Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-31 / 21-22. szám
több csoportos kirándulást rendeztünk. — Mit tort a legfontosabb feladatnak? — A tagok számának az emelését. A fiatalok, a kisgyermekes, szülési szabadságon levő asszonyok bevonását a szervezeti életbe. A még dolgozni vágyó öregeknek is akadna munka elég. Az állam szépen gondoskodik megélhetésükről, de még vannak olyanok akik tenni is szeretnének valamit. Nagyon hiányzik, és a közeljövőben meg kell szervezni a lakótelepeken a szervezeti életet, így az asszonyok lakóhelyükhöz közel kapcsolódhatnak be a tevékenységbe. Mária Rázná egészségi állapota mór nem engedi meg, hogy annyit dolgozzon, mint eddig. De tapasztalataival továbbra is segíteni fogja az elnökség munkójáí. , Egy tizenéves kipirult arcú fiú szalad be a szobába. Mária néni unokája. Segíteni jött Trencínből a nagymamának. — Látja, ez az én legnagyobb boldogságom és büszkeségem, hogy ha nehéz körülmények között is, de olyan embereket sikerült nevelnem gyermekeimből, akik mind a munkában, mind a politikai tevékenységben helytállnak. Ha rájuk nézek, elgondolom, hogy milyen messze is esett az alma a fájától: De csak a lehetőségek és a jólét terén, mert amíg én valamikor a tehenek mellett egy jobb világról álmodoztam, unokám már a csillagokat figyeli, ugyanis csillagász szeretne lenni. Én pedig kívánom, hogy vágya teljesüljön. Mária nagymama életének egy új korszakába lépett. De ebben is meg fogja találni családja körében a szépet, az élet további értelmét úgy, ahogy eddig is megtalálta. írta és fényképezte: VARGA MAGDA ló lenne rá odafigyelni, kik és hogyan terjesztik ezt a kórt, akarják vele fertőzni fiataljainkat? Mert vannak, akik fertőzhetők. Hiszen nyilvánvalóan egy tizenéves fiatal ült le körmölni 20 (!) példányt, ő áldozta rá a húszlilléres bélyeget, vette a fáradságot, hogy cimeket keressen és elvitte a paksamétát a postára. Egy mai tizenéves, aki szocialista országban született, békében és biztonságban nőtt tel, aki csak hírből ismeri az éhínséget, a munkanélküliség nyomasztó rémét, akinek csakúgy, mint kortársainak is (ahogy mondogatni szoktuk) mindene megvan. Vigyázzunk gyermekeinkre, mert ilyen hatások ellen csak akkor lesznek immunisak, ha a pénz imádatának, a szerzés minden emberi értéket háttérbe szorító mámorának első mérgét a családban nem kapják meg. Úgy állítsuk lel előttük a javak, vagy ha úgy tetszik, a „szerencse" értékrendjét, hogy ilyen idegen „láncok" ne verjék béklyóba céljaikat, álmaikat, életmódjukat. > Q < z S о 'S CSALÁDI »» armincéves boldog házasságunk r“f I leszűrt tapasztalatai talán mondanak azoknak valamit, akik még csak most vannak a közös út kezdetén, vagy azoknak, akik életútjuk derekán, úgy érzik útvesztőbe kerültek. Az az útravaló, amelyet mi ketten a feleségemmel magunkkal hoztunk közös életünkbe, mindennapi jó kenyerünkké vált, s ma már tudjuk, amit az első napon még csak reméltünk: jól választottunk, mert mind a ketten képesek voltunk arra, hogy ne csak elképzeljük a boldogságot, hanem megteremtsük és meg is tudjuk tartani. Mi kell a jó házassághoz? Szerintem elsősorban egy bizonyos fokú anyagi biztonság, vagyis hogy annyi biztosan legyen, amiből megvehetjük a holnapi kenyeret. Ezt nem anyagiasságból teszem az első helyre, hanem mert egész életemben azt láttam, hogy a nincstelenség, a pénzgondok, az anyagi függőség a szülőktől — és ez ma a fiataloknál elég gyakori —, mindig rossz vért szülnek. Aztán az, hogy mindketten résen legyenek a szerelem és a szeretet legnagyobb ellenségével, a féltékenységgel szemben! Mert okkal vagy ok nélkül előbb-utóbb jelentkezik. Nálunk is nagy baj lehetett volna belőle, ha a feleségem nem olyan okos asszony. Most már mit tagadjam (akkoriban a világért se vallottam volna be), ugyancsak rajta felejtettem a szememet a szép asszonyokon. Anynyira, hogy a feleségem észre is vette. De nem csinált soha jelenetet, nem prédikált, nem szidott, hanem mosolyogva olyanokat mondott, hogy „bizony, bizony, igazad van, csakugyan milyen szép asszony ez vagy az “ Eleinte dühös voltam rá, de nem szólhattam egy szót, igaza volt, hát nagyokat hallgattam. Aztán már én is mosolyogtam — magamon. Meg aztán olyan állásom is volt, hogy sok alkalmam lett volna a félrelépésre. Gyakran szolgálatilag két hétig, háromig is távol voltam otthonról. De ilyenkor meg én vettem elő a jobbik eszemet. Az ilyen ismerkedések pénzbe kerülnek, akkor is, most is, és még egy koronával sem tudtam volna megrövidíteni a családomat. Mert a család, az a fontos. Nem a férj, nem a feleség, nem a gyerek külön-külön, hanem mind együtt. A család Az is fontos, hogy az asszony mindent tudjon a férje munkahelyi dolgairól. (Ügy gondolom, most, amikor a feleségek is állásban vannak, a férjnek is tudnia kell mindent az asszony munkájáról.) És mindjárt kezdettől megbeszéltem ezeket a gondokat is a feleségemmel. S hogy ez milyen hasznos volt, akkor mutatkozott meg, amikor egyre-másra tornyosulni kezdtek a gondok-bajok éppen a munkahelyemen. Akkor, amikor egy ideig nő volt a főnököm. Egyszer kedves volt hozzám, egyszer a kákán is csomót keresett, gorombáskodott, semmi sem volt jó. Már egészen megzavarodtam, nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen amit rámbíztak, elvégeztem a legjobb tudásom szerint, sőt még tovább is képeztem magam a szakmámban. Ekkoriban örökösen morcosán jártam haza, nem szóltam senkihez, alig törődtem valamit az otthoni dolgokkal, egyre harapósabb lettem. De a feleségem ekkor sem veszekedett, nem faggatott erőszakosan, hanem megvárta, amíg magamtól kezdek beszélni. Pedig ez a válságos időszak eltartott úgy két esztendeig. Addig, amíg nem jöttem rá, hogy mi rejlett a főnöknőm szeszélyes viselkedése mögött... Akkor végre jól kibeszélgettük magunkat a feleségemmel, és én ma is végtelenül hálás vagyok neki. Az ő megértő türelme mentette meg a házasságunkat. Persze, ő sem tudott volna ilyen megértő lenni, ha nem ismerte volna a munkámat és ha nem sejtette volna hogy miért vagyok olyan kétségbeesett. Nem hiányzott a mi házasságunkból a perlekedés, veszekedés sem. Anélkül nincs családi élét, és talán a véleménycserére is olyan szükség van, mint a jó szóra. Csakhogy ennek is meg kell találni a módját. A feleségem sohasem akkor szólt, amikor olykor-olykor kicsit kapatosán jöttem haza (mert ez is megesik minden házban ugye?), hanem másnap. De akkor nem kímélt. Meggyőződése, hogy a józan ember a kapatossal ne vitatkozzon. Nem egyenlő partnerek. Meg aztán akkor is jó szóval fogadott, ha a munkából hazajöttem. Ha valami baja volt velem, csak vacsora után szólt. Így a veszekedés is más. Ezt én is így tartottam, s ha nekem volt mit szóvá tennem, én is kivártam az alkalmas időt. Nem tudom, hogy van most katonáéknál, de az én időmben úgy volt, hogy ha a közlegénynek panasza volt a feletteseire, joga volt a panasztevésre, de csak három nappal a megesett sérelem után. Ha minden házasságban ez lenne a „törvény“, talán kevesebb válásra kerülne sor! D. E. nyugdíjas ^^ ‘ (jM/lrú (f 15
