Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
akar. $ hogy a szülők Is megszokták már, hogy nincs kibúvás, a gyerekek helye az iskolában van. Az is jó eredmény, hogy a mulasztás százalékban itt sem magasabb, mint a többi osztályokban. Tíz évvel ezelőtt kerültem ide — emlékezik vissza Tóth János tanító. A mi munkánk sokkal fárasztóbb, mint más pedagógusé. A cigány gyerekek érzékenyek, zárkózottak és sokkal nehezebb a bizalmukba férkőzni. A tanulásban pedig lassabban jutnak előre, pedig a követelmények minden iskolában egyformák. Munkánk nemcsak alapos szakmai felkészültséget igényel, hanem sok kitartást és türelmet. — Engem egy évre helyeztek ide — veszi át a szót Kecskés Mária tanítónő — és mór hat esztendeje, hogy itt vagyok. Hogy miért? Erre magom sem tudnék pontos választ adni. Talán, mert itt sokkal többet kell adni önmagából a tanítónak, ha eredményt akar elérni. A negatív jelenségeket abban látom, hogy a tanulók nem készülnek rendesen az órák-AZ OSZTÁLYBAN Nézem a kiváncsi tekinteteket, minden arc várakozóan fordul felénk. Amikor elmesélem jövetelem célját, készségesen megígérik, hogy a képek alapján segítenek kideríteni ki kicsoda, hol él. — Ez az én testvérem) kiáltott fel egy kislány. Ez meg az enyém! örül a másik padban is valaki, .a fényképen két tizenöt éves lányka, mind a kettőt Lakatos Marikának hívják. Mindketten férjhez mentek, más városban élnek. A másik kép egy eleven fiút ábrázol,- amint előre lendített karokkal játszik valakivel. Alatta ez a szöveg olvasható: .Aki legény a gáton“. A gyerekek hol a képet nézik, hol egymásra tekintgetnek, aztán fészkelődni kezdenek. — Nocsak bátran, mitől féltek — biztatgatjuk őket — ki van a képen? — Az igazi nevén nem ismerjük, csak a cigánynevét tudjuk. — Felelik többen is egyszerre. — Ez a fiú most is kötekedő természetű, gyakran verekszik. Senki sem szered 8 TIZENHÁROM ESZTENDŐ UTÁN Iskola. Kivül-bévül olyan mint a többi. Ugyanolyanok о szekrények, táblák, padok mint másutt, csak éppen a tanulók bőre feketébb ... Tizenhárom évvel ezelőtt írtam e sorokat, amikor a Hurbanovói (Ógyalla) Magyar Tannyelvű Kilencéves Alapiskolában készítettem riportot. Ott találtam rá Pistikére, a hatéves szurokszemű, göndörhajú kisfiúra, aki akkor az osztály kedvence volt. Az a tény, meg hogy idő előtt kezdett iskolába járni, csak emelte népszerűségét, ötéves lehetett, amikor besompolygott az iskolába. Azt mondta, ő már nem bírja kivárni, mikor jöhet ó is tanulni?! A tanítónő tétovázott, végül úgy döntött, hogy nem küldi el a gyereket. Sőt elhatározta, mindent elkövet, hogy Pistike ne csalódjon. A fiúcska nekem is a szivemhez nőtt. Elbeszélgettem vele, elmentem a szüleihez is. akik mór akkor azt mondták, szeretnének kikerülni a párából. A nemzeti bizottságon meg is ígérték, hogy támogatják kérésüket. így beszélgettünk, amikor mint ahogy ez már általában szokás, megkérdeztem Pistikét. Mi leszel, ha nogy leszel? Ember Az eltelt tizenhárom esztendő alatt gyakran gondoltam rá. Szómon tartottam hány éves, mikor került ki az iskola padjaiból, érdekelt mi lett a sorsa. A riportnak akkor .A bizalom” címet adtam. Nem véletlenül. A fiatal csupaszív tanítónő töretlen hite, derülátó és jövőbe vetett bizalma jogosított erre. AZ ISKOLÁBAN A régi iskolát már meg sem találom. Igaz. már akkor egy új iskola építését tervezték. Éppen szünet van. amikor о szép nagy épület elé érkezünk. Az udvaron a megszokott kedves kép fogad, önfeledten vihóncoló, gondtalan gyerekek. A tanári szobában ülünk, a gyerekekről beszélgetünk. Arról, hogy ma három külön osztályban foglalkoznak a cigány származású gyerekekkel. Az elmúlt esztendőben összevonták az osztályokat, de az év végi tanulmányi eredmény valamint a tizenöt esztendő tapasztalatai azt bizonyították, hogy többet nyújtanak a külön osztályok. Szóba kerültek a sikerek és kudarcok is. A legpozitivebb eredmény kétségtelenül az, hogy a tanulók nagyobb része már nemcsak azért jár iskolába, mert muszáj, hanem mert tanulni ra. A pérót mór rég eltüntették. Sok cigánycsalád új házat épített magának. Ez nagy változás az életükben, de az eltelt harminc esztendő nem elég ahhoz, hogy teljesen megváltoztassák életstílusukat. A gyerekekre továbbra is nagy hatással van az otthoni nevelés. A riportban szereplő „gyerekekről" akartam megtudni valamit. Ezért a hónom alá vettem a Nő 1962-es évfolyamát és elindultunk a gyerekek közé. Az újság tovább kerül, a hátsó padsorokhoz, ahol nagyobb gyerekek ülnek. — Ki ismeri a képen látható kisfiút? — kérdezzük. Többen jelentkeztek. Ez a fiú most tizenkilenc éves, nincs itthon, mert be van zárva ... Hangosan olvassuk a riportot. Amikor Lakatos Tamás nevéhez érünk, többen is felkiáltanak : — Ez a Tamás, akinek itt ül a testvére, a János!
