Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-03 / 17-18. szám
>» be ed z ё о U* A tanítóval vagy a képzőművésszel beszélgessünk ez alkalommal? — Ha egy személyben van — mesterkélt lenne szétválasztani a kettőt. A tanító, aki festészettel foglalkozik, tanítványait a képzőművészet értésére, élvezésére neveli, nem tud határt vonni a pedagógiai munka és alkotó munkája között. A hivatás gyakorlásának felelősségérzete is olyan hajtóerő, mint az alkotásvágy. Ezek szerint ilyen „kettős“ pályára készültél? Ezt így nem mondanám. Nyolc-tíz éves koromtól szilárd elhatározásom volt, hogy festő leszek. Akkor még nem is gondoltam a ketedrára. Iparművészeti középiskolába jelentkeztem. Amikor a felvételi vizsgára mentem, én is sok biztatást kaptam útravalóul. Biztatást, de egyben józan figyelmeztetést is: Ha nem vesznek fel, nem dől össze a világ. A cél felé több úton is el lehet érni.. . Így aztán valóban nem törtem össze, amikor az elutasító választ megkaptam. És az akaratom sem tört meg. Kikre emlékszel, akik részesei voltak hivatásod megválasztásának, akiknek továbbíthatnánk az üzenetet? Nem akarok konkrét neveket mondani, mert igazságtalan lennék. Él bennem egy emberideál, eszménykép, amit sok-sok ismerősöm, tanítóm, barátom, rokonom emberi tulajdonságainak apró jegyeiből raktam össze... József Attila is így gondolt az édesanyjára: Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged ... Valahogy így igaz ... Jó érzéssel gondolok vissza tanítóimra, akik könyvet adtak a kezembe, és felhívták figyelmem egy-egy festmény szépségére, értékére. Az egyiktől biztató szót, a másiktól elismerót kaptam, anyám emléke a szerénységet, végtelen türelmet, apámé pedig a munkaszeretetei, kitartást juttatja eszembe. Még azok is lényeges pillanatok voltak életemben, ha egy festőművészt láthattam alkotás közben, ahogy a vásznat simította, az ecsetét kezébe vette, a palettáját eltette Több művész atelierjében megfordultál, milyen hatással volt ez életcélod realizálásában? — Valóban sok helyre eljutottam. A főiskolai tanulmányaim alatt Jelenák festőművész-pedagógus volt rám hatással. Sokszor megfordultam a fiatal nitrai képzőművészek nesztoránál, Bártffay Gyula szobrásznál, többször felkerestem akkoriban losonci otthonában Szabó Gyulát. Bartha Gyula kezdettől elismerte tehetségemet, Nagy Jánoshoz fűz sok szép emlékem, és sorolhatnám a magyarországi művészekkel; akikkel szintén volt alkalmam vagy szerencsém — találkozni: Czóbel Bélával, Barcsay Jenővel. Persze nem csak a festészet technikáját, a látásmód sokszínűségét tanultam tőlük, hanem egy morzsányit igyekeztem ellesni, és magamban elraktározni szép emberi tulajdonságaikból is. Éppen ezért nemcsak a hírneves művészekkel találkozom szívesen, hanem sok amatőr képzőművésszel is kapcsolatban vagyok, a legkisebb kiállítást is megtekintem, ha módomban áll, és elgondolkozom azon, amit látok, hallok. Hiszem, hogy sok fiatal, akiket hevít az alkotásvágy, nem éppen a „babérokra“ gondol, hanem belső szükséglete, hogy önmagát valahogyan kifejezze, közölje gondolatait a világról, a világgal. S ebben éppen a fiatal „amatőrök“ jó ösztönző erők Az érettségi után mégis pedagógiai pályára léptél, és évek óta a nemesócsai Iskolában tanítasz. Beszélhetünk-e kétirányú hűségről? — A főiskolára képzőművészeti szakra jelentkeztem. Nagyszerű érzés műélvezetre nevelni gyerekeket, akiknek „még romlatlan“ lelke vágyik a szépre, a jóra. Hivatásomat mondhatnám úgyis — menet közben szerettem meg annyira, hogy talán nem is tudnék hűtlen lenni a katedrához. És külön öröm, ha tanítványaim rajzaiban tehetséget fedezek fel, ha egyszeresek saját egyéniségüket kezdik kibontakoztatni... Ugyanakkor hű maradtam a legelső álmomhoz is: az ecsetet nem tudom letenni a kezemből. Erre megy minden szabad időm, az éjszakáim jó része, a szabadságom. Sok kiállításom volt már, kisebbnagyobb méretű, itthon és Magyarországon is, egy idő óta rendszeresen Illusztrálom a Nő gyermekrovatát, a Kis Építőt, és őrzök már egy-két versenydíjat is... Mondom, nem hirtelen aratott sikerekre, érdemtelen babérokra vágyok, hanem hiszem, hogy ha komolyan veszem azt, amit csinálok, nem maradhat el az eredmény. Azt mondod nincs hobbyd. szabad Időd, к mégis ezzel ellentétben az otthonodban szép néprajzi tárgyak gyűjteményével kápráztatod el a vendégel. A gazdag gyűjtemény szakértelemről Is tanúskodik. — Ezt mégse nevezem hobbynak. Egyszerűen szükségletnek. Minden ember megteremti az otthonát, berendezi azt, körülveszi magát tárgyakkal, ami neki kedves, szükséges, a lakását otthonná varázsolja. Nekem erre van szükségem. Emlékszem, főiskolás koromban láttam egy falusi kerítésen öreg korsókat, és megragadott a formájuk, tiszta vonaluk, és akkor arra gondoltam: ha egy ilyen korsót tudnék szerezni legalább az ecsetemnek ... Azóta sok év telt el, akkor még nem sejtettem, hogy a népművészeti tárgyakat rohamosan gyűjteni fogják — szakértők és sznobok egyaránt. Minden esetre örülök, hogy sokat megmentenek a kallódó, pusztulásra ítélt és kiveszőiéiben levő tárgyakból, bár még nagyobb megbecsülésben lenne részük az összegyűjtött értékeknek. Az én gyűjteményem is egyre gyarapszik, féltek minden darabot, mint ahogy az igazi értéket kell félteni... A munkámban pedig ez az a tiszta forrás, ahonnan mindig van mit meríteni Mindent egybevetve boldognak érzed magad, és megtalálod a számításodat az életben? — „A számításban“ rossz hangulati ízt érzek, nem szeretem használni ezt a szót. Inkább úgy mondanám, hogy elégedett vagyok, ha a tehetségemet és a lehetőségeimet egybevetem. Tudom, hogy sok tehetséges fiatal útja nem egészen úgy indult, ahogy elképzelte. De legalább lehetőségem van azt a nehezebbet megpróbálni... És én tudom, hogy végig is járom Beszélgetett: MEGYERI ANDREA
