Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-30 / 5. szám
w W Э| yjUNKÁSNAK LENNI... 1 „Még nem döntöttem. Édesanyám azt mondta nemrég, határozatlan vagyok, nem tudom, mit akarok . . . Talán igaza van . . . De hát nem olyan egyszerű dönteni .. . Sohasem voltam jó tanuló. Közepes, vagy azon alul. Hiába igyekeztem, a hármas már jó eredménynek számított. De a politechnikai nevelést nagyon szerettem. Fúrni, faragni, fával dolgozni, méregetni. Talán az apámtól örököltem ezt a képességemet. Az apám asztalos. Szereti a szakmáját. Í3Á Ha valami rendesebb dolgot szeretne vásárolni az ember, rászánja az időt és utánajár. A húgom kora ősz óta új télikabátról álmodott. Szépet, modernet, fiatalosat szeretett volna. Mivel a lakhelye közelében VERSE NYKI RAKAT levő üzletben nem járt eredménnyel, úgy határozott, hogy egy szombat délelőtt a „keleti metropolisban“ próbálkozik. Így is történt. Vonatra ült és nyolc óra egynéhány perckor jó ízlésemet dicsérve, már cipelt is magával, hogy ketten majd biztosan megfelelőt választunk. Felhúztuk tehát a „nyúlcipőt“. Erre mindenképpen szükség volt, ha mindenütt meg akartuk nézni, és csak délelőtt tartanak nyitva a boltok. Sűrű vásárlótömeggel adtuk egymásnak kézről kézre a kilincset. Az első kudarcok, esküszöm, meg sem látszottak rajtunk. Ám hiába siettünk, az idővel nem bírtuk a versenyt. Erősen közelgett a dél és a sok nemleges válasz kezdte kedvünket szegni. Hát itt sincs! Még két üzlet. És csodák csodája! Nem az utolsóban, A műhely, ahol dolgozik, neki az életet jelenti. S ha hazahoz egy-két darab hulladékfát, otthon is azzal foglalatoskodik. Nemrég nekem készített egy könyvespolcot. Elnéztem, ahogy dolgozott. Nem szól semmit, de látszik rajta, hogy szemével, kezével, minden gondolatával ott él a munkájában. Aztán mikor a falra akasztotta a polcot, hosszasan nézte, és akkor sem szólt semmit. S én éreztem, hogy tekintete büszkeséggel simítja végig keze Vonal alatt nem. Az utolsó előttiben. Helyesbítek. Nem az üzletben, a kirakatban. A kirakatbabákon jószabású kabátok! ... Méregzöld, drapp és a lilának két árnyalata, halvány és erősebb árnyalatú ... — Nem is hiszem — mondta a húgom megkönnyebülten. Ahogy bementünk és túljutottunk az embertömegen, azonnal megkértük az épp „poszton“ álló elárusítónőt, hogy mutatná meg a keresett árut. Mind a két sort figyelmesen átnéztük, hátha akad egy megfelelő közöttük. — Nincs — állapította meg a húgom, és lemondóan sóhajtott. Üjra visszatértünk a kiszolgálónőhöz, és érdeklődtünk, hogy milyen nagyságúak a kirakatban levő kabátok. — Teljesen mindegy! Hiába is beszélnek tovább. Ezzel bizonyára befejezettnek hitte a „kiszolgálást“, mert otthagyott és eltűnt egy „Idegeneknek belépni tilos!“ táblával jelölt, függönnyel határolt ajtórész mögött. Vajon miért mondta, hogy hiába is beszélnek tovább?! Észrevette, hogy még kérdezni szeretnénk valamit? Csak anynyit akartunk megtudni, hogy mi lesz a kabátok sorsa a versenyidő letelte után. Megvásárolhatók lesznek-e? Vagy a legjobb szabásúakat csak csaléteknek teszik a kirakat-
