Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-31 / 21-22. szám

VANNAK emberek, okik természetes folytonossággal lépkednek át életük egyes korszakain, és még a laikus szemlélő is láthatja rajtuk: megtalálták életük minden korának szépségét, örömét. Ilyen asszonyt ismertem meg Mária Raznában, a komárnói (komáromi) városi nőszervezet elnökében, a járási nőszervezet elnökségi tagjában,

SJ?

IGORUNK

A

S

S

z

о

N

Y

A

képviselőben,' népbiróban, a Kerületi Béketanács plénumtagjában, a kommunista párt odaadó funkcionáriusában, az egykori dohánygyári munkásnőben.

Neve nem szerepel a város őslakóinak listáján, de 1947 óta, amikor családjával a Komáromi Dohánygyár üzemi lakásába költözött, neve egyre ismertebbé, becsültté és tisztelné vált a szocializmus építéséből részt kérő lakosság, különösen a nők körében.

A hosszú betegségből lábadozó asszonyt otthonában kerestük fel. Legnagyobb örömünkre maga nyitott ajtót és beinvitált szobájába. Igyekezett vidámnak és egészségesnek látszani. Boldog volt, hogy betegsége alatt sem feledkeztek meg róla, és kórházi ágya mellől sose hiányoztak a látogatók, éppúgy mint most otthonából a szeretet virágai.

A tízgyerekes családból származó Mária élete nem volt könnyű. Már kiskorában megtanulta a munka becsülését, és mint a sokgyerekes családoknál általában az egymásért való lemondást, és az egymáson való segítést. Tizenhárom évig mint fejőnő dolgozott, majd a dohánygyár munkása lett. Mint fiatal kommunista is kivette részét a szocializmust építő úttörő munkából.

Sokan ma már örömmel emlékeznek vissza a komáromi járás földművesszövetkezeteiben a szövetkezetek megalapításáért agitáló Máriára. Ott volt Ifjúságfalva létesítésénél. Első volt a nők és az anyák jobb életkörülményeiért küzdő nőfunkcionáriusok soraiban, a legjobb dolgozók között. Munkahelyén éppúgy helytállt, mint három gyermeke nevelésében.

Mária Rázná ma mór a hatodik X-et is átlépte, de nyugdíjazása óta sem szűnt meg a közösségért dol^szni. Az utóbbi években, a komáromi városi nőszervezet elnökeként a város asszonyainak érdekeiért hallatta szavát, ott ahol segítségre szorultak. Mi is azt szeretnénk megtudni tőle, hogy milyen eredményeket ért el a városi nőszervezet és milyen tervekkel lépnek a jövőbe?

— A felszabadulás óta nagyot változott a város képe. Nemcsak az új lakónegyedekre, iskolákra, vásárlási központokra gondolok, hanem a nők életét megváltoztató körülményekre. Az iparosítással az asszonyok munkalehetőséghez jutottak, ami már eleve a nők életszínvonalának emelkedését jelentette. Most már a művelődés, az élet szépségeinek a megismerése, a nők politikai és szakmai fejlődésének fokozása, a szociolisto családok példamutató élete, az ifjúság nevelése kell. hogy további munkánk célja legyen.

Városi nőszervezetünk két éve alakult meg. Megtettük amit tehettünk, de jobb feltételek mellett többet is elérhettünk volna. A városi nyugdíjasok klubja mellett a városi nemzeti bizottság berendezett egy szobát szervezetünk számára. Ha nem is a legmegfelelőbb, de mégis egy helyiség, ahol össze tudunk jönni, és ahol tagjaink, ha kell megtalálnak bennünket. Viszont a város ki tudja hány kocsmájából egyet szeretnénk asszonyaink számára klubbá átalakítani. Minden kocsma valójában egy férfiklub, miért ne lehetne eggyel kevesebb és az a nők rendelkezésére állhatna, akik a kézimunkázásban, a hideg ételek készítésében a szabás-varrásban szeretnének többet megtanulni. Lehet, hogy kérésünk nem talál süket fülekre. Eddig a gyermekkönyvtárban tartottuk gyűléseinket és több egészségügyi előadást is. Tagjaink 5300 órát dolgoztak le a városszépítésben, és

VONAL ALATT

Lánc,

lánc,

eszterlánc...

Rövidke életem folyamán (mert mi az a negyven egynéhány esztendő az örökkévalósághoz képest) kora gyermekkoromtól kezdve találkozom ezzel a lehetetlen levéllánccal. A nagyszüleim, szüleim majd az én elmemre is sokszor érkeztek kizárólag vallásos színezetű „láncszemek". Az elsők — amelyeket rebellis szellemű, pogány nagyanyám vágott a tűzbe: „Csak tudnám, ki ez a Krisztus lábát ráncigáló bolondI" — felkiáltással — rendszerint Jézus-Szivéhez, a Hétlájdalmú Szűzhöz vagy sokszor szent Antalhoz intézendő imácskát tartalmaztak azzal a jámbor óhajjal, hogy küldjük el mi is további öt embernek, akikről biztosan tudjuk, hogy megint csak további öt embernek fogják továbbítani, és meglátjuk, majd megsegít az isten, micsoda nagy és szép és jó dolog történik velünk, szerencsénk lesz, pénzhez jutunk és hasonlók. Am ha nem küldjük, akkor megbüntet a mindenható és az ördögök fogják a pokol tüzén roston sütni elkárhozott lelkünket. A háború utáni „láncszemek" már konkrét összeget jelöltek meg, amellyel az égiek lógnak szerencséltetni bennünket, ha nem szakítjuk meg a láncot. Ellenben, ha megsza-14

kitjuk, úgy járunk mint X. Y. ebben és ebben a városban (mindig idegen nevek és idegen városok szerepeltek), sohasem holmi csehszlovákiai Venda Brouk, sem magyarországi Kis János, aki elvesztette a lél lábát, vagy a vagyonát: de volt olyan is, akit a lánc megszakítása miatt gáládul meggyilkoltak. Kisebb nagyobb módosításokkal ez volt az uralkodó sztereotipus.

Az utolsó lánc-levélke, ami az én címemre érkezett vagy négy esztendővel ezelőtt, már ugyancsak igyekezett a korszellemhez igazodni. Ennek leikiáltójeles címe is volt, igen hangzatos: „Pozdrav z fudul" — „Üdvözlet a néptől!" Volt is benne valamelyes, népmeséket idéző kezdetleges báj, mert azok, akik ezt a láncot nem szakították meg, és jutalmul óriási szerencse érte őket, isteniélő szegény, egyszerű s jámbor lelkek voltak, míg azok az elvetemedettek, akik rút hitetlenségükben megszakították a láncot, valamennyien nagypénzű, romlott gazdagok. Mikor elolvastam, megmosolyogtam, átsuhant az agyamon az osztályharc logalma is egy pillanatra, és eltettem, hogy já lesz még, majd megmutatom az unokáimnak, mint kultúrtörténeti kuriózumot. De — az alábbi Írásos bizonyíték szerint — úgy látszik erre mégsem kerül sor. Mert a lánc e szerint nem szakadt meg az én nemzedékemnél, hanem tovább kígyózik a mi gyerekeink között is. Ugyanis a legújabban az érettségiző lányom kapta. Ezúttal „modern" színezettel.

„E láncolat Venezuelából származik. Mivel körül kell mennie a világon 20 másolatot kell készítened és elküldeni 20 embernek. Néhány napon belül meglepetés log érni. Még ha nem is vagy babonás, ügyelj a következőkre.

Konstantin Dizet a másolatot 1972-ben kapta meg. Kérte a titkárnőjét, hogy csináltasson 20 másolatot. Néhány nap múlva 2 000 000 dollárt nyert a lottón. Calio P. Bardert tisztviselő a másolatot megkapta, elfeledkezett róla és elvesztette. Néhány nap múlva elbocsájtották állásából. Zsurzs Debra is megkapta, ami benne állt nem hitte el és eldobta. 9 nap múlva meghalt. Egy amerikai vállalkozó 1 000 000, Ben Deliot 46 000 dollárt nyert, de elvesztették életüket, mert megtörték a láncot. Azt semmiféle körülmények között ne törd meg, adj lel 20 másolatot és 9 nap múlva meglepetés log érni.

Ez a levél miért lett Neked elküldve? — hogy szerencséd legyen. Az eredeti másolata 9-szer járta be a világot.. Nálad is kell, hogy szerencsét hozzon 4 nap múlva. Ez nem tréfa, postán logod megkapni. A levélmásolatokat olyan embereknek küld el. akikről tudod, hogy kell nekik a szerencse. 96 órán belül kell elküldenéd. Kérjük küld el a 20 példányt és várd, mi történik a 4. napon."

Ezt már nem lehet csak megmosolyogni, mint az előzőeket. Minden istenek legrosszabbika — a pénz — előtt kellene e szerint hasra esni. Jellemző módon a milliókat nem iontban, nem frankban, nem márkában, hanem dollárban jelöli meg. A szerencse, az emberi szerencse logalma azonosul a nagy pénz fogalmával. Es ha nem áldozol „mi urunknak, a Pénz"-nek, jaj neked. Elbocsátanak az állásodból. Elveszted az életedet. Undorító sorok s értelmetlenségében is undorító a szándék: lelkelteni a pénzsóvárságot, sugalmazni azt, hogy csak az lehet szerencsés, akinek dollármilliói vannak és végül a fenyegetés: ha nincs, ha nem szerzel bármilyen módón, lellordulsz!...