Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-31 / 21-22. szám
Dr. Franz-Josef von Leinsdorf geológust tökéletesen leköti a munkája — valósággal elmerül benne. Ahogy telnek-múlnak az évek, ez a munkaszenvedély bebugyolálja, bepólyálja, elrejti a táj, a város, az emberek elől, vesse bár Peruba, Üj-Zélandra, az Egyesült Államokba a sorsa. Világéletében ilyen volt, már osztrák édesanyjának is úgy tűnt föl, mintha iskolás fiacskájának csak a profilját ismerné, amint szikladarabjai meg kövei fölé hajol. És kedvtelései se nagyon változtak meg azóta — sítúrára megy, zenét hallgat, verseket olvas. Rainer Maria Rilke valamikor von Leinsdorf-nagymama vadászlakában időzött a stájer erdőben, és a gyermek már zsenge korban megismerkedett Rilke költészetével. Immáron közel hét esztendeje Afrikában él, kezdetben Elefántcsontparton, majd, az utóbbi öt esztendőben, Dél-Afrikában. A szakemberhiány szívta ide. De akárhová sodorja is sorsa, az ország közügyei cseppet sem érdeklik. Kedvenc elfoglaltsága, a munkáján belül is, a föld alatti vízvonulatok kutatása, kenyéradóját azonban, a bányatársaságot, ahol főmérnöki beosztásban dolgozik, csupán az ércleletek érdeklik. Sokat van kint a terepen —a „veid“-ben, ahogy itt mondják — új arany-, vörösréz-, platina- és uránium-rétegeket keres. Amikor munkája engedi, otthon marad, kétszobás lakásában, a peremvárosi lakótelepen — közepén diszkért —, és az utca túloldalán az áruházban vásárol. Egyelőre nőtlen. így jelölik meg családi állapotát kollégái meg a bányatársaság központjában a gépírónők, titkárnők. Férfiak, nők egyetértenek abban, hogy jóképű — már amolyan külföldies módra. Arcának alsó fele sötét, középkorú emberhez illő (szája keskeny, ívelt, s akárhogy kiborotválja a szakállát, szája körül meg az állán ott marad a bőrbe ágyazott apró szemű sörte), ezzel ellentétben a felső fele fiatalos. Mélyen ülő szemét egyesek szürkének, mások feketének látják, szempillája, szemöldöke sűrű. A tekintete nem egyértelmű; koncentrált, elgondolkodó, néha inkább unottnak tűnő. A hivatalban a kolléganők szerin „nem csúnya férfi“. A tekintetében mintha biztatás bújkálna, de még soha egyiküktől sem kért találkát. Általános vélemény, hogy bizonyára már rég kiszemelték a jövendőbelijét, odahaza Európában — hogy a maga fajtájával házasodik. Köztudomású, hogy ezek a művelt európaiak általában nem akarnak itt tartósan letelepedni; nincs ínyükre a gyarmati élet. A fejletlen vagy fejlődő országokban legalább az az egy előnye megvan az életnek, hogy legtöbb lakáshoz kiszolgálás is jár — a bentlakó takarítószemélyzet mindennap megjelenik. Dr. von Leinsdorfnak más dolga nincs is, csak a bevásárlás, és ha épp nem akaródzik vendéglőbe mennie, maga készíti el a vacsoráját. Munka után, útban az autójától a lakásáig, csak be kell ugrania az áruházba, és végiggördítenie a polcok között a kis kerekes bevásárlókocsit. A pénztárak mögött, kis rekeszekben, egy csomó osztályozatlan apró cikk, amit még az utolsó pillanatban meg lehet venni. Egy színes bőrű lány beüti az árakat a pénztárgépbe (Dr. von Leinsdorf hamar hozzászokott, hogy Dél-Afrikában a „színes bőrű“ szó a kevert vérűek megjelölésére szolgál, megkülönböztetésül a tiszta afrikaiaktól), s ő itt vesz néha cigarettát, olykor egy csomag sósmogyorót, vagy egy tábla csokoládét. Egy téli estén észrevette, hogy a karton tálcáról hiányzik az a fajta borotvapenge, amelyet használ, és felhívta a pénztárosnő figyelmét erre a tényre. A fiatal, színes bőrű lányok többnyire nem voltak szolgálatkészek, elvették a pénzt, csattogtatták a pénztárgépet, és az aligműveltek konok kényszermunka-stílusában érzékeltették, hogy a vevővel szemben semmiféle felelősséget nem éreznek. Ez a lány azonban odapillanladhatok, és gyorsan elhozhatom a pengéket. Ha akarja. Nyomban tudta, hogy ez a fiatal teremtés úgy érti: visszamegy az áruházba, megveszi a pengéket, és visszahozza a csomagot neki ide, a járdára. Ez a tudat mondatta vele, a szolgálatkész beosztottakkal használt nyájas hangon: — Ott lakom a túloldalon. Az a lapos tetejű ház — az Atlantis. Át tudná hozni — a 718-asba, a hetedik emeletre? — Egy egyrandes bankjegyet adott neki. A lány nem fordult még meg ezekben a lapos tetejű, nagy épületekben. Busszal és vonattal járt haza, a város nyugati részében lakott, de még innen a feketék lakta kerületekből, a magafajta színcsoport részére kijeiéit negyedben. Az Atlantis nevű épület előcsarnokában tó volt, valódi, nem műanyag páfrányokkal, és még egy kis vízesés is csörgedezett a sziklákon. A lány nem várta meg a teherliftet, beszállt a fehérek felvonójába. Egy fehér nő, pórázon vezetett szafaládéforma kutyával, beszállt a lánnyal együtt, de ügyet sem vetett rá. A lakásokhoz vezető folyosó ablakai jól zártak, nem volt huzat. Dr. von Leinsdorf elhatározta, hogy húsz centtel jutalmazza az eladó fáradozását — feketének tíz cent is elég lett volna —, de 6 tiltakozott: — Jaj nem... igazán — állt a nyitott ajtó előtt, és félszegen odanyomta a férfi kezébe a visszajáró pénzt. A lány mosolygott; most először, a visszautasított borravaló méltóságában. Nemigen lehet tudni, hogyan bánjék az ember ezekkel itt ebben az országban; nemigen lehet tudni, mire számítanak. A lány ugyan zavarba ejtő módon visszautasította a borravalót, de csak s* NAGYVÁROSI tott a borotvapenge-választékra, elmagyarázta, hogy nem hagyhatja el a helyét, és megígérte, gondoskodik róla, hogy felfrissítsék a készletet „legközelebbre“. Egy-két nap múlva fel is ismerte Dr. von Leinsdorfot, amikor az épp sorra került a pénztárnál. — Megkérdeztem őket — mondta komolyan a lány (kissé idegenszerűen beszélt angolul) —, de nincs raktáron. Nem kapható. Megkérdeztem őket. — Nem számít — válaszolta a geológus. — Ha újra kapunk — javasolta a lány —, eltehetek néhány csomaggal. — A férfi megköszönte. A következő hetet kint töltötte a bányakutatóknál. Pénteken épp esteledett, amikor visszatért a városba, és a kocsijától a lakása felé tartva két karjában cipelte irattáskáját, bőröndjét meg két sportszatyrát. Valaki félénken elébe állt a járdán. Oda sem nézett, úgy próbálta megkerülni, de a lány megszólalt. — Most megvan a borotvapenge. Nem láttam magát a héten az üzletben, de félretettem néhányat, mire bejön. Úgyhogy Megismerte a lányt. Még sosem látta az üzleten kívül, és most kabátban volt. Meglepte, milyen alacsony, finom csontú, már ezekhez képest. A kabátja szűkecske, de ennek a fiatal teremtésnek nem volt jellegzetesen széles csípője. A hideg egy árnyalatnyi színt festett az arccsontjára, alatta finoman behorpadt pici arca. Sima bőre bizonyos sárga fafajták tompa, selymes színére emlékeztetett. A haja ugyan gyapjas, de hátrasimította kis kontyba, és amolyan olcsó pamuthálóval szorította le, amilyet Leinsdorf az áruházban látott a pénztárgép mögött (a borotvapengék társaságában), az apró cikkek közt. Megköszönte az eladónő figyelmességét, siet, válaszolta, épp most ért haza az útról. Igazolásul lódított egvet a csojnagjain. A lány azt mondta: — De ha akarja besza-22
