Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-03-23 / 11-12. szám

stúrovói (párkányi) Nyugdíjas klub rendezvényeit. A klub néhány hóna­pos fennállása is igazolta a városi nemzeti bizottság kezdeményezésé­nek helyességét. A klub vezetője Ha­­verla Irén, aki elmondotta, hogy a régi irodahelységeket „Z“ akcióban újították fgl. A munkában a nyug­díjasok is részt vettek és összesen 1058 órát dolgoztak a klub csinosí­tásán, rendbetételén. — Írja Dániel Erzsébet párkányi tudósítónk. — A klub mindkét helyiségét esténként megtöltik a pihenni vágyó öregek. Kényelmüket és szórakozásukat szol­gálják a könyvek, a folyóiratok és a televízió. A nyugdíjas klub tagjai bizonyos szolgáltatósokat is igénybe vehetnek. Ilyen például a klub épü­letében található fürdőszoba, az automata mosógép és a kedvezmé­nyes áron megvásárolható ebéd. Á párkányiak kezdeményezése eddig egyedülálló a Nővé Zómky-i (érsek­újvári) járásban. Reméljük nem so­káig." Nagy Géza komárnói (komáromi) tudósítónk a következőket írja: „A Polgári Ügyek Bizottsága az el­múlt időszakban megkülönböztetett figyelmet szentelt az idős polgárok­nak. A Nők Nemzetközi Éve alkal­mából 25 idős asszonyt köszöntöttek a városháza dísztermében. Megren­dezték a veterán kommunisták és az úttörők találkozóját. A bizottság tag­jai meglátogatták a Klízská Nema-i (kolocsnémai) nyugdíjasok otthonát. Kiemelkedő rendezvényük volt a nyugdíjasok napja, amikor a város vezetői 100 idős embert fogadtak, majd több százan tekintették meg Dávid Teréz Bölcs Johanna című színművét a MATESZ művészeinek előadásában.“ Egy immár hagyományos rendez­vényről írt Mánya Rozália Nővé Zámky-i (érsekújvári) tudósítónk: „Hatodik alkalommal rendezték meg Muzlán (Muzslán) a nyugdíja­sok bálját. A bál kezdete előtt a KAI tanulói tánccal, dallal és vers­sel köszöntötték az idős embereket. Szép sikert aratott a nyugdíjasokból alakult éneklőcsoport, valamint a csasztuskákat éneklő Matúz Rozália, Fáber Mária, Jalsovszky Ilona és Csopor Mária.“ Hajtman Kornélia írja Stúrovo- Nánáról (Párkánynanáról): „A közelmúltban ünnepelte arany­lakodalmát a párkányi Sebedovszky házaspár. Marika néni a helyi nő­szervezet alapítótagja. Lelkiismerete­sen végzett szervezőmunkájának az eredménye volt, hogy a legjobbak közé,, tartoztak mindig a járásban. Évekig aktív tagja volt a színjátszó­csoportnak is, ahol fiatalos játékával sok kellemes estét szerzett a pár­kányi nézőknek." Hallgasd, ahogy az öregek beszél­getnek! Szavuk őrzi a harcot, amely­nek tüzét az unokák szívébe próbál­ják lopni. Munkájuk adta a jövőt, s szavuk a múltra nyit ablakot... ifjúságuk elmúlt varázsára, harcuk megszépült emlékére. összeállította: DUSZA ISTVÁN Ugyancsak Máramarosban ismerke­dett meg Papp János liceumi igazgató­val is, aki később a miskolci reformá­tus líceum igazgatója lett és döntő szerepe volt abban, hogy 1844 végén a református egyházközség Karacs Te­rézt hívta meg a nagyobb leányok szá­mára létesített nevelőintézet vezetésére. A Szína portján áll az a bérház, a­­melynek három utcai és két kisebb udvari szobájában kezdte meg Karacs Teréz a pedagógiai oktatást. Sem pénzét, sem energiáját nem saj­nálta. Heroikus küzdelem árán sikerült tizenhárom éven keresztül fenntartania az intézetet, az első olyan iskolát, ahol vagyontalan szülők gyermekei sajátítot­ták el ugyanazokat a tudományokat ke­vés pénzért, mint az előkelő intézetek­ben drágán, arisztokrata és vagyonos családok leányai. A növendékek száma évről évre emelkedett. Olyan leányká­kat vettek fel, akik írni-olvasni már tud­tak és életkoruk 12—16 év volt. Három, majd később négy osztályra építette a tananyagot. Ezzel a rendszerrel ért el komoly eredményt 1859-ig. A gazdasági ügyek intézése mellett maga vállalta a vezértanítónői tisztsé­get is, ami azt jelentette, hogy több elméleti tantárgyat, leginkább a mű­veltség vonatkozásúnkat maga tanítot­ta. Bizonyítani akarta, hogy amit írá­saiban vallott, az megvalósítható az életben. A külföldi hasznos oktatási rendszerekből kiválasztotta a hazájá­ban alkalmazhatókat. Sokkal többet adott a növendékeinek, mint a magán­­neveldék vagy a zárdaiskolák. Karacs Teréz pedagógiai elvei is épp olyan újak és holadóak voltok, mint politikai nézetei. »Az ügyszeretet melege a legbizto­sabb talajjavító az iskolai padbcn” — mondotta. „A nevelő növendékeivel meg kell tudja értetni, hogy egyik is­meretét sem azért kell igyekeznie ma­gáévá tenni, hogy azokból élete folya­mán nyilvános vizsgálatokat tegyen, vagy tanulmányaival társaság előtt kér­kedjék, hanem, hogy azokból az életet s a világot megismerje s körülményei kivonata szerint használhasson”. Karacs Teréz a magyar társadalom összeforrását és nemesedését előmozdí­tó eszmének bátor hirdetésével a száz­ötven év előtti reformkor legkiválóbb nőgondozói közé tartozik, s megérdem­li, hogy úgy emlékezzünk ró, mint a demokratikus nőnevelés egyik úttörőjé­re. Egész életében kitartott meggyőződé­se mellett és annak ellenére, hogy ha­zájában sűrűsödött a politikai légkör, rendületlenül azt vallotta, hogy a gyer­mek szempontjából mindennél fonto­sabb, hogy a tanítás nyelve mindig az anyanyelve legyen. „A nemzeti nyelv el­hanyagolása: nemzeti veszedelem. A haza népének igazi eggyéforrását csak az anyanyelv általánosítása eszközölhe­ti." Pedagógiai tudásának és nevelő mun­kájának Olyan híre volt, hogy meghív­ták Lajos Fülöp francia király udvará­ba, aki unokája nevelését akarta rá­bízni. Udvarias hangú levélben köszön­te meg a rendkívüli kitüntetést, de visz­­szautasította, nem hagyta el növendé­keit, hű maradt iskolájához, hazájához. A szabadságharc nehéz éveit is vé­gigdolgozta. Teljesítette kötelességét, és arra buzdította növendékeit és azok családtagjait is. A miskolci leányinté­zet volt az egyetlen, amely átélte a sza­badságharc viharait és zavartalanul működött tovább. Karacs Teréz 1859-ben beadta le­mondását és elhagyta Miskolcot, Bu­dapestre költözött. Pedagógiai munká­ját azonban nem hagyta abba, még hosszú évekig óraadásból élt. A FŐVÁROSI LAPOK-ban és a NEM­ZETI NEVELÉS-ben jelentek meg gyak­ran írásai. Meggyőződéséből nem en­gedett. Okos, józan érvelései tudásról, életismeretről: szép irodalmi munkái műveltségről tanúskodnak. 1885-ben balkarja megbénult, de használható jobb kezéből csak a halál csavarta ki a tollat. —BP-igazsághoz AZ EGYHÁZAK HARCA A TUDOMÁNNYAL A FÖLDÉRT ÉS A VILÁGMINDENSÉGÉRT Európában az egész középkor folyamán az emberek gondolko­dásában a legősibb világkép ural­kodott. A hívők túlnyomó többsé­ge meg volt arról győződve, hogy valamilyen sima felületen él, az égbolt burka alatt, hogy odafönn az örök üdvösség hona van s oda­lent, a föld alatt a pokol, amely­nek kénköves lángjait nem egy­szer látták is (a tűzhányók). Ami­kor ismét több említés esett ar­ról, hogy a Föld gömbölyű, az emberek egyszerűen nem hitték el, mivel nem tudták elképzelni, hogy az ellenlábasok miként tud­nak járni, „fejjel lefelé“. Szent Ágoston (354—430) és Lactantius (—340) elutasították és a legna­gyobb képtelenségnek tartották azt, hogy a Föld gömbölyű. És 1327-ben Cecco d’Ascoli máglya­halállal lakolt azért, mert hitt az ellenlábasok létezésében. Az em­beriség nagyobbik fele nem hitt Kolumbusz Kristófnak sem, aki a mesében gazdag Indiákra Por­tugáliából nyugatra hajózva akart eljutni. A tengerészek attól féltek, hogy egyszerre csak a világ vé­gén találják magukat. S az egy­ház hivatalos tana is azt hirdette, hogy a Föld mozdulatlanul áll a világmindenség középpontjában (pl. Aquinói szt. Tamás). Az egyház a Claudius Ptole­­máiosz (90—160) által kidolgozott geocentrikus világképet ismerte el hivatalosan. Ptolemáiosz sze­rint a mozdulatlan Föld körül ke­ringett a Hold, a Merkur, a Vé­nusz, a Nap, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz és a csillagok szfé­rájára. Minden olyan gondolatot, amely feltételezte, hogy a Föld mozog, még a csírájában elfoj­tottak. Az idő azonban megérett, s megkövetelte az általános refor­mokat. Reformálódott az egyházi élet is, maga a katolikus vallás (Kálvin 1509—1564, Zwingli 1482— 1531. Luther 1483—1546); megre­formálták a naptárt (1582-től a gregorián naptár lépett életbe) és végül reformálódott annak a vi­lágnak a képe is. amelyben az ember élt. Ez volt a reneszánsz és a reformáció kora. A XVI. század a nagy föld­rajzi felfedezések százada volt. Vakmerő tengerészek felszántot­ták a hatalmas, ismeretlen óceá­nok vizét: Kolumbusz 1492-ben felfedezte Amerikát, Vasco de Ca­­ma 1498-ban elsőként hajózta kö­rül Afrikát és Magellán az 1519— 1521-es években körülhajózta az egész glóbuszt. A tengerészek a végtelen vizeken csak a csillagok szerint tudtak tájékozódni s ezért szükségük volt arra, hogy pályá­jukat előre kiszámítsák. A régi ptolemáioszi világkép, a világ­mindenség középpontjában moz­dulatlanul álló Földdel, az állan­dó javítások, módosítások miatt már túlságosan bonyolultnak bi­zonyult. A mindennapi élet gyakorlata megkövetelte a világ felépítésé­nek reformját is. Ezt a forradalmi lépést a lengyel csillagász Nico­laus Kopernikusz (1473—1543) tette meg. Kopernikusz kitépte a Földet a Kozmosz középpontjá­ból, s megforgatta a tengelye és a Nap körül. Megállította a Na­pot és elindította a Földet... A különböző távolságra eső pla­néták középpontjába odaállította a Napot és a Földet holdjával együtt szépen besorolta a Vénusz és a Mars közé. Azzal, hogy a Holdat is elindította a Föld körül, a világűr két középpontot kapott. A kopernikuszi világkép a követ­kező volt: a világűr középpont­jában a mozdulatlan Nap körül keringtek a planéták, a Merkur, a Vénusz, a Föld holdjával, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz és a csillagok szférája. Kopernikusz a világmindenség néhai közép­pontját egyszerű bolygóvá degra­dálta. Kopernikusz heliocentrikus tanának bölcseletéi jelentősége abban rejlik, hogy a Földdel együtt az ember is elveszítette a világmindenségben addig elfog­lalt központi helyét, s abban, hogy új világképével mintegy el­törölte a földi világ — amely idő­leges és tökéletlen — és a töké­letes égi magasságok közötti el­lentétet. Kopernikusz heliocentrikus ta­nát „Az égitestek mozgásáról“ cí­mű könyvében fejtette ki, ame­lyet több mint három évtizedig félt kiadni. A biblikus elképzelé­sekkel szembehelyezkedő világné­zet eretnekségnek számított, s ezt Kopernikusz korában kegyetlenül büntették. A mű csak egy évvel halála után, 1543-ban látott nap­világot. A heliocentrikus világkép azonban még Kopernikusz életé­ben elterjedt, főleg az egyeteme­ken és a tudósok körében. Luther Kopernikuszt nyilvánosan bolond­nak nevezte, Melanchton azt kö­vetelte, hogy a heliocentrizmus tanát az állam is irtsa ki, míg a római pápák ezt az új világképet makacsul elvetették, azt hangoz­tatva, hogy „a tudomány a teoló­gia szolgáló leánya“. A római egyház atyái csak később tudato­sították ennek az új tannak a ve­szélyét, s ettől fogva követőit az inkvizíció vette üldözésbe, mint eretnekeket. Kopernikusz művét 1616-ban besorolták a tiltott könyvek jegyzékébe. Az egyik, de nem az első ál­dozat a dominikánus szerzetes és gondolkodó, Giordano Bruno (1548—1600) volt. Giordano Bruno elfogadta Kopernikusz tanát, sőt tovább fejlesztette. Arra a nézetre jutott, hogy a világűr térben és időben végtelen. A csillagokat na­poknak tartotta és hitte, hogy még számos lakott világ létezik. Hirdette, hogy a világűr egy és azonos, mindenütt egyforma, tel­jesen eltörölte és tagadta földi és földöntúli világ közötti különbség létezését. (Folytatjuk) 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom