Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
Először is az egészséggel kezdte. A sajátjával, a miénkkel, csak úgy általánosságban. Mert ha az nincs, lehet az embernek akármennyi vagyona, nem ér az bizony egy fabatkát sem. Biztosítottuk Róza nénit, hogy kitűnő színben van, senki sem mondaná róla, hogy már annyi éves. (Fogalmam sem volt, hogy hány éves is tulajdonképpen ...) S hogy mindig milyen friss, fürge, még a szövetkezetbe is eljárogat. — A, csak néha — szabadkozott. — Meg nem is azért... Van nekem szép nyugdijam, nekem az elég, ilyen öreg asszonynak nem sok kell... Egy kis ruha, cukor, ez, az ... Meg aztán megszoktam én a munkát egész életemben, azon a kis földön, ami volt, meg a családdal bizony nagyon sok tennivaló volt mindig. A szövetkezetben meg olyan jól eltelik az idő, meg hoz is valamit a nyugdíj mellé... Megértőén bólogattunk, bizony, valamikor nem volt könnyű a sorsa, a sok munka, meg a gyerekek, az ura is elég korán meghalt, egyedül hagyta a gondokkal. Mondogatták is a faluban, hogy ez a Rozi néni olyan szemrevaló, hogy embert is könnyen kaphatna, ha úgy akarná... Róza néni megzavarodottan nézett ránk. — Jaj, miket nem mondtok — feszengett a székében — még hogy férjhez menni. Kell is az ember az ilyen vénasszonynak, mint én vagyok... Majd kis hallgatás után folytatta, ruhája redőit igazgatva : — Nem mondom, hogy nem akadt volna, kommendáltak is nekem jóravaló, derék embert másunnan is, dehát a gyerekek miatt nem akartam. Jobb volt ez így — tette még hozzá bizonytalanul. Társalgásunkba kis szünet állott be. Ezt arra használtuk ki, hogy Róza néni poharát újra töltöttem. Nem akartam zavarni gondolatait, biztosan a gyerekekre, meg az unokákra gondol. Két lánya meg egy fia van. Jó fejű gyerekek voltak, kijárták az iskolát, s aztán hess, ki erre, ki arra, Róza néni egyedül maradt a faluban. Persze, a gyerekek időnként meglátogatták, de azért mégis csak olyan egyedül él, mint az ujjam. — Jó gyerekek azok, amikor tehetik, mindig eljönnek hozzám — szakította meg a csendet Róza néni, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. — Dehát olyan kevés a szabadidő mostanában, meg aztán olyan messze is vannak. Nem jöhetnek gyakran. Meg aztán az pénzbe is kerül. Igaz, van autójuk, dehát az is pénzért jár Megértőén helyeseltünk Róza néninek, bizony, a fővárosból idejönni nem éppen olcsó mulatság, meg a gyerekeknek idejük sincsen sok. Az unokák is ... Ki óvodába, ki iskolába jár, bizony mindenkinek ki van szabva a kötelessége. Róza néni hálásan nézett ránk. — Így van, ahogy mondjátok — helyeselt. — Minden fillérnek megvan a maga helye, ha az ember valamire akarja vinni. Meg aztán hál istennek beteg sem vagyok, megcsinálok én magam körül mindent, amit kell s a gyerekek minek is csinálnának maguknak fölösleges kiadásokat a gyakori utazgatással. Nekem nem kell hozni semmit, mindenem megvan, amire szükségem van ... Elnéztem Róza nénit, ahogy ott kuporgott a széken, lábát maga alá húzva, a fekete szatyrot a világért ki nem engedte a kezéből, s összeráncolt homlokkal a szőnyeg cikornyáit nézte. Tudtam, hogy most indul a döntő rohamra, úgy érezve, hogy mondókájának megfelelő légkört teremtett, sőt már azt is sejtettem, hogy a gyerekekkel kapcsolatban akar valamit. Ismertem mind a három gyerekét, korombeliek. Megpróbáltam felidézni, mikor voltak Róza nénit meglátogatni, de sehogy sem tudtam visszaemlékezni, hogy láttam volna őket a faluban. Tehát nagyon régen nem voltak itthon. Róza néni lassan kicsomagolta a fekete szatyrot és egy üveg bort tett az asztalra. — Ezt neked hoztam, fiam — mondta egyszerűen. — Ugyan Róza néni, hát hová gondol, mivel érdemeltem ezt a kedves figyelmességet? — tiltakoztam. — Fogyasszátok egészséggel — intett le, majd így folytatta: — Te sokat utazol, ugye? — Háát... a munkám olyan, hogy egyszer itt, máskor ott kell lennem, — válaszoltam bizonytalanul. Róza néni megnyugodva bólintott. — Ez az. Magam is erre gondoltam — mondta, majd még egyszer kinyitotta a fekete szatyrot és két darab ropogós százast, meg egy darab fehér papírlapot tett le elém az asztalra. Tanácstalanul néztünk egymásra a feleségemmel, de Róza néni nem hagyot időt a találgatásokra. — Ezen a papíron van a gyerekek címe. Mind a háromé. Arra szeretnélek megkérni, hogy ezt a pénzt add fel az én címemre abban a városban, ahol a gyerekek élnek. De a feladó hol az egyik, hol a másik gyerek legyen ... S ha ezt megtennéd minden hónapban, amikor ott jársz. Én mindig elhozom a pénzt... Erre nem számítottunk. Hosszú másodpercekig hallgattunk. Kezemben a két darab százas, meg a címekkel a fehér papírlap. Mindent megértettem. Torkomba ugyan gombóc tolakodott, de azért igyekeztem mosolyogva válaszolni Róza néninek. — Értem, Róza néni, nagyon jól értem ... Természetesen nagyon szívesen megteszem. Nyugodtan alhat, megteszem. Róza néni felállott a helyéről. Indulni készült. — Tudtam én, hogy megteszed... Hát akkor jó éjszakát, a jövő hónapban aztán eljönnék, ha nem haragudnátok, megint... A pénzt a fővárosban feladtam. A fia nevében. Pár nap múlva aztán azzal a hírrel jött a felső szomszédunk, hogy lám, a Bogár Róza néni milyen szerencsés, hogy ilyen jó gyerekei vannak, a saját szemével látta, a fővárosban élő fiától pénzt kapott az ünnepekre, bizony sokat ér az, ha az ember ilyen jó gyerekeket nevel fel. Mert akármilyen jól megy is a soruk, öreg édesanyjukról nem feledkeznek meg, nem úgy mint egyesek, hogy ha kihúzták a lábukat a faluból, nem is gondolnak öreg szüleikre. Megértőén helyeseltünk a hírmondónak és közösen megállapítottuk, hogy bizony nagyon derék gyerekeket nevelt fel Róza néni... Agócs Vilmos Ötvennégy évvel ezelőtt irta lózsel Attila ezeket a sorokat. A kenyérnek akkor nagy becsülete volt. Az életet jelentette. Az asztalon levő kenyér biztonságot, elégedettséget lopott a szivekbe. És úgy bántak vele, mint a legnagyobb kinccsel; féltették, takargatták, morzsáit is becsben tartották. A fél évszázad alatt nagyot változott a világ. A kenyér mellé nemcsak uborka jut, de bőven van hozzá hús is. A terített asztalon a főhely már nem a kenyéré; a racionális táplálkozást elősegítő húsé, zöldségé, gyümölcsé. A kenyér ott maradt meghúzódva az asztal sarkán. Szerényen, de nélkülözhetetlenül. Nem telik el egy nap sem, hogy ne nyúlnánk hozzá. Bátran, jó nagy karéjt szelve belőle — nem baj, ha nem is esszük meg az egészet — nem kell vele takarékoskodni, van belőle bőven. Van. És ez így jó. De vajon valóban nem kell-e vele takarékosabban bánni? Van-e annyi, hogy a reggeli után meghagyott fél karéj a szemétkosárba kerüljön? Hogy a tegnapi .szárazot“ ma már gondolkodás nélkül kidobjuk? Ennyi nincs. Falun ma még nagyobb a kenyér becsülete, mint a városban. Ez abból is adódik, hogy a falusi ember — főleg az idősebb nemzedék — még jól emlékszik a kenyérszerzéssel járó verejtékes munkára, a búzaszemek, kalászok becsben tortásóra. A maradék kenyeret sem dobják a szemétbe, a háziállatok sertés, baromfi, vagy ha ezek már nincsenek, akkor a kutya, macska eledeléül szolgál. Egy félreeső, hegyekkel körülzárt háromszóznegyven lelket számláló faluban, Meliatán (Mellétén) próbálom felmérni milyen ma a kenyér becsülete. Egy átlagos családot választok ki. Oravecz Béla feleségével, két kislányával és a nagyszülőkkel él egy háztartásban. Mennyi kenyér fogy el náluk hefente? — Minden második nap veszünk egy kenyeret. Ha puha megesszük, ha szárazabb, marad belőle. Persze, ezt sem dobjuk ki, megy a moslékba. Most, hogy kevesebb szemes takarmányt kaptunk, minden morzsa kell az állatoknak — mondja a fiatalasszony. Oravecz Béla a szövetkezetben dolgozik, idénymunkában a felesége és a szülei is segédkeznek itt. fgy év végén a keresetük szerint összegyűlik néhány mázsa szemes termény, amelyen egy-két sertést, tizenöt-húsz baromfit tarthatnak. Azonban ezt is ki kell pótolni ételmaradékokkal, száraz kenyérrel. — Nálunk egy morzsa sem vész kárba. Halljuk, hogy a városokban tele vannak a szemetes ládák kenyérrel. Bizony, mi azt is összeszednénk, ha közelebb lennének ... — kapcsolódik a beszélgetésbe a nagymama is. Majd kis gondolkodás után még hozzáteszi. — Tudja, azért amikor magunk sütöttünk kenyeret nagyobb volt a becsülete. Nem jutott abból a disznónak egy morzsa sem. Én még- ma is inkább itthon sütném, mintsem minden második nap egy-két órát várakozzak az üzlet előtt. Dehát a régi kemencét tíz évvel ezelőtt lebontottuk, újat meg nem akarnak csinálni a fiatalok. Az otthoni kenyérsütés ma már falun is kiment a divatból. Ki is bajlódna vele, amikor kétnaponként érkezik friss kenyér az üzletbe?!... De azért még Mellétén is maradtak hivei a házi kenyérsütésnek. A 68 éves Oravecz Andrásáé sógornőjével együtt rendszeresen otthon süti a kenyeret. — Tizenhatéves voltam, amikor az első kenyeret sütöttem. Azóta nem hagytam fel vele. Persze, most mór egyedül nem bírnám megdagasztani, de a sógornőmmel együtt kéthetenként megsütjük azt az öt kenyeret — mondja Oravecz néni. — Megéri fáradozni vele? Két hét alatt megszárad, az üzletben pedig frisset lehetne venni ... — Megéri. Ez sokkal ízletesebb, mint az üzleti. A lisztet megvesszük, a fáradságot nem sajnáljuk, az igefitzacskóban pedig sokáig frissen marad. Ha mégis megszárad, akkor pirítást készítünk belőle, vagy a tejeskávéba mártogatjuk. Egy morzsát sem dobunk ki, még az állatoknak sem. — Több helyen hallottam már, hogy fali. ZSEBlK SAROLTA: A KENYÉR Oravecz János hnb titkár: Falunkban sok az Oravecz, nem vagyunk mind rokonok Oravecz nagymama: Amikor magunknak sütöttük a kenyeret, nrgyobb volt a becsülete lun gyakran vásárolnak barna kenyeret a sertések számára ... — Mi kenyér helyett darát veszünk az üzletben. Persze csak akkor, ha van. Mert az is előfordul, hogy nincs. Ilyenkor aztán sokan barna kenyeret vesznek helyette. Mi a múlt évben részesben törtük a kukoricát a szövetkezetben. Csurrantcsöppent ebből is valami, meg aztán mint állatetetőnek nekem a keresetem után is járt néhány mázsa szemes termény. Ebből hizlaljuk a disznót. Ha jól megnézzük, sokba kerül ez így is, de aki kenyérrel pótolja, az még drágábban hizlal. De azért nem mondunk le róla, mert a házi szalonnának és a zsírnak még sincs párja ... — bizonygatja Oravecz Irén. A beszélgetések során felmerült néhány kérdés, amely az élelmiszerüzletet érintette. Felkerestem hát Breznyan Ilona üzletvezetőt is.
