Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
Jólöltözött, szökés hajú, hatodikos osztályú fiú áll fel a podban. Tisztelettudóan néz ránk. — Nos Jancsi, mondd meg, hogyan tanulsz — kérdezi a tanitója. — Tavaly is kitüntetett voltam Jancsiról sok jót hallottam az iskolában. Igyekvő gyerek, rendszeresen felkészül az órákra, nem mulaszt, becsületes és mindig tisztán jár iskolába. Azt is megtudom, hogy most a félévben is kitüntetett lesz. A tanuláson kívül részt vesz az iskolai rendezvényeken. Amint a dicsérő szavakat hallgatom, az jutott az eszembe, hogy tizenhárom évvel ezelőtt így vélekedtek a bátyjáról, Tamásról is ELINDULUNK hogy megkeressük Tamást. — Nehezen találjuk meg, sofőr, állandóan úton van. Talán a nemzeti bizottságon megtudjuk — kalauzol Jani. Rudolf Ponist elvtárs, a városi nemzeti bizottság titkára így nyilatkozik: Sok Lakatos család él fogad és máris mentegetőzni kezd: Akárhogy is vigyázunk, a gyerekek behozzák a sarat. Hiába, húsz ember sok egy lakásban. így beszélgetünk, amikor váratlanul betoppan Tamás. — Hallottam, hogy kerestek — szól barátságosan. — Huszonhárom éves. Szépen, tömören beszél, olvasott ember. Azelőtt a Nővé Zámky-i (érsekújvári) Elektrosvitben dolgozott. Két esztendővel ezelőtt helyben vállalt munkát. A felesége unszolására tette, mert így több időt tölthet a családjával. Két gyerekünk van, azt szeretném, ha olyan körülmények között nőnének fel, mint a többi gyerek. Mert ha nagynak tűnik is ez a ház, szűkén vagyunk benne. Azelőtt a feleségem is dolgozott. Most is szívesen menne mór, de még aprók a gyerekek. Pedig ha ketten kereshetnénk, többet félre tehetnénk. Reméljük, ez is bekövetkezik majd és akkor házhelyet kérünk. Nagy a család, segítenek az építkezésben — mondjo. Elégedett ember vagyok. Szép kis csalódom, jó feleségem van. A nálunk. Bár mindegyik ilyen lenne, mint ezek a Lakatosék. Dolgos emberek. A szülők tíz gyereket neveltek fel, s még családi házra is jutott a pénzből. A fiatalokkal is megvagyok elégedve. Tamás öcscsének a fényképe jelenleg a város legjobb dolgozói között található az érdemtóblán. Lakatosék nagy. új családi házban laknak. Amikor beléptünk egy tíz év körüli kislány éppen a konyhakövet mosta. Szép fiatalasszony jön felénk. Tamás húga. Nyájasan munkámmal is meg vagyok elégedve, a munkaadóm meg énvelem. Mi kell még más? Tízéves korában azt írtam róla: Lakatos Tamás, magabiztosan olvas. A tanító néni gyakran megdicséri szorgalmáért, jó magaviseletéért. Szereti az iskolát, egyetlen napot nem mulaszt...“ S most, jó érzéssel írom le, hogy Lakatos Tamás megtalálta a helyét az életben. GÁL ETA 90' t-Bogár Róza nénivel összeesküvők lettünk. A minap kezdődött. Alighogy magam elé készítettem a vacsora után dukáló feketét, halk kopogtatás hangzott. Ajtót nyitottam s nem kis meglepetéssel láttam, hogy a téli alkonnyal a háta mögött Bogár Róza néni áll a küszöbön. A falu túlsó szélén lakott, így nem volt gyakori vendég nálunk. Tanácstalanul topogott a nyitott ajtó négyszögéből rázúduló sárga fényözönben. Keskeny arca fehér virágként hatott a fekete fejkendő keretében, mélyen ülő szemében mintha picinyke tanácstalanságot láttam volna. Fekete szatyrot szorított magához, apró fejét kissé íélrebillentette, s bekukucskálva az előszobába, mintegy terepszemlét tartott, hogy a bent tapasztaltakhoz szabhassa a további teendőket. Úgy látszott, nem tapasztalt semmi zavaró jelenséget, mert megnyugodva köszönt, majd sietve folytatta. — Nem akarok én zavarkodni... a világért sem Dehogy zavar, Róza néni, már hogy is zavarna — siettem eloszlatni az aggodalmait. — De talán beljebb is kerülhetne, ne álljunk itt az ajtó előtt. Róza néni szinte felháborodva szabadkozott, még az egyik kezét védekezőén maga elé is tartotta. — Már hogy mennék fiam, hogy zavarkodnék ilyen időben, biztosan vacsoráztatok, éppen a legrosszabbkor tudok jönni én is — rótta önmagát őszinte rosszallással. — Azt a pár szót itt kint is el tudom mondani. Ekkor már a feleségem is bekapcsolódott az igatációs munkába. Biztosította Róza nénit, hogy nem zavar, hogy már vacsora után vagyunk, hogy az égvilágon semmiféle teendőnk nincs. így aztán megnyugodva beóvatoskodott, helyet foglalt az egyik karosszékben, ölében gondosan elhelyezve a fekete szatyrot, s elégedetten nézett körül. Tudtuk, hogy látogatásának célja van, csak nem tudja honnan kezdje. A dolgot azonban nem lehet sürgetni, azt úgy venné, hogy minél hamarább túl akarunk lenni a látogatásán ... A segítségnyújtást más oldalról kell kezdeni. Elkaptam feleségem pillantását s ráhunyorogtam: Igen, meg kell valamivel kínálni. Feketével nem, azt nem issza. Talán valamilyen üdítő itallal. — Dehogy fáradtok miattam — tiltakozott, amikor a feleségem eléje tette a kólás üveget — aztán én nem is szeretem ezeket a mindenféle pancsolt dolgokat... Az csak a fiataloknak jó... — Talán egy pohárka jó bort — tanácsoltam hirtelen jött ötlettel, de már meg is bántam, mert Róza néni szinte megemelkedett székéből a méltatlankodástól a javaslat hallatán. — Dehogy kell nekem bor — rémüldözött, majd feleségemre pillantva, csendesen hozzátette: — De ha már annyira kínáltok, talán egy kortyocskát elfogadok ... Miután a diplomáciai előcsatározások ilyen szerencsésen végződtek, Róza néni fészkelődni kezdett. Könnyű volt kitalálni, hogy a lényegre akar térni, a dolgoknak azonban megvan a természetes sorrendjük, amit nem tanácsos megzavarni. Ez abból áll, hogy Róza néni már jó előre felépítette mondanivalóját, mindent pontosan a helyére rakott.
