérintette a vállát és a földre mutatott. Ezentúl vigyáztunk rá, hogy hasonló eset még véletlenül se fordulhasson elő — mondja még mindig belepirulva Omasztáné.

Az Orbán házaspár örömmel emlékszik vissza a Szovjetunióban eltöltött szép napokra

Leningrádnak a második világháború előtt hárommillió lakosa volt. A háború után hatszázezer maradt meg belőle. Egymilliót kitelepítettek, a többi a háború áldozata lett. A Piszkanjeví temető, ahová a háború áldozatait temették, nem enged felejteni...

— Még nem volt megrázóbb élményem, mint ott a temetőben. Az a koszorú, amelyet a Barátság Vonat utasai helyeztek az emlékmű elé, egy láncszemmel még erősebbre fogta a két nép közötti barátságot — mondja Orbánné.

Ha a látottakat sorrendbe kellene állítanom, nem tudom, mit tennék az első helyre. A Petropavlovi erődítményt, vagy a katedrális gótikus tornyát, mely még nemrégen is a Szovjetunió legmagasabb építménye volt? A Téli Palotát a világhírű képtárával? A Petrodvorecet (Péter cár nyári lakhelyét) és az ezt körülvevő parkot, melyben száznégy szökőkút ontja a vizet?

— Azt sem lehet elfelejteni, amikor éjjel két órakor a Néva folyó 21 hídja kinyílik és a tenger felől méltóságos nyugalommal végigvonulnak a hajók — teszi hozzá Omasztáné.

Az ember sajnálta az alvásra az időt. Hiszen annyi látnivaló van itt, hogy négy hét is kevés lenne ró, nem négy nap. S ez a négy nap nagyon hamar elröpült. Hiába nyújtottuk a napot az éjszakával, csakhamar eljött az indulás ideje. S az erőre még szükségünk volt, mert előttünk állt a Szovjetunió fővárosa:

MOSZKVA

A pályaudvaron fúvószenekar köszöntött. A Gagarin nevét viselő kerület politikai és gazdasági képviselői fogadták a Barátság Vonat utasait. Köztük volt a Szlovák Nemzeti Felkelésben részt vevő A. N. Aszmolov generális, valamint a Bratislava felszabadításáért harcoló J. M. Holosztyjakov viceadmirális is. Meleg kézfogás, egy szál szegfű és apró jelvények. A barátság jelképei. Délután találkozás a Gagarin kerület dolgozóival.

— Meglepődtem, de meg is hatódtam, amikor a Mauzóleum előtt megpillantottam a néhány kilométeres sort. Ennyi ember jött tiszteletét adni Lenin emlékének ... És boldog voltam, hogy én is közöttük lehetek — mondja Háziné. majd a férje veszi át a szót.

— Én a Szovjetunió Népgazdasági Eredményeinek Kiállítására emlékszem szívesen vissza. Sajnos az egészet néhány óra alatt nem lehetett megismerni, meg bejárni sem, hiszen az utak hossza nem kevesebb mint 65 kilométer. De legalább részben áttekintést kaptunk azokról az óriási gazdasági eredményekről, amelyeket a szovjet nép elért.

— Apró moszkvai megfigyeléseim közül csak kettőt említek: azt, hogy reggel, amikor kinyitnak az üzletek, mindenütt friss áru van. Éjjel hordják szét az árut, nem nappal, mint nálunk. És az utcákat is éjjel öntözik. Jó lenne tanulni tőlük szögezi le Omasztáné.

Jó lenne. Talán ezzel lehetne a legrövidebben összefoglalni a Barátság Vonat utasainak véleményét. Mert nemcsak ez az öt csallóközi ember, de a többi résztvevő is ezt vallotta: hasznos volt ez az utazás. Megerősítette a két nép közötti barátságot és gazdag tapasztalatokat nyújtott.

H. ZSEBIK SAROLTA

15