Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-09-29 / 39-40. szám
GYERMEKEKNEKA báb csodaszer. A gyerek lenyűgözve nézi a mama, vagy az óvónéni ujjára húzott kesztyűfigurókot, mert élőnek és rokonnak érzi, a csudálatosból érkezett jövevénynek, féltenivalónak. Szüleinek aligha hiszi el szívesen, hogy mindennap fogat kell mosni, ám az esti mesemaci példája hat. Ezért tartják telitalálatnak az esti mackó lefekvéshez készülődését mindazok, akiknek gondjaira kisgyermeket bízott a hivatása. Ennek a keretjátéknak éveken keresztül volt főszereplője Mazsola, a neveletlen kismalac és Manócska, aki csöndes szelídséggel nyesegette róla a hibák csúf tüskéit. Szülőanyja, Bálint Agnes, több' ezer mese (és keretjáték) Írója, aki 1959-ben Vitéz László fogadója című, gyerekfejhez szabott története olyan malacot keresett, amely ezt röfögi: „Miért adtok nekem hétköznapi moslékot, amikor vasárnap van?" Ez a mondat Bródy Vera bábtervezőt arra ingerelte, hogy a bábunak egy kicsit duzzogó képet pingáljon. A bóbterv mindenkinek tetszett, Bálint Agnes pedig bekeretezte és szobája falára akasztotta. Három évvel később új bábfigurára volt szüksége. A gyerekek nyelvén nagyszerűen beszélő írónő tekintete szobája falára tévedt és rögtön felhívta Havas Gertrúdot a pesti bábszínházban. Ö játszotta Piroskát, Babvirágot, Csalavóri Csalavérből Rózsikát, sőt ShaсЛ-ллллЛв.*. O- „ J/(f fa /мьфргМ' ö-CWs&TTjCb/kespeare játékos Puckját is megformálta. A kitűnő bábművésznő akkor már a tévében is gyökeret vert, itt keltette életre Kisdobos Danit, Csilla babát, meg a kotnyeles Gombóc tündért. Trúdi néni megnézte a malacot, a többi már ment, mint a karikacsapás. A Mazsola nevet Bálint Agnes kishúgától kopta — őt is így hívták valamikor. Azt is megtudtuk Havas Gertrúdtól, hogy az első Mazsola-filmet 1963. november 6-án iktatták a Cicavízió műsorába. Az első mesékben Manófalvi Manó — akit B. Kiss István Jászai Mari díjas színművész keltett életre — egy madárijesztő elhagyott kalapjában lakott, míg el nem fújta a szél. Ekkor beköltözött a Futrinka utca legvégén álló sült tökbe. Ez lett az a tökházikó, amit eleinte mindenféle állat meg akart enni, köztük Mazsola is. Mazsola pedig — ejtsünk szót róla is — tulajdonképpen szánalomból került ide. Ugyanis elkergette a gazdája, mert olyan kicsi, mint egy mazsolaszem, sohasem lesz belőle tisztességes disznó. Manócska jószívű, magához fogadja, megeteti, némi nehézséggel megmosdatja, s megtanítja csámcsogás nélkül enni. — A Mazsola-sorozat képi megfogalmazása Simándy József, Kende Márta és Nagy József rendezői elgondolása szerint mindenkinek babért hozott. A gyerekek azért szerették, mert kapcsolódott benne a gyermeki élet legfontosabb két örömforrása, a mese és a játék. Bábfilmen nincsen lehetetlen. Mazsola kicsisége, s esetlensége a gyereket is túlsegíti saját aprósága és tehetetlensége érzésén. A kis bóbfigura sok-sok bonyodalom után túljárt szereplőtársai eszén, de úgy, hogy mindig megtanul valami hasznosat. Mazsolát könnyű megérteni, mert tagoltan, lassan beszél, főleg a gyerekek szívé-szándéka szerint. Ö sem akar lefeküdni, mosakodni, nem mindig ízlik neki a vacsora és az sincs ínyére, hogy a játékokat el kell rakni. Mazsola számos ország képernyőjén fellépett és mindenütt meghódította a gyerekeket is, a szülőket is. Magyarországon mesekönyvek, diafilmek, levelezőlapok készültek képmásával, hangját még hanglemezen is megörökítették. Iskolák úttörő-őrsei vették fel a Mazsola nevet. A kétszáz, színes filmre készült Mazsola-sorozatot általában háromévenként ismétlik a pesti tévében. Jövőre alighanem új történetek is készülnek. Reméljük, hogy még sok kellemes percet szerez nézőinek a Tv-képernyőjén ez a kedves duzzogó kismalac. Kép és szöveg: Szűts István VONAL ALATT EGYIK SEM A KILENC KÖZÜL 20 A közelmúltban a temetőben járva láttam, amint az ott levő kútnál egy reszkető kezű öreg néni húzza a vizet, hogy megöntözze régen holt férje sírján a kókadozó virágokat. Láttam, nehéz neki a kanna, elvettem hát tőle s elvittem a sírig. Közben beszédbe elegyedtünk, s az öreg néni szájából-szívéből csak úgy ömlött a panasz, még öntözgetés közben is. Elmondta, hogy nyolcvanhárom éves és kilenc gyereket nevelt föl egymaga, mert hites ura igen korán hagyta özvegyen. És abban a nehéz világban, amikor csak a gazdákhoz járhatott el mosni, tapasztani, meszelni, miegymás, alkalmi munkával keresve a kenyérre valót. Kevésbe volt ez, alig-alig így hát még a vacsoráját is mindannyiszor hazavitte, és elosztotta a kilenc éhes száj között igazságosan. Szép nyugdíjat kapok, mondta a néni, de a mai fiatalok azt mondják, hogy még ezer koronáért sem lehet manapság egy öreget kerülgetni a házban. S csak jöttek a könnyek a néni szeméből, végigpatakzottak az arcán és hullottak, hullottak a sír szikkadt hantjára, amely alatt a néni, amint mondta, ugyancsak szeretne már megpihenni. De elevenen nem bújhatok a föld alá, sóhajtotta keserűn. ... pedig nem kellene csak egy tányér leves és egy sarok az ágyamnak, én nem szólnék, dehogy szólnék bele az ö dolgaikba, tudom én azt jól, látom, hogy az ő életük más, már könnyebb és jobb, de látom én azt is, hogy a jómód megölte a szeretetet a szívükben... és én milyen egyformán szerettem őket és szeretem ma is, egytöl-egyig, mindüket, de egyiknek sem kellek ... Elbúcsúztam a nénitől és hazafelé menet arra gondoltam, hogy sajnos nem egyedüli eset, a néni fájdalmával nincs egyedül. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy amikor iskolába jártam ötven évvel ezelőtt, volt az olvasókönyvemben egy olvasmány, amely olyan szép volt, hogy igen sokszor elolvastam. Egy szegény suszternek meghalt a felesége és kilenc
