Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-03 / 17-18. szám

шЛ

о

Falu a mocsár közepén. Nádfedeles kunyhócskák elszórt csoportjai az ingoványbái kiemelkedő homokhátakon. Ez lehetett a hajdani falukép. Martovce (Martos) azóta sokat változott, de még így is felismerhetők rajta az évszázados elszigeteltség jegyei. Ennek köszönhető ugyanis, hogy egy rendkívül gazdag népi kultúrát őriz-mindmáig. Népviselete még él, dalainak, táncainak pedig hálás örököse a falu fiatalsága. Múzeuma is van. Hagyománytiszteletben Martos példaképül szolgálhat sok dél-szlovákiai falunak. A szájhagyomány is érdekes emlékeket őriz. Van a falu határában egy szőlőhegy, amelyen a néphit szerint Aba vezér telepedett meg a honfoglaló vitézek egy csoportjával. A hagyományt igazolni látszik az a tény, hogy a domb máig is az Aba nevet viseli és a múlt század kilencvenes éveiben szőlőforgatás közben honfoglaláskori ember- és lócsontvázak kerültek elő a homokréteg alól. Erről a helyről — szintén a hagyomány szerint — a tatárok elől menekülve vette be magát a falu népe a mocsarak közé, ahová az ellenség nem tudta követni. A mocsárvidék egy „martos“, partos helyén épült fel az új falu első hat háza. (A falu egy részét ma is Hatházának nevezik.) Első írott nyomát egy 1487-ból származó okirat tartalmazza, amelyben mór Martos néven említik.

Martosi adatközlőim Templommelléki György Jónosné és György Sándor voltak. Ez utóbbinak nemcsak a halételek elkészítésének és a halászati módozatoknak leírását köszönhetem, hanem több helybeli ételkülönlegesség receptjét is.

AMIT A VIZ ADOTT

„Folyóvizünk mór nincsen, valamikor a Nyitra és a Zsitva folyt erre, mielőtt eltérítették őket. Most már holt meder mind a kettő. Azelőtt bizony nagyban ment a halászat. Az én apám is földnélküli volt, azzal tartott föl bennünket. Volt itt akkor minden: csuka, ponty, dévér, harcsa, compó, kárász, sügér, ménhal, süllő, csík, meg rák is épp elég. A megfogott halat háton vitték el Nővé Zómkyba (Érsekújvárba), ott árusították a piacon. Bizony korán kellett indulni vele. Az én anyám is igen kicsinyke asszony volt szegény, a vállamig se ért nekem, ilyen rövid asszony volt, de bizony a kosár halat fel kellett venni és elvinni oda."

„Nekem is huszonöt kilót a hátamra kötött öregapóm, előre is egy kis kosárral. Ballagj vele Orzse, aszongya. Ezt máma meg nem csinálná senki, inkább azt mondaná, hogy soha kenyeret nem eszik.“

„Régebben emelőhálóval halásztak, meg volt kerítőháló, pentőháló, tükörháló, meg a milling. Az nagy szerszám! Ha azzal valaki nekiállt csendes időben este halászni, reggelig azt a mázsa halat megfogta. Bizony, hány éjszakát kint töltöttek a víznél, vagy a nádasban. Meg egész napokat és se meg nem éheztek, se el nem álmosodtak. Csináltuk valamikor azokat a verséket. Az asszonyok megsodorták a kenderfonalat, mi meg hálót csomóztunk belőle, ráfeszítettük fűzfavesszőből hajlított karikákra. Belül volt egy szőkébb része, mint egy zsák, abba a hal bemegy, de ki már nem talál. Aztán volt ez a vesszőből fonott vejísz, meg a csíkventer. A kocázás az már be van tiltva, mert hogy az rablóhalászat. A koca az egy háromszögbe rakott fa keret, arra van a háló erősítve, annak hátul a legesücske egész vékony. Húzni kell kötélen a vízen. Van benne két kő, ami lehúzza a fenékre. A szigonyt azt már régen nem használják. Aztán volt a halkas, azt is vesszőből fonták. Ha valaki sok halat fogott, beletette és elélt benne egy pár napig. A bárka, az meg olyan kis ladik, az alját ki lehetett nyitni és elsüllyeszteni. Abban is soká elvolt a hal."

„Kirántani a nagyobb halakat szokták, aminek vastagabb a húsa, leginkább a pontyot. De a legjobb az volt, amikor lisztbe forgattuk és zsírba kisütöttük. így szerettük legjobban a halat. Jobb is mint a kirántott. A csíkhalat azt nagyon szerettük, mert jó húsa is van, meg nem kell pucolni. Azt csak beletettük a fazékba,

fűiért«®**

A

besóztuk, rátettük a fedőt, s az annyira kínlódott, hogy kínjaiban lepucolta ma: gát. Akkor aztán megfőztük levesnek. Vöröshagymát, fokhagymát tettünk bele. a végén meg tejfölt."

„Halásziénak odatesszük a halat főni a bográcsba, teszünk bele vöröshagymát, köménymagot. (A zamat kedviért szükséges, hogy mennél több fajta halból legyen.) Aztán teszünk bele feketeborsot, paprikát, mikor már elfőtte a habját. Hogy ki ne felejtsem, forrás előtt tesszük bele a krumplit, karikára vágva, hogy szét ne följön. Keverni sose szabad. Es mikor már kész, akkor paradicsommal ízesítjük."

„Volt aki megette a rákot. Sok rák volt itt a mocsarakban, meg van is. Azt csak úgy megfőzték és úgy ették. Amikor én menyasszony voltom, sütöttek olyan tornyos kalácsot a lakodalmunkra. Annak a tetején is főtt rák volt. Alulra kulcsost tettek, abba három nádszálat szúrtak, fönt összekötözték és az egészet becsavarták tésztával. A tetejére tűzték a főtt

VII.

J?

0)

J>

JJ

О-j

й

>

о

<

2

rákot, aztán az egészet úgy együtt megsütötték."

TOSZELEN ÉS KEMENCÉBEN

„A kemence a szobában volt, de kívülről fűtöttük. Azt a helyet, ami bent a kemence és a fal között maradt, azt úgy hívták, hogy szurdik. Oda dobták be a gyerek fogát, ha kiesett. Annak ott volt a helye. A konyhában — valamikor nyitott konyha volt — a kemence szója mellett volt a tüszel. Az sárból volt rakva. Azon főztek. Kisebb főzésnél vaslábat is használtak, úgy tüzeltek a fazék alatt, de lakodalomkor csak föltették a nagy cserépfazekat és körülrakták tűzzel. Ehhez szaktudás kellett ám, mert nagyon meg kellett választani a fát, hogy ne legyen nyers, vagy purhás, ami füstöl, mert akkor befüstözik a leves. A tüszel alatt volt egy üres hely kihagyva, oda volt a fa bedöntögetve. A tüszelnek volt egy magasabb része is ott szoktak lenni a nagyobb fazekak. Azok о rézvasfazekak."

„A lakodalom az valamikor nagyon egyszerű volt. Keskeny asztalok voltak, azokat körülülték és minden négynek oda volt téve egy tál leves, meg négy kanál. A tyúk nagy darabokra vágva benne volt

a levesben. Kenyeret, vagy kulcsost ettek hozzá. Még emlékszem rá, ha jókedvük volt, egyik kezükben volt a tyúkcomb, a másikban meg a pólinkásüveg . .. utána mór csak kocsonyát adtak. Az volt az egész. A lakodalom utón másik héten volt a nászvacsora, akkor már csak a nászok ültek össze."

„Kenyérsütéskor, amint befűtöttük a kemencét, vettünk ki a kenyérből tésztát, azt akkorára gyúrtuk, amekkora volt a sütőlapát, arra rátettük és elsőbb azt tettük be, aztán a kenyeret. Kanállal megvagdaltuk és megsütöttük mind a két felén. Ez volt a talajon sült lángos. Amikor kész volt, lesöpröttük tolisöprővel, vagy a kötényünkkel, nos jó volt. Ha maradt ki a tésztából, azt külön tettük és kis cipót sütöttünk belőle. Először mindig azt vágtuk meg, a kis cipót, hogy ne száradjon úgy ki."

„A kolbászos lángos is kenyérsütéskor készült. A kenyértésztát elnyújtottuk, megkentük zsírral, szalonna- meg kolbászszeleteket raktunk ró, paprikával, feketeborssal ízesítettük, meghintettük tejföllel és betakartuk egy másik tésztával. Úgy sütöttük ki kemencében. De sütőben sütve is jó, még most is sokszor csinálunk. Kelttésztából bodakot is sütöttünk. Elnyújtottuk, elmetéltük kockákra, és megtöltöttük túróval, vagy lekvárral, összehajtottuk vagy kifliformára összecsavartuk."

„A főzelékekből valamikor csak a krumplit, a paradicsomot meg a bobot, illetve pacút csináltuk. Az ipám mindig azt mondta, örzse, a krumplifőzeléket sose tejföllel csináld', hanem verj föl egy tojást, berántod, beledöntöd és jó. Hát jó is volt. A babkáso is nagyon jó dolog. Meg kell főzni a babot annyira, hogy szétmenjen, és liszttel bekeverni. Az úgy van kitálalva, mint a krumplikósa. Sok vöröshagyma van rá sütve."

„A hordóbéli káposztából székelykáposztát, töltöttkóposztót, de leginkább csak húsoskáposztát szoktunk főzni. Azt már úgy ölések utón.

„Valamikor még varjúból is főztek levest. Rendesen zöldséggel, mint a tyúkot. A csóka húsa is jóízű volt. Egyik esztendőn itt a falu mellett nagyon sok varjú volt, aztán a korai káposztapalántának mind kiszaggatta a tövit, mert ott valami féreg volt, amit ő vitt a kőikéinek. Az iskolásgyerekek aztán mentek föl a fák tetejére és szedték össze a kis varjúkat. Az egyik ember meg hazavitte és mind megfőzte, hogy milyen jó étel van óbból Hát én is vittem haza néqyet. a feleségem megpucolta, megfőzte, de még azt az edényt is eldobtuk, amibe főtt. Pedig jó illata volt, mint a tyúklevesnek. Van itt szárcsa is, meg mocsári szalonka, azt mondják, annak is élvezhető a húsa, de én nem mertem megkóstolni, hátha úgy járnék vele, mint a varjúval."

„A vadnyulat azt nagyon szeretjük. Borba szoktuk főzni. Kétszer kell nyúzni, hogy jó legyen. Egyszer a borit, másodszor meg a húson levő hártyákat a zsiradékkal együtt. Amikor már jó át van mosva és el van metélve a nyúl, akkor zsírt forrósítunk egy tepsiben, sok vöröshagymát meg pirospaprikát teszünk bele, rárakjuk a húst. Amíg csak levet nem ád, addig pároljuk. Amikor már leve van, akkor egy kis vizet öntünk rá és utoljára a bort. Még akkor is elfől egy liter bor rajta. Van aki krumplit tesz bele, én nem szoktam, inkább külön megfőzöm."

(folytatjuk)

13