Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-06 / 1-2. szám

fénylő ragyogása azonban nem kopott meg. — Nagyobb élményem volt, mint a lagzim — mondja János. De ahogy az együtt felnövő és a közel lakó testvérek között is vannak ellentétek, másfajta elképzelések, kedvtelések, szemléletek, ugyanúgy közöttük is. — Nem a nyelv — hangsúlyozza János. — Az nem szétválasztó ok, hogy ő szlovák én pedig magyar vagyok. A kultúránk sem. Hiszen a testvérem. Elsősorban az embert kell nézni mindenkiben. Ha elmentem hozzájuk, hívtam moziba vagy egy pohár sörre, akkor az apja jött el. Ö otthon maradt, visszavonult, föltett néhány lemezt. Nagyon szereti a komoly zenét. Zárkózott. Ő városi környezetben él, én falun. Tardoskeddet el nem hagynám semmiért! Ott érzem magam otthon. Meg mór nekem is van családom. A kislányomnak Tibor a keresztapja.

Tardoskedden vagyunk ismét, Buják nénivel beszélgetünk. Hazajött a házigazda is. Ugyan már nyugdíjba vonult, de azért még időnként előveszi a vadászpuskáját, a messzelátót és bejárja a határt. Most ötében Janika, a kis unokája. Ók ketten nagyon jól megértik egymást, beszéd nélkül is. Elég a jó erős, védő ölelésben biztonságosan elhelyezkedni, nagyapa nyakába csimpaszkodni. Csak a könyv és a képeslapok vonják el a két kicsi figyelmét. Letelepszenek a földre és elmélyülten forgatják a lapokat. Ilyenkor megszűnik a külvilág.

— Akár az apjuk — mondja Buják néni. — Ő is úgy szeret olvasni. János polcán Jókai, Mikszáth, Kukucin, Gárdonyi, Fábry kötetek sorakoznak Dumas, Victor Hugo, Stendhal, a Világtörténelem és különböző lexikonok mellett.

— De hamar elröppentek az évek! — Mennyit kellett aggódni pici korában Jancsiért! — mondja Buják néni. Kézről kézre adtuk a családban, mikor olyan vézna, beteges volt. A szívemet tettem ki érte. De mindig olyan szófogadó, jó fiunk volt. Sok örömünk volt vele. Jaj, mikor katonának ment, de megsirattam! Minden héten írtunk neki, csomagot is küldtünk, meg kétszer meg is látogattam. Ott messze Csehországban. Egyszer itthon azt hittem, eláll a szívverésem, mikor váratlanul hazajött látogatóba: Édes Jonikám, hazajöttél?! Mikor, már vissza, kellett mennie, azt mondta: Ugye anya bekísér Újvárba? Bizony vele mentem. A postás mondta is akkoriban: Kati néni, senkinek nem ír annyit a fia, mint magának. Én legszívesebben mind a két fiút magamhoz vettem volna, csak akkor még nem volt annyink. Most meg a kis unokáimra vigyázok. A fiatalok dolgoznak, a fürdőszobát akarják berendezni, meg a hozzáépített házrészt bevakolni.

Szeretettel emlegeti Kuceráékat is, Tibor szüleit. Mutogatja a közös fényképet, amikor búcsúba jöttek ide hozzájuk. Nagyon rendes szülei vannak Tibornak — mondja. — Tavasszal elmegyünk Ostravába, megmutatni a kis Mónikát.

Jánosék szépen berendezett szobájában és 'konyhájában vidáman játszik a két gyerek.

— De szereti őket! — mondja a nagymama.

— Magukat is nagyon szereti.

— Mert érzi, tudja, hogy mindent megtettünk érte.

Tizenegy évvel ezelőtt, mikor a hnb elnöke köszöntötte őket, azt mondta: „önök előtt az élet, minden lehetőségük megvan arra, hogy érvényesüljenek. Sok szerencsét az életben!"

A lehetőségeket a társadalom mellett nevelőszüleiktől kapták, akik édes gyermekükként nevelték fel őket. És megkapták, váratlanul, a testvéri érzelem ajándékát is.

— Nagyon jó érzés, hogy testvérem von — mondta János. Ha találkozunk, mindig sírunk . . .

Jelenleg eddig írta az élet a „szentimentális" történetet.

Csak annyit szeretnénk hozzáfűzni, hogy minél több szeretetet ad valaki, annál többet kap érte.

BERTHANE S. ILONA

Mókamesterek,

AVAGY:

ki játssza a farkast?

Negyed évszázada foglalkozik lapunk, a Nő, a Magyar Területi Színház előadásaival, bemutatóival és színészeivel — bár többnyire egyoldalúan. Mármint úgy, hogy játékukról írunk, illetve bíráljuk őket. Ez bizony kissé egyoldalú szemlélet. Próbáljuk meg most kissé helyrebillenteni az egyensúlyt és mutassuk be ezúttal a komárnói (komáromi) színészeinket mint magánembereket, csak úgy „egymás közt“ is.

Kétségtelen, hogy a színészt mint magánembert, vagy egyszerűen mint dolgozó embert ugyanúgy elérik a mindennapok repülő „nehéz kövei“, mint a prózaibb foglalkozásúakat. Hangulatukat pontosan úgy befolyásolják a családi gondok, a fáradtság, sőt a hivatásukkal járó alkotói problémák is. Ilyenkor bizony nem nyújtanak vidámító látványt.

Szerencsére minden kollektívában akad olyan napsugaras egyéniség, aki mosolyt, sőt harsány kacagást képes kicsalni elszontyolodott társaiból egy-egy anekdotával, néhány telibe találó szellemes bemondással. Ezek a mókamesterek gyakran már a megjelenésükkel vidámságot árasztanak, hiszen bármely pillanatban várhatják tőlük a jó „sztorit“, a heccet.

A MATESZ színészei között nem is egy ilyen mókamestert találunk. És szinte valamennyien szeretnek nevetni! Jó humorérzékkel figyelik egymást, sőt saját magukat is, és a fura észrevételeket általános derültséget keltve mesélik a hosszú, fárasztó autóbuszutakon, a „haknizás“ rázós munkája közben.

A társalgóban összeverődött színészek szájáról egyszerre röppennek fel a nevek a kérdésre, hogy ki a legnagyobb mókamester. — Remek bemondásai voltak a szegény Korainak ... Isteni pofa Siposs Ernő ... — Hát Dráfi? Hogy az miket talál ki!... — És Lelkes Magda? — No és Palotás Gabi?

Jól van, jól van! Halljunk hót most néhány „sztorit“, is! Siposs Jenő szolgál a mindmáig gyászolt Korai kqllégájuk megőrzött bemondásaival. íme az egyik:

— Egy nem éppen sikeres darabot játszottunk egy vidéki kultúrházban. Korai Feri bácsi — szokásához híven — az előadás előtt kikukucskált a nézőtérre a függöny kémlelő lyukán. Odalépett hozzá az egyik kolléga és aggodalmaskodva kérdezte: „Te, Feri bácsi, mit gondolsz, nem fognak minket itt ma megverni a nézők?“ Mire Feri bácsi: „Nézz ki a lyukon és nyugodj meg, pajtás. Mi, színészek, többen vagyunk!“

— Akkor én most Siposs Ernőről mesélek — mondja Dráfi Matyi. — Például azt, ahogyan a Trabantját mosogatja a házuk előtt. A házbeli gyerekek szívesen segítenek neki, ő meg ezt édességgel viszonozza. Így a huncut gyerekek, ha édességre van étvágyuk, már kérdezgetik: „Siposs bácsi, nem kell kocsit mosni?“ Mi persze heccből „cukros bácsinak“ csúfoljuk Ernőt.

— No és a háborús történetei? — teszi hozzá Ferenczy Anni. — Véget nem érőn meséli őket, újra, úgy hogy már kívülről ismerjük valamennyit. Igaz, hogy mindig színezi, valamit elvesz, vagy hozzátesz. Ha erre figyelmeztetjük, azt feleli: — Mondjátok már — kell egy kis irodalom is!

— Mondjuk el az Udvardy-sztorit is! — hangzik többfelől a javaslat. Ennek megfelelően a sztorit is egyszerre többen mesélik:

— A mi Udvardy Annánknak van egy remek szokása: állandóan elveszít valamit. Az óráját például szüntelenül keresi, általános derültség közepette ilyenkor mindent kiszór a táskáiból. Egyszer Pőthe István rászólt: „Annika, nincs az óra véletlenül a kezeden?“ — Hát persze hogy ott volt!

A szókimondásáról ismert Lelkes Magda esetét Kuchár Rózsika, a színház népszerű titkárnője meséli el:

— Az igazgatónk, Krivosik István valami el nem intézett ügy miatt haragosan hívatta Magdát, aki sejtette a vihart, és hogy elejét vegye, ezzel lépett be az igazgatói irodába: „Ügy beszéljen velem az igazgató elvtárs, hogy most a Nők Nemzetközi Éve van!“

Maradjunk éppen ezért még egy kicsit a női fronton. Benes Ildikó kér szót:

— Nagyon szeretjük heccelni Varsányi Marikát, mert eléggé hiszékeny. Mikor például a Kőszívű ember fiai bemutatására készültünk, azt mondtuk neki: Úgy hallottuk, hogy ő kapja a farkas szerepét. Marika teljesen beleélte magát a gondolatba. — Mi van azon — mondta. — Az is komoly feladat. Meg azzal is húztuk, hogy Baradlaynét kiskorában is bemutatják és ezt a szerepet is rábízzák.

— Nem azért mondom — szól közbe Dráfi Matyi — de a kolléganők néha kissé szórakozottak. Volt például egy Réthy Margit nevű társunk, aki nem jelent meg az autóbusznál, amikor vidékre indultunk. Már mozgott a busz, amikor látjuk, hogy lassan közeledik az utcán. — Hová mentek? — integetett. — Vidékre — feleltük. — Mit játszotok? — így 6. — A Figaró házasságát. — Jesszusom, abban én is szerepelek. Akkor megyek veletek! — és felugrott a közben leállt autóbuszba.

— Bevallom, ilyesmi már velem is megtörtént — mondja Ferenczy Anni. — Egyszer teljesen elfelejtettem, hogy vidékre megyünk és nekifogtam otthon a nagymosásnak. Azóta, ha kések, mindjárt megjegyzik: „Mi az, a Ferenczynél megint nagy mosás van?“

— Legyünk igazságosak — szól közbe Turner Zsiga — férfiakkal is megesnek ilyen dolgok. Tóth Laci például a kulisszák között jelenésre várt és közben a technikussal beszélgetett. Annyira elszórakoztak, hogy Tóth nem ment be a végszóra. így aztán később a technikushoz fordult: „Látja, Palika, most kellett volna kijönnöm, de hogy jöjjek ki, ha nem mentem be?“

Dráfi Matyit — talán a nőket elmarasztaló megjegyzése miatt most a humor-kerekasztal nőtagjai veszik célba. Versengve mesélik, hogy Matyi nem nagy szorgalommal tanulja a szerepek szövegét és az első próbákon többnyire mókázással billenti helyre az emiatt támadt zavart.

— Most például az Othello próbáin szegény Desdemonát (Kuczman Etát) rémítgette halálra, a szemét háromszor is megforgatta a tengelye körül. Ez a szemforgatás a barnára subickolt Othello-arcban még rémisztőbb lesz — árulkodik Mák Ildikó.

így mókáznak a színészek, Háry Jánoskodnak, nagyokat mondanak, de — mint Turner Zsiga mondja: — Nem baj, hogy nem igaz, az a fő, hogy jó hallgatni!

Föl jegyezte:

11