Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-07-12 / 27-28. szám
Különös és megdöbbentő bűnügyet tárgyalt 1959 novemberében az X megyei bíróság: egy parasztasszony gyilkossági kísérletét. Baltával elvágta alvó fia torkát, aztán tettétől megrémülve, száraz törülközővel átkötötte a sebet, s elrohant az őrsre. Az ügyeletes rendőr mentőkért telefonált, a legényt kórházba szállították, ahol sikerült az életét megmenteni. Az asszonyt letartóztatták. A vádlottak padján két fegyőr között ült a gyilkos, egyenes háttal, mintha most is ebédhordó kosarat egyensúlyozna a fején, talpig feketében. ötvenéves asszony volt, az álla alatt megkötött fekete kendő sem sokat láttatott az arcából, csak komor szemét, keskeny ajkait és szigorú, hústalan állót. Egész arcán volt valami természetellenes merevség. Tulajdonképpen tisztaságot, szigorúságot és méltóságot árasztó jelenség volt, próbált asszony és próbált ember egy személyben, az anyajogú társadalom utolsó képviselője. A nézők első padjában, középen, majdnem az anya háta mögött ült a fiú. Huszonhat éves. finom, puha arcú fiatalember volt. sötétszürke ünneplője a legújabb szabású: csöves nadrág, csapott váll, egygombos, bő zakó. Csak az asztalra maga elé rakott csontos ökle árulja el, hogy fizikai munkás, öklét néha tétován és mintegy mellékesen a szeméhez emeli, szétken ott valamit — restelli nagyon, de szabályos időközökben megtelik a szeme könnyel. Azt beszélik, a kiszemelt megyei ügyész nem tudott megbirkózni az anyaggal, Pestről kellett lehozni valokit. Mindenesetre a gyér hajú, szemüveges fiatalembert, a per ügyészét nem ismeri senki a falusiak közül. A védőügyvéd középkorú úriember, tíz évre számít. Az asszony semmire. Mindegy neki. Az asszony hamu. A fiú szeretné, ha az anyját felmentenék ... Nem. A fiú azt szeretné, ha nem történt volna meg az. De most, miután már megtörtént, nem szeretne semmit. A könnyek szabályos időközökben összegyűlnek a szemében. A bíró kopasz, méltóságteljes, a népi ülnökök: egy tsz-elnök és a nőtanács képviselői. — Vádlott, álljon fel. Az asszony feláll. — A neve? — Török Jánosné Kuti Mária. Életkora? — 1909-ben születtem. A per elakad, az ügyésznek kérdése van. — A neve . .. Török Jánosné vagy özvegy Török Jánosné? GAIGÚCZI ERZSÉBET — Török Jánosné — mondja ai asszony nyugodtan. A férje él? Él. Együtt élnek? Nem. Mióta nem élnek együtt? Tizenöt éve. Miért nem élnek együtt? Mert még nem jött haza. Honnan nem jött haza? A háborúból. Az asszonynak megreszket hangja. a — Fogságba esett? Az asszony nem felel. Tudja a tartózkodási helyét? Nem tudom. Tehát a férje eltűnt? Az asszony hosszan hallgatott. — Nem kaptam értesítést... Se a háború alatt, se azóta . . . Bajtórsa se jött. .. Mindenkihez jött valaki, akinek ... — elakadt, mintha nem merné hangosan kimondani, mert a megnevezéssel hátha felidézi — akinek valakije... A Bognár Treszkához tavaly Ausztráliából . . . Mikor kapott utoljára hírt? — Nem kaptam . . . Semmit... Elment. s azt mondta, hogy visszajön. Visszajön. — És még mit mondott, amikor elment? — Az ügyész előrehajolt az asztalra. — Mit mondott még? Gondolkozzék csak . .. Éjjel vitték keresztül a falun ... Az állomás nem volt kivilágítva, a kupék is sötétben voltok . . . Maga egy zacskóban vitt neki egy egész kenyeret, egy tábla szalonnát Az asszony folytatta, de egészen révetegen, látszott, hogy nincs »jelen", ott van azon a tizenöt évvel ezelőtti vaksötét állomáson, a félelmetesen néma katonavonot mellett — egy pulóvert meg meleg zoknit — A férje leugrott a vonatról folytatta szuggesztíven az ügyész -, átölelte magát, és már rohant is vissza, mit mondott akkor? — Azt mondta — még mindig révetegen —vigyázz magatokra, vigyázz a birtokra, Maris. Visszajövök. Mindent így találjak! — És maga nem tudott vigyázni! — Az ügyész hangja durva volt, mint egy ökölcsapás. — A fia bevitte a birtokot a szövetkezetbe. Most mire jön vissza a férje? Mire jön vissza? Nincs birtok! Elpusztult! Meghalt! Érti? Az asszony teste megnyúlt, megmerevedett, szeme kitágult. — Meghalt... Az én Jánosom Meghalt... A padra csuklott, s majdnem hangtalanul zokogni kezdett. A bíróság szünetet rendelt, a termet kiürítették. A falu parasztjai késő délutánig várakoztak izgatott csoportokban a széles bírósági folyosón, de a tárgyalást aznap nem folytatták, mert az asszony nem birta összeszedni magát. Másnap reggel a zsúfolt teremben megszólalt a bíró: — Vádlott, álljon fel! Az asszony felállt. Neve? özvegy Török Jánosné. Amikor az ügyész elolvasta a gyilkosság anyagát, úgy gondolta, lesújtóan könnyű dolga lesz. Hogyan is történt a gyilkosság? Január vége volt. A tsz-szervezők már egy hete ott tartózkodtak a faluban. Török Jani minden éjjel borosán ment haza, pincézett a barátaival. Meg kell említenünk, hogy a barátai valamennyien idősebbek voltak, mint 6: „meglett", családos emberek, mert Jani korosztályából már senki sem volt a faluban. Az utolsó velebelije 56-ban disszidált. . . Jani tehát az idősebb nemzedékhez csapódott, hogy ne legyen egészen társtalan. S köztük lassan tekintélye lett a tíz évvel fiatalabb fiúnak. Pedig nem volt erős, hogy az izmait becsüljék. Jani okos volt. Kamaszkorában is érdekelte minden, de amióta a honvédségtől hazajött, nem volt nagyobb értője nálánál világpolitikának sem. És jól tudott beszélni. Egy este, amikor hazament a barátaitól, az anyját még ébren találta, ■s azt mondta neki: Engem akarnak elnöknek. Miféle elnöknek? Tsz-elnöknek. Beléptél? Be. Az asszony nem szólt semmit, csak nézett rémülten a fiára. Ettől a fiú kissé ingerült lett. A birtok az enyém! így beszélt Jani, mert a birtok — a ház és a jól termő gyümölcsös kivételével — az ő tulajdona volt. Kél évvel azelőtt „Íratta rá" az anyja — de az átírás okaira és körülményeire az ügyész akkor még nem figyelt fel. A fiú lefeküdt a saját szobájában, az asszony még órákig gubbasztott a konyhában (mert éjjel két óra is elmúlt, mire a rendőrőrsre ért), aztán fogta a favágó kisbaltát, bement a fiához, s a nyakára sújtott vele. Ez így valóban egyszerű — gondolta az ügyész. — Van itt egy kisbirtokos, ma úgy hívják, hogy középparaszt, nem férfi, hanem asszony, de mindegy, tizenöt éve egyedül, férfiként gazdálkodott, rögeszméjévé vált a „birtok", az „enyém", ez volt аыН|ШШ az élete értelme, nem más és nem több, s amikor elvették tőle oz élete értelmét, akkor ölt. Ilyen előfordult már — gondolta az ügyész —, a szakirodalom és a szépirodalom is tele van hasonló esettel, miért ne történhetne meg 59 tavaszán is? Azon a tavaszon több százezer paraszt lépett be a szövetkezetbe, s nem mindegyik paraszt ölt a földjéért, sőt tudtommal csak ez az egy. Mégis jellemző, világos és egyszerű az eset. — Sokkal világosabb és egyszerűbb annál, hogy igaz legyen. Az orvosszakértők nem tudtak mondani semmit: oz asszony normális. Csak a föld. A földje Félt a szövetkezettől? — Nem féltem. Nem is gondoltam rá, mi a szövetkezet. — Attól félt, hogy nyomorognia kell? — Attól nem félhettem, mert megmaradt a házam meg a kertem. A házamért akárki eltartott volna holtomig. A földjét sajnálta? Sajnáltam a földjeimet, mindenki sajnálja azt. De hát nem is az enyém volt már, a fiamé. Akkor miért tette? — Mert belépett. Mert nem fogadott szót? Nem. Felnőtt ember már. Hát akkor? Mert belépett. — De mi az, hogy belépett? Mit jelent az, hogy belépett? Am erre az asszony nem tudott válaszolni. Mereven szomorúan nézett maga elé, ölében összekulcsolt kézzel. Az ügyész felolvasta neki s aláíratta vele a jegyzőkönyvet. Az aszszony sok munkától deformálódott keze görcsösen vezette a tollat: Török Jánosné Az ügyész elnézően mosolygott. Az özvegyet elfelejtette odaírni. Az asszony megrándult, mintha villamos áram érte volna. — Nem vagyok özvegy! — De hót... — Visszajön — mondta az aszszony, s úgy nézett rá, mint aki ezért az igazságért ölni is kész. Visszajön. Megígérte. Az ügyészt beteg vacogós rázta, amikor kitámolygott a cellából. Mire jók a közhelyek néha: mint aki ezért az igazságért ölni is kész. Még egyszer is ölni kész. Mert egyszer mór ölt — ezért. Aknamező. Az ügyész előtt felmerült egy aknamező képe. Zöldellő, egészségesnek látszó rét. Egy fiatalember mászkál rajta gyanútlanul. Tizenöt évig. Akkor egy váratlan lépésével hozzáért az aknához, amit még a háború hagyott itt. S az akna felrobbant. x: xx Utána a fiút hallgatta ki. Bement hozzá a kórházba. A fiú csak suttogva és nagy szünetekkel tudott beszélni. — „Egyke" voltam s nagyon magányos az egész gyerekkoromban ... Ügyész elvtárs azt gondolhatja, hogy ez nem tartozik ide, de majd meglátja, mennyire ide tartozik... Apám szép férfi volt és szolgalegény az anyáméknál. Nem akarták hozzáadni az anyámat, dehogyis akarták, egyszem lány volt, szép vagyonnal, különbnek, gazdagabbnak szánták a szülei, nem Török Jánosnak, akinek életében nem volt ünneplő csizmája, de anyám azzal fenyegetőzött, kútba
