Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-03-23 / 11-12. szám

ORDÓDY KATALIN

Egy bevásárlótáskón akadt meg a szeme.

Hopp, ez jó lesz. Hasznát ves2i, nagyon mutatós, és még Ilona könyvét is beleteheti, mert egyre kényelmetlenebb így cipelni. Fene nehéznek érzi már. A többi nem probléma. A nőknek az intézetben ezekből a' tündéri zsebkendőkből, egy-két Biotoll a férfiaknak — a souvenir-piacon oly bőséges a választék.

Az egyik kirakatban fenségesen omlottak a selymek, plüss és különféle szövetek, mind bútorhuzatra valók.

Mikor volt? Tíz nap vagy egy örökkévalóság előtt, hogy így álltak Bálinttal egy bázeli kirakat előtt és nézték a szöveteket? A színes kelmék egyszerre elhomályosultak a szeme előtt.

Bálint átkarolva tartotta a derekát, míg egyik karjával egy rusztikus hatású, durván szőtt anyagra mutatott, a másikkal erősebben magához szorította.

— Nézd, ez meg fog felelni fent az én szobámban. A tiedbe meg valami virágos angol vásznat keresünk: Mostanáig nem sokat törődtem a fönti két kis szobával, de hogy ketten leszünk, megváltozott a helyzet. Gyere — húzta befelé. Ö elandalodva hallgatta a tervezgetést, de mikor tettre került volna a sor, megrettent s vonakodott.

— Csak így, hűbelebalázs módjára? És van nálad annyi tömérdek pénz?

— Mit ijedezel? — nevette ki Bálint. — Annyi tömérdek pénz nincs nálam, de van már csekk-könyvem. Ha itt számítani akar valaki, az első, hogy csekk-könyve legyen. Jó, megbízható csinos csekk-könyv, jó megbízható svájci bankban. No persze — tette hozzá — még csak szerény öszszegecskével rendelkezem. Neked bevallom, az adósságom jóval több, de hát ezt nem kell mindenkinek az orrára kötni.

— Ráérünk még, majd ha az én keresetem is,

Nincs vita.

Az üzlétben roppant szívélyességgel fogadták őket. Egy idősebb úr, a tulajdonosnak vélte, maga sietett érdeklődni az óhajuk felőL

— Nem vásárlási szándékkal jöttünk, csak megállított bennünket az a zsákszövésű bútorkelme, ott a bal sarokban. Igen, igen, ami lehúzódik a kirakat közepéig. Mi az ára?

— Ja, kérem, ez egy egészen új áru a piacon. Szenzációsan szép. Nem is kaptunk belőle csak két színben és csak két garnitúrára valót. A másikat, a szebbiket, legalább szerintem szebb — mosolygott az ősz bajszú férfiú —, ki sem tettem még. Nagyon szívesen megmutatom, tessék parancsolni.

Követték őt az egyik falhoz, ahol egymást takarva, csak tenyérnyi szélességet hagyva szabadon egy-egy anyagból, sorakoztak a legkülönfélébb szövetek, selymek.

Akkor már őt si elkapta a láz, mohón érintette, simogatta, morzsolgatta az anyagokat, és nem tudta, melyik is tetszik inkább. A mustárszínű zsákszövet valóban még szebb volt, mint a kirakatbeli, és Bálint ki is kötött mellette. Az egészet el kellett azonban vinni, mert egy garnitúrára való volt, ami alatt egy kerevet, négy fotel, két szék és két puff volt értendő, ahogy a tulajdonos: megmagyarázta. A fele is elég lett volna, és nem dobhatnak ki annyi pénzt fölöslegesen. Nem volt szíve, hogy mást ajánljon Bálintnak.

— Ez még az én szobámba is elég lesz, látod. Nem szükséges még egy anyagot vennünk — súgta oda.

— Szó sincs róla. Két ikerszoba? Nagyon egyhangú lenne, Nem tudnám, hogy nálad vagyok-e vagy nálam.

Ezen aztán nevettek, és a tulajdonos merő udvariasságból velük nevetett. Mikor megmondták, hogy még valami női szobába való angol vászon kellene, az öregúr biztos kézzel kihúzott a rengeteg anyag közül egyet. Vajszínű alapon óriási enciánok hevertek, szárastul, levelestül, ahogy valaki letépdeste őket és szétszórta az anyagon. Nem is volt érdemes tovább keresni, pontosan tudta, mi kell nekik. Számítgatni kezdte, mennyire lenne szükség, mert az angol vászon méterszámra ment. de a tulajdonos ettől is megkímélte.

— Egyik alkalmazottam elmegy önökhöz, asszonyom, megnézi a szóban forgó bútorokat, és majd aszerint vágunk le belőle.

Elképzelte a szobákat... Bálint igazán tündéri otthont teremt a számára. Mintha mese lenne. Egy hónapja még nem is sejtette, hogy viszontlátja őt, s mikor már tudta, hogy valószínűleg találkoznak, akkor sem volt biztos abban egészen, hogy a viszontlátás nem hoz-e majd kölcsönös csalódást. De most már minden rendben van. Belekarolt Bálintba, és hálásan simult hozzá. Gyönyörű napot töltöttek akkor együtt. Bálintnak sikerült rávennie, hogy legalább ezen az első napon ne menjen vissza a szállodába, maradjon egész éjszakára nála.

Nem bánta meg, hogy engedett a kérésének. Ez volt az egyedüli nap, amelynek egén egy egészen icipici felhő sem jelent meg.

Amint hazaértek, Bálint a műhelybe ment, 6 meg a konyhába. Elhatározták, hogy nem csókolódzással, hanem hasznos munkával töltik a napot. Ki kell érdemelniük az első együtt töltött éjszakát. Külön öröm volt a konyhában megkeresni mindazt, amire szüksége volt. Csak abroszt nem talált sehol, hogy megteríthessen, amikor már elkészült az ebéd. Kiszaladt a műhelyhez, és a nyitott ajtón bekopogott.

— Van a házban abrosz, Bálint? kiáltotta be.

— A konyhaasztal fiókjában. — Bálint meg kifelé kiabált.

Hogy ez nem jutott eszembe. Szaladt vissza, keresgélte a fiókot, de sehogy sem találta. Sehol egy gomb, egy fogó, sima, összefüggő sárgára lakkozott mind a négy oldala. Restellt volna visszamenni azzal, hogy nem

22

leli a fiókot. Tanácstalanul fogdosta, járta körül az asztalt, s akkor véletlenül jött rá a nyitjára. Kolumbusz tojása! Az asztallapot kell egyszerűen felemelni. Fránya egy fiók. Gyorsan megterített, virágot rakott az asztalra; a kertben a fű .között apró vadciklámenek nőttek. Aztán ment bejelenteni, hogy kész az ebéd. Bálint valamit morgott bévülről, hogy majd mindjárt, és ez olyan végtelen boldogsággal töltötte el, hogy most, itt a bécsi kirakat előtt .is elönti a meghatottság, ha visszagondol rá. Mert megértette, hogy Bálint is játszott. Hallgatólagos megegyezéssel játszották a házaspárt, akiket már régen összeszoktattak a hétköznapok. Megvárta, míg Bálint leveti munkaköpenyét, kezet mos, aztán még egy pillantással végignéz végzett munkáján. Aztán kilépett, átkarolta a vállát, és együtt mentek be a házba. Bálint füttyentett egyet, mikor meglátta a szépen terített asztalt, és felcsillanó szemmel szimatolta az illatokat. Leültek egymással szemben, Bálint tányérjára rakta az ételt, szedett magának is, és csendben enni kezdtek. Jaj, az a csend! De teli volt édességgel! Élvezték egymás játékát, s ezt tudták is egymásról. Hallgatott, szerényen várakozva, milyennek találja majd az ura az ebédet. Bálint mértéktartóan hümmögött, így juttatva kifejezésre elégedettségét, mert több évi házasság után a férj már nem áradozik elragadtatottan felesége szakácsművészete fölött, csak elismerően hümmög, ami értékét tekintve semmivel sem kevesebb.

— A kávét majd én csinálom meg — jelentette be Bálint, ahogy az ebéddel végeztek, s ezzel a kis játék véget ért, megint azok voltak, akik.

— Szedd le az asztalt, és menj be, találsz egy csomó képeslapot, nézegesd, míg elkészülök. — Nem mondatta magának kétszer, végigvágódott az óriási heverón, és lapozott a magazinokban. A kávé jó volt, és nem esett egykönnyen egyiküknek sem néhány futó csók után felállni, hogy 6 mosogatni menjen, Bálint pedig viszsza a munkához. Azért nem tartották magukat egészen a szigorú programhoz, mert mikor elszontyolodva kérdezte Bálinttól:

— És ha a konyhával végeztem, estig a magazinokba temetkezzem?

— Persze .,. — Bálint nem tudott hirtelen semmi értelmesebb elfoglaltságot találni, hát olyasmit ajánlott, ami neki is igen a kedvére való volt.

— Gyere be aztán hozzám. Megmutogatom neked, hogy néz ki ott, nézegethetsz, beszélgethetünk, esetleg még segíthetsz is valamiben. Fontos, hogy én nyugodtan dolgozhassak. Ha meg unod magad, kiülsz a napra, és nézed, amit látsz magad körül. Most még szép és érdekes lesz számodra a környezet, később már észre sem veszed, vagy csak igen ritkán.

Tapsolt, ez nagyszerű, és ment Bálint után a műhelybe. Hatig nem mozdult mellőle, másnapig el tudta volna nézni, ahogy tesz-vesz, dolgozik, egyszerre fizikailag és szellemileg. Tudta, hogy kitüntetés, hogy jelen lehet a ..teremtésnél“. Ilona sem tűrt senkit a közelben, mikor dolgozott.

Vacsorára jóllaktak a maradékokból, utána Bálint felvitte őt kocsival a Hagen-tanyára. Szép kirándulás volt a tavaszi estében. Az út állandóan emelkedett, kanyargott, több tanyácskát hagytak maguk mögött, míg végre megálltak Hagenék emeletes, piros tetős, virágos ablakú háza előtt. Az autó hangjára szöszke fiatal lány szaladt ki.

— Azt hittem, hogy apa jött meg a városból — mondta, de Bálintot is mint régi jó ismerőst üdvözölte.

— Mi újság, Marianne? Még tart a mama káposztája?

— Tart, tart, kitart az újig — ezt már Hagen mama, egy nagyon csinos, jó húsban levő, piros arcú barna aszszony mondta, aki szintén megjelent az ajtóban, és nyájasan tessékelte őket befelé. A bájos lányka és szép, negyvenhez közeli mamája titokban őt figyelték, méregették.

— A menyasszonyom — mutatta be Bálint, mire kedves sopánkodásba fogtak.

— Hát ezt jól eltitkolta eddig, Herr Töröki

Bálint nem tehetett mást, röviden elmondta, hogy ez már régi szerelem, még odahaza kezdődött.

— Micsoda hűség — ingatta fejét az asszony, és elismerően nézett rájuk. — Maguk felé mind ilyen állhatatosak a férfiak? — fordult aztán hozzá.

Hát akad egy-egy mutatóba felelte, mire nevettek.

— Fő, hogy magának szerencséje volt — kopogta le Hagenné.

— Hagenéknál szerzem be a savanyú káposztát, hozzáteszem, Svájc legízletesebb savanyú káposztáját. Tejet, tojást, tejfelt, tejszínt, és túrót is tőlük kapok — magyarázta neki Bálint. — A gazda hetenként kétszer hordja le ezeket az árukat a tejfeldolgozóba, s olyankor vagy ők telefonálnak, hogy szükségem van-e valamire, vagy én hívom fel őket, hogy mi és mennyi kellene tejből, vajból. Ilyen friss és ízes árut az üzletekben nem kapsz. A rendelés ezután a feleségem dolga lesz, a konyhát mindenestül átadom neki. Eddig — fordult ismét hozzá —, ha nem volt éppen a városban dolgom, Hagenék tojásaival, tejével táplálkoztam. Azért vagyok ilyen kondícióban — tette hozzá kedvesen, hogy valami szépet mondjon a háziasszonynak.

Később megjött a gazda is. Valami gyűlésen volt a tejtermékek ’ árával kapcsolatban, s nem hozhatott jó híreket, mert kedvetlensége a vendégekhez való szívélyességén is átütött. Nem is maradtak aztán, nem vették komolyan a háziasszony marasztalását vacsorára, „már utána vagyunk“, mentették ki magukat.

Hazafelé Bálint megmagyarázta:

— Hagenékat a házzal együtt szereztem, már az elődömnek is szállítói voltak. Itt, aki teheti, ezeket a tejféléket nem az üzletben szerzi be, hanem a tanyákról. Sok a fölösleg, mindig kevesebbet tudnak exportálni, pedig már nagyon lenyomták az árakat. Így sosem tudod, eléggé friss árut kapsz-e, vagy mesterséges úton frissen tartottat. Ami, ugyebár, nem ugyanaz. Mi, akik közvetlenül a termelőtől vesszük az árut, annyit, vagy alig valamivel többet fizetünk érte, mint az üzletekben, ők pedig jól járnak, mert sokkal többet kapnak, mint a nagybani felvásárló üzemtől. Ha valakinek több kuncsaftja van, az már jelent valamit. Néhány exkluzív élelmiszerbolt szintén át akarta venni ezt a módszert, de a mezőgazdasági, illetve kereskedelmi kamara, pirosra állította a szemafort a termelői áruk előtt. És ne hidd, hogy a svájci paraszt is olyan barátságos és vendégszerető, mint általában a délkeleteurópai parasztok. Bizalmatlan és zárkózott az idegenekkel szemben, különösen, ha külföldi. Kicsit le is nézi őket. Csak a saját jól felfogott érdekében enged fel, s lesz barátkozóbb. A városiak ebből a szempontból mások. Szívélyesebbek, segítőkészebbek, közvetlenebbek.

Elgondolkodtató volt, amit hallott. Persze, most egy más világgal ismerkedik majd meg, amit a Hilton szállodák ablakaiból és a nemzetközi rendezvények termeiből nem látni.