Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-06-14 / 23-24. szám
oki csak a klinikára jelentkezett. Az orvoshoz jövő emberek legnagyobb része súlyos beteg volt. Sok munkába került meggyőzni a beduinokat arról, hogy egyáltalán érdemes orvosi segítséget keresni. A beduinok hallatlanul egészséges emberek. Amikor beteghez utaztam a sivatagban, ahol a kiégett homokon kívül tulajdonképpen nem volt semmi más, alig tudtam elképzelni, hogy ilyen körűimének között az ember egyáltalán létezni képes. A beduinok azonban meggyőztek róla, hogy a sivatag él — és éltet. A sivatag azonban néha valóságos pokollá tud válni. Egy alkalommal, nyár közepén, el kellett látogatnom egy súlyos beteg asszonyhoz. Azt mondták, nem lakik messze, legfeljebb öt kilométernyire van a háza. Az asszonyt kórházba kellett szállítani. Mentőkocsi éppen nem volt, így elhatároztam, hogy saját kocsimon megyek. A kísérőm egy beduin volt, aki jól ismerte a környéket. Először autóztam az úttalan sivatagban. Hogy a kísérőm mi szerint tájékozódott, fogalmam sincs. Nekem a sivatag egész idő alatt ugyanolyannak tűnt. Megtettünk már körülbelül harminc kilométert s én ebben a határtalan térségben tökéletesen elvesztettem az irányérzékemet. Dél felé járt az idő, a levegő hőmérséklete kb. 70 C fok volt. Végre megpillantottuk egy falu épületeinek körvonalait. Az egyik kunyhóban, döngölt agyagpadlón feküdt a beteg asszony. Ájulton, a pulzusát szinte nem is éreztem. Nagy sietséggel kivittük a kocsihoz és újra nekivágtunk a sivatagnak. Az autó azonban egyszerre csak leállt. Ekkor jutott eszembe, hogy reggel nem tankoltam. Ezt tudtam, amikor a beteg asszonyhoz indultam, de hiszen ha csak öt kilométerről van szó... Körös-körül rolni a neveket. Kiderült, hogy még tizenkét gyermeke van. Megpróbáltam vigasztalni. — Ne sírj, — mondtam — van kiért élned. Szemrehányóan nézett rám. — Add a kezed, hakima (arabul: asszonyom — a ford.) — kérte. Sorban megérintette mindegyik ujjamat, — látod, ez mind a tiéd. Ha bármelyiket levágnám, egész életedre nyomorék maradnál. Soha ne mondj ilyet egy anyának! Az a tény, hogy nő vagyok, külön megnehezítette a munkámat. Emlékszem, amikor klinikánkra hoztak egy asszonyt, akiről tudtam, hogy nehéz szülése lesz. Tisztában voltam azzal, hogy a császármetszés elkerülhetetlen. Az aneszteziológussal együtt felkészültünk az operációra. Most mór csak egy formaság maradt hátra: a férfi írásbeli hozzájárulása a műtéthez. Elmondtam, miről van szó. — Ki végzi el a műtétet? — kérdezte. — Hiszen tudod, hogy a klinikán én vagyok az egyetlen orvos. Jó, jó, de hiszen te nő vagy. Az én feleségemhez egyetlen nő sem nyúlhat késsel! Nem egyezem bele! Az asszonyt még ót lehetett volna szállítani valamelyik másik kórházba. A vigasztalhatatlan férj feltelefonálta az összes kuvaiti klinikát. Egy negyedóra múlva teljesen letörten mondta: — Most már nincs más megoldás. Az egyik kórházban van egy orvos, akiben nem bízom, a másikban pedig egy olyan, akinél a műtét alatt minden nő meghal. Elviszem a feleségemet Bejrútba. Megmagyaráztam, hogy ezt nem teheti, mert feleségét a biztos halál várja. Felzokogott: — Mit tegyek? Hiszen az én feleségemet egy nő nem vagdoshatja késsel! Nyugodtan magyarázni kezdtem neki, de közben tudatára ébredtem, hogy most már minden perc életfontosságú lehet. Ha azonnal nem kezdem meg a műtétet, az asszony meghal. — Itt kaptam munkát — mondtam —, ez annyit jelent, hogy a hatóságoknak bizalmuk volt hozzám s így neked is bíznod kell bennem. A férfi végül így szólt: — Jó, beleegyezem, de biztosíthatsz-e róla, hogy minden rendben lesz? — Ezt soha egyetlen becsületes orvos nem mondhatja. Csak annyit ígérhetek: megteszek mindent, hogy sikerüljön, de hiszen műtétről van szó! Rámnézett. — Ha ezt mondod, akkor rendes, becsületes ember vagy! És beleegyezett. Ez volt az egyik legnehezebb műtétem. Egyszer behoztak egy gyermeket« aki nemrégiben nálunk kapott penicilinlnjekciót. Az antibiotikummal szembeni allergiás reakció meglepően későn jelentkezett nála. Nagyon súlyos állapotban került hozzánk, lélegzete szűnőben volt, a teste liláskék. A gyerekkel együtt több férfi rontott be a klinikára. Az egyik ledobta a gyermeket az asztalra: — Haldoklik és ennek te vagy az oka! Ha meghal, akkor meghalsz te is! Kést rántott elő és felém közeledett. A rokonok, sógorok szoros körbe fogtak. A gyermek valóban haldoklott. Azonnal hozzá kellett kezdeni a mentőakcióhoz. Ezt azonban lehetetlenné tette a feldühödött férfiak jelenléte. Végül is az aneszteziológus és az ápolónők segítségével sikerült eltávolitanom őket. Az apa azonban bent maradt. Végül őt is valahogy kituszkoltam az ajtón, de hirtelen eszembe villant, hogy az arab szokások szerint bűntettet követtem el: meglöktem egy férfit! Még azt is képzelhette, hogy megütöttem, amiért egy nőnek a fejét vehetik, Ezért nagy sietve bezárkóztunk és azonnal megkezdtük a mentési akciót. Elég sokáig tartott, de sikerrel járt: a- kisgyermek eszméletre tért. Amikor már kielégítő volt az állapota, a karomba vettem és kimentem, hogy átadjam az apjának. Nagyon féltem. Megláttam elszánt, dühtől eltorzult arcát. De vonásai lassan lágyulni kezdtek, végül megjelent rajta az őszinte boldogság kifejezése. Odaadtam neki a gyermeket, s ő ettől kezdve barátom és „védangyalom" lett. Bármikor ezután valamilyen konfliktusom támadt a páciensekkel, érte küldtünk. Megjelent, rendet csinált és figyelmeztetett: — Ne hangoskodjatok, mert a mi hakimkánk verekedni is tud! Sok-sok élményt adott nekem ez a munka. Voltaképpen nem volt más segítségem saját eszemen, kezemen, szememen és intuíciómon.kívül. A döntéseket azonnal kellett hoznom, s azonnal kellett cselekednem. Ilyen körülmények között az orvos hatalmas topasztolati anyagra tesz szert. Feledhetetlen volt pácienseim hálája is. Nagyon jól emlékszem első elutazásomra Kuvaitból. A repülőgép korán reggel indult. A repülőtérre az ott élő lengyelek közül kijöttek néhányon búcsúztatni. Már kezdtünk beszállni a gépbe, amikor hirtelen kiáltozást hallottunk. A repülőteret a kísérőknek fenntartott területtől elválasztó hálókerítés mögött több száz asszony szorongott. Karjukat lengették, sírtak, kiabáltak: — Maria, te ne hagyj el bennünket. Maria, jöjj viszsza hozzánk! Hogyan hagyhatsz itt bennünket? Hát van neked szíved? — S bár okkor ez teljesen irreális dolognak tűnt számomra, önkéntelenül visszakiáltottam: Visszajövök hozzátok! És valóban visszajöttem, de most mái a Kuwait központjában felépült, legkorszerűbb klinikára. Feljegyezte: DANUTA WALEWSKA Arab ápolónő, dr. Maria Prawecka egyik legközelebbi, legkedvesebb munkatársa Jöjj vissza, Maria! A lengyel orvosnő munkája nem korlátozódik a kórházra. Gyakran meglátogatja betegeit otthonukban '■ a homoktenger, szörnyű hőség, a gépkocsiban a súlyos beteg, akinek azonnali sebészeti beavatkozásra volt szüksége. Odamentem hozzá, hallottam gyenge lélegzését, sőt, úgy tűnt, hogy az érverése is visszatért. Értelmetlen módon járkálni kezdtem az autó körül. Azután a beteg mellé ültem. Teltek a percek, azután kezdtem elveszteni az időérzékemet. Mérhetetlen szomjúság gyötört, azután furcsa szárazságot éreztem a szememben, éreztem, hogy szörnyűségesen izzadok, a szervezetem egyre gyorsabban veszített nedvességtartalmából. Észrevettem, hogy az autó fölött keselyűk raja kering. Elfogott a kétségbeesés. A haldokló aszszonyra gondoltam, a hazámra, a gyermekeimre, eszembe jutott a varsói klinika. Végül, mór szinte félálomban észrevettem egy nagy kocsit, amely vizet szállított a faluba. Egész idő alatt ugyanis az .országúton" voltunk és ennek köszönhettük, hogy életben maradtunk. Betegeimtől sok mindent tanultam. Tapasztalt orvosként, több mint tízévi klinikai gyakorlattal érkeztem ide, mégis gyakran értek meglepetések, mint orvost s mint embert is. Egyszer egy kisgyermekhez hívtak, akit szülei az előző napon vittek el a kuvaiti kórházból. Azt akarták, hogy otthon haljon meg. Megérkeztem a beduin kunyhóba, ahol a tűzrakás körül hangosan jajveszékelt tízegynéhány aszszony. A gyermek valóban haldoklott, nem tudtam már segíteni rajta. Ezt megmondtam az anyjának, — kétségbe volt esve. Megkérdeztem: „Hány gyermeked von még?" Nem tudott válaszolni. Kinyújtotta két kezét és ujjain kezdte sc-13
