Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-06 / 6. szám
Egymáshoz simulva feküdtünk a ■földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszar. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el VLAGYIMIR BOGOMOLOV kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakáték, és előrel A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Hiszen nem tarthat örökké. Gondold csak meg! Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz .. . T — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a teje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basszushangját utánozva lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést Írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele, .. Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszikI Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg mégúgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda acát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módiát. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? Hát te milyen buta vagy csodálkozott vidáman. —- A végén még a srác is terád fog ütni. A papírokban és' a valóságban is te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyiltszivű és tiszta volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan, kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk, Bajkovra. Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevre. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küldték át egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elháritóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondosom, még szerencse, itt vagyok melletted énl Mire jutnál nélkülem! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem birod tovább De hisz ez hazugság! Könyörgök, tedd meg! Mi lesz Így veled? Értsd meg . .. hátha hirtelen ... hátha holnap ütközet lesz ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy csakugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felindultságát. — Hát aztán? Az ütközetig már úgysem lesz belőle semmi, még a bizottságnak jóvá kell hagynia, hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap beletelik. Majd holnap beszélek az őrnaggyal,. jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet... én meg ... Felzokogott, elfordította a lejét, köpenye ujjába temette az arcát, és rázta, rázta a sirás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán megcsókoltam az ajkát, a homlokát, a könynyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, elmeg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az ezredparancsnokom már a megerősített német fedezékben keresett fel, megölelt, kemény kézszoritással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája mégI... A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton, ő pedig ... oíí maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk DÖME PIROSKA iZO/1/, Megfprdult, s tovább kapaszkodott a meredek úton. ösvényre tért, tébolygott az erdőben. A cserjés megtelt rémekkel. Mintha gonosz szemek tapadnának rá, lesve minden lépését, a fák között árnyak imbolyogtak, megkínzottak testei rángatóztak. Kommunistákat vallattak. Közöttük Mihályt. Pucér mellét sebek borították. Karját hátrafeszítették. Kikötve lógott az egyik fán. Férfias arcát, kedves vonásait eltorzította a fájdalom. Annát kiverte a verejték. Lám, nemcsak a bánya mélye lehet pokol, a komlói Adolf-táró meg az Anna-akna: a látóhegyi erdőt, a szépvölgyi fenyvest is alvilággá varázsolták gonosz hatalmak. Visszafordult. Már csak néhány perc — és tíz óra lesz. Letért az ösvényről, körüljárta az Árpád-kilátót. Sehol senki. Bekukkantott a kioszkba. A teraszon kirándulók falatoztak, söröztek. Odabent terítettek. A várakozás izgalmától félig aléltan álldogált. Már nem érezte a langyos szél cirógatását, nem látta a szeptemberi ragyogást. Valaki megfogta a karját. Lehunyta a szeméi és gyorsan felnyitotta: — Misül — kiáltotta, majdnem sikoltotta, s ismét fénnyel telt meg az erdő, tombolt a rlapsugár: megújult a világ. Hosszan nézték egymást. Anna nem bírt magával, két karjával átölelte Mihály nyakát, és csókolta, csókol ta mohón. Tikkadtan, mint ahogy az erdei vad bukik a végre meglelt forrás vizébe. Bújt volna Mihályba, hogy eggyé olvadjon vele, a férfi melléhez simult, összehúzódva, mint a becézésre váró kisgyerek. Mihály simogatta, átkarolta, összefonódva kapaszkodtak felfelé, mind mélyebbre hatolva a budai erdő sűrűjébe. Az asszonytest felizzott, szerelmi máglyává változott a világ. Most kellene összeborulni. — Szeress, Misi, nagyon szeress — sugárzott Anna. — Nyár óta várom ezt a percet. Mihály megállt, féloldalról nézte a vetkőző erdőt, az ágyat vető hulló leveleket. — Mesélj, Kicsi, merre jártál? Anna jól tudta: Mihály az önfegyelem mestere, majdnem művésze. Megszokta: ritkán vall magáról, s gyűlöli a nagy szavakat. Rejti érzelmeit, nehogy érzelgősnek lássék. S különben is: állandó feszültség önkéntes rabja, alig-alig enged a pillanat édes örömének, talán azért is, mert soha nem tudja, nem tudhatja: mit tartogat számára a következő másodperc, az ellenséges világ támadása. De Anna most lázadozott: — Jégpáncéllal vagy felvértezve! Nagy árat fizettem ezért. Az asszonyt szíven ütötte a kurta, büszke és fájdalmas válasz. Egyszerre szánta és szerette a magányos férfit. Már-már anyáson: — Akkor is — akadozott a hang-