Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-06-14 / 23-24. szám

LÁTOGATÓBAN KÉT DERESKi FAZEKASNÁL

A gömöri fazekasság nagy múltra tekinthet vissza. Ha csak legújabb történetét vizsgáljuk, a szálak Murányba vezetnek. Itt működött egy gyár, amely a smolníki (szomolnoki) és gelnicai (gölnicbányai) ércbányák számára gyártotta az olvasztókemencéket, helyesebben mondva olvasztócsöveket, az ún. kupákat. (A kupa kb. fél méter magas, tíz centiméter átmérőjű, felső végén zárt cső volt. Ezekbe rakták az ércet tartalmazó kőzetet, amely aztán megolvadva a kupa alsó végén — ez rostaszerűen lyukacsos volt — a kupa alatt levő tányérkóba folyt.) Strelnicéről (Levártról) szállították ide az agyagot, s a falu határában még most is megtalálhatók az azóta bedőlt, fával, bozóttal benőtt gödrök, ahol az agyagot termelték ki.

Az első fazekasok Süvetéről kerültek ki, ők tanultak meg elsőkként bánni az agyaggal. 1890 táján a gyár megszűnt működni, s ettől kezdve о fazekosság mint önálló mesterség kezdett felvirágozni. Először Süvetén, majd Levárton, később Deresken és Mellétén, ahol legkésőbb, de a legjobb minőségű agyagot találták.

Kártik János bácsi a legidősebb dereski fazekasmester. Napi foglalkozása ma is, mint annyi éven keresztül, az agyaggal való gyűrkőzés, az égetőkemence körüli sürgés-forgás a színek és formák művészi megalkotása.

Reggelizés közben találjuk. Kis széken ül a maroknyi szobócska sarkában, ölében egy tányér kocsonya, feje fölött a deszkán glédába rakott tejesfazekak. Körülötte szerszámai; fakések, drótok, ecsetek, о mesterség apró, simára koptatott kellékei. Miután elkölti reggelijét, már ül is a munka mellé, s végzi a begyakorlott mozdulatokat.

— Hatéves voltam, mikor apám először ide ültetett a korong mellé. Persze nem ment az rögtön, ennek sok a csínjabínja, de azért úgy 13 éves koromban mór rendesen dolgoztam. Apám is ezt csinálta egész életében, nagyapám is. Csak utánunk nem lesz aki folytassa majd, a mai fiatalokat ez már nem érdekli. Inkább a gyárba mennek dolgozni,

meg ki hova tud. Nehéz mesterség ez. Valamikor az egész falu fazekas volt. Aki nem fazekat, korsót, meg rátát csinált, az sindelt. Annak is nagy keletje volt, helybe jöttek érte.

A korong mocsártölgyből van. Ez a legkeményebb fa, amiből lehet készíteni. Ez a korong is megvan jó pár éves, már a nagyapám is használta. Kár, hogy nem tud beszélni, biztosan sok érdekes dolgot tudna mondani. Legalább az évszámot belevésték volna. Az összekötő rúd, omi a korong két részét egybeköti, valamikor szintén fából volt. Most vasból van. Aztán fából vannak a fakések is, körtefából és juharból. Ezek jó tiszta fák, nincsen bennük görcs.

A kiásott agyagot kódba, vagy hasonló nagy edénybe teszik, ott áztatják egész télen át. Tavasszal aztán előveszik, s a híg agyagot (majdnem olyan mint a tejföl) fakalapáccsal jól ledöngölik, leverik. Ezt követően kiszaggatják darabokra (kardszerű nagy késekkel). Őrlik, kiválogatják belőle a köveket, gyökérdarabokat.

Az edényt ősszel hordtuk árulni. Akkor voltak a vásárok, meg nyáron nem is lehetett, akkor volt az égetés. Nem mindenki hordta árulni is az edényt, volt olyan, akinek a parasztok hordták. Mikor befejeződött az aratás, ők is jártak fazékkal a piacra. A bevételt aztán megfelezték.

Én leginkább a mezőségbe jártam faösszelottyad, nincs tartása. Az agyagban még őrlés után is maradnak hojszálgyökerek, azokat kézzel kell kiválogatni. Nagyon babra munka, de még mindig jobb, mint valamikor volt, mert akkor még őrlő sem volt, úgy kellett napokig válogatni. Az agyagban nem maradhat a legkisebb kövecske sem, mert az később megbosszulja magát. Ha csak összecsapja az ember az elején, később úgyis megtalálja a fakés, de az már rosszabb. Ez az őrlő, ami itt van a szomszéd szobában, csak 12 éves. Addig kézzel válogattuk.

Nézzük János bácsi mozdulatait. Félmaréknyi agyagot vág a tömbből, s a mérlegre teszi. Egy darabkát lecsíp belőle, félreteszi, a lemért darabot a korong közepére csapja, s kevés vizet loccsant rá. Elindítja a motort, (mert nem lábbal hajtja, mint valamikor, hanem motoros meghajtásra működik) s a korong forogni kezd. Nézzük szótlanul, hogyan nyújtja felfelé a formát, előbb kívülről, majd belenyúl, s belülről húzza fölfelé, míg jó hasas lesz, akkor a nyakát kezdi formázni. Mikor kibontakozik a korsó formája, a nyakát dróttal levágja, azt félreteszi, s majd külön toldja hozzá. Végül, mikor a korsó teste már készen van. veszi az előre odakészített agyogszolagot, s felragasztja a fülét. Mór csak le kell vágni a drótszállal a korongról, s félretenni a többi közé, hadd várja azokkal együtt az égetést.

Az égetőkemence megépítése sok for-Régi masina őrli az agyagot

zékkal. Hajdúnánásra, Tiszanónósro, meg Miskolc környékére. Lucenecre (Losoncra), Rimavská Sobotára (Rimaszombatra), Piesokba. Ami meg nem kelt el a piacon, azt falura vittük. Volt olyan nap, hogy négy-öt falut bejártunk, s ott éjszakáztunk, ahol éppen ránk szakadt az este. Hol egy csűrben, hol egy szénapadláson, hol meg csak egy fal tövében. De azért mindig voltak jó emberek, akik szállást adtak. Egy-két edény volt érte a fizetség. Vagy ha elfogyott a szénánk, $ nem volt a lovakat mivel etetni, akkor is edényért cseréltünk szénát. Egy-két tálért, korsóért adtak egy hamvasra valót. Mindig széna közé raktam az edényt, és ahogy fogyott, úgy ette a lovam is a szénát.

Legjobb a fehér agyag. Nem is ajánlatos másféléből csinálni semmit. Az a legnyirkosabb, de a legtisztább is, annak van a legjobb tartása. A többi könnyen

A mérleg fontos kellék

téllyal jár. Nem is rak mindenki kemencét, csak némelyik fazekas ért ennek az elkészítéséhez. Hasasnak kell lennie, jól szellőzőnek, s hogy jobban átjárja a tűz, az a legjobb, ha több bemélyedés van az oldalában.

— Magam is sok kemencét raktam. Ami kint áll az udvaron, mór elég rossz, láthatták, ott épül mellette az új. Nemcsak kemencét rakni, még égetni sem tudott mindenki.

Egy égetés két napig tart, s a kemencébe 700—800 edény is belefér. Maga a berakás eltart fél napig, mert gondosan kell berakni, vigyázni kell, hogy össze ne dűljön az egész. Nem szabad az edényeket közel rakni egymáshoz, mert égetés közben (mikor a máz ráégés előtt olvad a hőtől) összeragadnak, s ha szétveszik, mindkettő kicsorbul.

Általában kétszer szokás égetni. Először van az irózás, azaz első festés, mikor a mintát festik az edényre. Ezt követően jön az első égetés, amit a mázolás követ. A mázolást nem szabad nyers edényre végezni, mert nem ázik el a festék.

A berakott edénysorok közé zsindelysorokat kell rakni, így több sor elfér egymáson, s így biztonságosabb is. Az égetést akkor kell abbahagyni, mikor a kemencében szép fehéren izzik a tűz.

A festék régebben agyagból készült. A fehér festék fehér agyagbál, a vörös vörös agyagból. A zöld például szintén fehér agyagból, rézzel keverve. Az agyagot szárították, őrölték, hígították. Nagyon hígnak kellett lennie.

Az ecset nyúlszőrből készült. Nyúlfarokból. Ez volt a legfinomabb nyersanyag, nem hasít és nem húzza el a festéket. A tejesfazék, vagy rátó legtöbbször fehéren maradt, vagy zöldre festették, de azt is lehetett cifrázni.

— Én a rátát mindig fehéren hagytam. Néha tettem csak a nyakára egy kevés zöldet, de a fehéret jobban is szerették az asszonyok, mindig mondogatták, hogy abban jobban megalszik a tej, több lesz rajta a tejföl. A korsókat aztán több színűre. Feketére, barnára, rózsásra.

Sokan nem is tudják, minek vannak a korsóban a csörgők. Pedig egyszerű. A víz akármilyen tiszta is, mégis lerok valami kis iszapot a korsó oldalára. (Különösen a mezei források vize.) Ezek a golyócskák a korsó billengetésével mindig mozgásban vannak, s tisztára súrolják az oldalát. Meg arra is jók, hogy az ember megtudja tőlük, hogy milyen a korsó. Felemelik, megrázogatják, s hallják a hangját. Vagy a dudli a korsó fülén. Mifelénk csicsinak mondják, s különösen a gyerekek szeretik. Ha az ember belemeríti a kórsát a forrásvízbe, ezen keresztül levegőzik, jobban folyik belé a víz.

Búcsúzáskor még megkérdezem János bácsit, milyen a fazekas keze?

— Sima mint a kisasszonyoké. A finom agyag oly tisztára simítja, hogy ha avatatlan ember ránéz, azt mondja, sosem látott munkát, olyan ápolt. Olyannak is kell lennie, kérges, feltört kézzel nem lehet jó edényt csinálni.

A másik fazekast is munka közben találjuk. Alkalmi idegenvezetőnk hosszú udvaron vezet végig, gondosan kikerülve a láncát rángató dühös kutyát, majd kinyit egy kiskaput, s egy nagy szérűhöz érünk. Ennek egy hátulsó kamrájában van a »műterem“.

Molnár Ferenc bácsi 69 éves. Szintén gyerekkora óta foglalkozik a fazekassággal, s még első játékai is ide kötődnek.

— Mikor gyerekek voltunk, agyagból csináltunk magunknak disznót. Disznóölést játszottunk vele, egészen úgy mint a felnőttek. Leszúrtuk, felbontottuk, még hurkát is csináltunk belőle.

Molnár bácsi szintén a bratislavai „Ústredie Tudovej vyroby"-nak dolgozik, s megrendelésre szállítja a bögréket, korsókat. De készít ezen kívül apróbb domborműveket, különböző figurókot, s gyűjteményének egyik érdekessége egy mellszobor, amit egy süvetei fazekas kollégájáról mintázott. Legnagyobb eddigi készítménye egy kilencvenöt centi magas padlóváza.

— Valamikor Tornaiján dolgoztunk, a Közjóléti Szövetkezetben. Hatan voltunk. Pozsga András, a liccei Micski, Juhász Bálint, meg még ketten. Ott nem korsót csináltunk, hanem csillárt, gyümölcsmosó-15